A párhuzamos szerkesztés régi-régi történetszervező eljárás, amely sok-sok játéklehetőségre ad alkalmat. Rendkívül hatásos tud lenni, amikor ráismerünk az ismétlődésre valamilyen kereszteződés vagy átszivárgás alapján. Nézzünk erre egy frappáns példát: Blake Crouch Véres arany című regényének szerkezetét (persze kontextusba helyezve).
Két időhorizontban mozgunk. 1893 karácsonyán egy Abandon nevű bányavárosban minden lakos nyom nélkül eltűnik, a maradványaik sem kerülnek elő később. A hagyomány – természetesen – kísértet lakta területként utal Abandonra és környékére. (Jelöljük A betűvel az 1893-as eseményeket.) A másik szál 2009-ben játszódik. Egy maroknyi csapat – egy történésszel és újságíró lányával – elindul az eltűnt város felkutatására. (Jelöljük B betűvel a 2009-es eseményeket.)
Nézzük a lehetőségeket. Ha az A és a B történet egymást követi, tehát elolvassuk az A-t, aztán a B-t, a kettő közti esetleges kapcsolatokat nem könnyű emlékezetbe idézni, mert távol lesznek egymástól. (Ilyen konstrukció A Gyűrűk Ura 3. része, A király visszatér: az 5. könyvben Gandalf, Aragorn és társait követjük nyomon, a 6-ban pedig Frodo Baggins küldetésére fókuszálunk. A regényről van szó, a film nem ilyen!)
Egy másik lehetőség, ha az egyik történetet beékeljük a másikba: mondjuk a B-be az A-t. Ez néhány szál esetében jól tud működni, mert a körkörösség felé mutat, és az egyiken át kell mennünk, hogy a másikat is végigolvashassuk. (Ilyen konstrukció a Felhőatlasz, melyben hat történet alkot koncentrikus köröket, és áll össze egy hetedik történetté. Szintén a regényről van szó, nem a filmről!)
Harmadik lehetőség a darabolás. A-t és B-t szétszedjük apró szakaszokra, és ezeket összekeverjük. A mixelés következtében távolabbi kapcsolatokra derülhet fény, továbbá egymás mellé kerülhetnek olyan részletek is, melyek éppen ennek a megoldásnak köszönhetik, hogy egy másikra utalnak. Ha sűrű a vágás, ez kifejezetten filmes megoldásra emlékeztet, tehát a szöveget egy másik médium sajátossága felől olvassuk. A Véres arany ezzel a megoldással operál, ilyen értelemben intermediális mű.
Így persze számtalan variáció elképzelhető. Attól kezdve, hogy A és B időrendben halad, a szótárregényszerű változatokig, vagy az olyan hajmeresztő logikáig, mint a Mr. Nobody című film. Crouch jól oldja meg a dolgot, amennyiben a két szál időrendjét megtartja, és párhuzamos montázsra emlékeztetően összeilleszti az A és a B eseményeit. Ezek ily módon úgy kerülnek közel egymáshoz, mintha az egyik a másikat kommentálná, továbbfűzné vagy elismételné. (A legszorosabb párhuzam a túlélők sorsára vonatkozik, de nem lövöm le a poént.)
Ennek köszönhetően az olvasás azonban nem merül ki a montírozás érzékelésében, sőt, mintha bizonyos esetben az volna a feladat, hogy ne integrálja az olvasó az eseményeket, hanem a szétkapcsolásukat biztosítsa. Hallatlanul érdekes ez a funkcionalitás, mivel nem pusztán rejtett összefüggésekre derül fény, hanem arra is, hogy az esetlegesség és a szériaszerűség aligha küszöbölhető ki a történet(ek) menetéből. Innen nézve, ami valójában „arany”, az a szerkezetben rejlik. A műfaji kód („véres”) csak másodlagos. (H. Nagy Péter)
