Marko Kloos: Frontvonalak
Rengetegen kárhoztatták anno a Hófehér és a vadász c. filmet. „Néztem volna a plafont inkább” – fogalmazta meg az egyik kritikus. Mondjuk én Charlize Theront elnézegettem azért, de ez most nem érdekes. Maradjunk annyiban, hogy a klasszikus történet a nézőpontváltás következtében módosul: a vadász előtérbe kerülése a military fantasy felé tolja el a cselekmény súlypontjait, Hófehér is vad harcos lesz. Ez a „műfaj” pedig egyre népszerűbb mostanában. (Majd mondom, kinek köszönhető az.)
A katonai alzsánerekről az utóbbi időben több jelentős tanulmány született, ezek közül kettőre hivatkoznék (mindkettő a Prae 2014/3-as, Popkult c. számában olvasható). Hegedűs Orsolya Katonadolog c. írása Glen Cook A Fekete Sereg c. regényéről (ciklusáról) szól. A tanulmány már abból indul ki, hogy „A fantasy-ben jól körülhatárolható egy militarista vonulat”, melynek egyik legfontosabb darabja Cook poszttolkieni fantasyje. Az elemzés meggyőzően bizonyítja, hogy a regény eljárásai „nem a high fantasyből ismerni vélt másodlagos világok koherens világképének és kulturális rendjének megerősítésében, s ezáltal az identitás megszilárdításában érdekeltek, hanem – elsősorban a megbízhatatlan narrátor és a lyukacsos történelem miatt – a szereplők és egyben az olvasók elbizonytalanítását, a hitelesség megkérdőjelezését eredményezik, a metanarratíva helyett a töredékességet hozva játékba.” Ez tehát nyelvi-poétikai-retorikai, azaz mediális szempontból is érdemleges megoldás.
Sánta Szilárd Kinek a háborúja? c. írása Robert Heinlein klasszikusa, a Csillagközi Invázió, Joe Haldeman Örök háború c. alapműve és John Scalzi Vének háborúja c. sikersorozata alapján közelít a military sci-fihez. A tanulmányból kiderül, hogy ez a sokak által lenézett alműfaj nem is olyan gagyi. Sőt, Scalzi új fejezetet nyit a katonai SF történetében, ugyanis annak „egyik lényegi elemét, a regrutálást gondolja újra”. A konklúzió az emberkép átrajzolásával szembesít, jogosan: „Miután megismertük néhány idegen kultúra véleményét az emberi fajról, láthatjuk – más nézőpontból –, hogy a jövő univerzumában a humán szupremácia nem az egyetlen és a legvonzóbb alternatíva.” Ez bizony szintén figyelemre méltó megoldás. Véleményem szerint egyébként a sorozat ötödik kötete, A lázadás hangjai mindemellett a military sci-fi egyik csúcsteljesítménye. (Valószínűleg az első rész is az, ezért a fentebb jelzett, a „műfaj” népszerűségére vonatkozó dilemmára Scalzi a megoldás. De e sorok írója nagyon kedveli pl. A holnap határa c. konstrukciót is, de ez most megint nem érdekes.)
Pár mondatot feltétlenül megérne itt Marko Kloos Frontvonalak c. regénye is, hiszen a szóban forgó – a fentiek szerint tehát korántsem annyira alantas – alműfaj egyik igen népszerű tartozéka. Az eddig elmondottak felépítik a befogadáshoz szükséges kontextust, Kloos műve innen nézve valószínűleg nem fog csalódást okozni. Kérdés persze, hogy ebben az illusztris társaságban képes-e valami kimagaslóra. Nos, éppen a Frontvonalak olvasása közben döbbenhetünk rá arra, hogy a mindenségit, magas ám a léc. Scalzi és társai után ez a szubzsáner már nem olyan, mint régebben volt. Itt viszont katonásan megállok: nyílt kérdésként fogalmazom meg, hogy Kloos vajon automatizálja-e a katonai SF kliséit, vagy netán felforgatja azokat? Az egyik kedvenc mondatom a regényből így hangzik, és egyben ez egy kis „segítség” is a válaszhoz: „És tessék, itt vagyunk, az első valódi bogárháborúban, és mi vagyunk a bogarak.” (H. Nagy Péter)
