Neil Gaiman: Csillagpor
Gaiman Csillagpor c. regényének egyik jelenetében egy mágikus úton „felépített” fogadóban három figura vár egy negyedikre. A fogadós valójában kecske, a fogadósné boszorkány, a lányuk férfi; a lány pedig, akinek csapdát állítanak, egy csillag. „A kecskék helyén egy fehér szakállú férfi és egy fiús, tompa szemű nő termett. […] Te – mondta a szakállas férfinak –, te vagy Billy, a taverna tulajdonosa. Én leszek a feleséged, és ez – mutatott a tompa tekintetű lányra, aki Brevis volt valaha – a lányunk, a szolgáló” – rendelkezik a boszorkánykirálynő. Az identitás itt már billeg.
A regényben van egy párbeszéd, amely öntükröző alakzatként is működik, de a tartalom kissé ironikus támasztékot kap: „– Mi alapján véled úgy […], hogy szívem hölgye ostoba küldetésre menesztett? […] – Onnét gondolom, hogy csak ilyen oka lehet annak, hogy egy magadfajta kölök elég hülye legyen átlépni Tündeföldére. A te világodból csak a trubadúrok, a szerelmesek és az őrültek jönnek ide. Te pedig nem látszol trubadúrnak, inkább, már mellnézést, kölyök, de igaz: inkább olyan egyszerűnek, mint ez a sajt. Úgyhogy, ha engem kérdezgetsz, ez bizony szerelem.” A kalandokkal tarkított szerelmi történet eljut a valóban mesés és megnyugtató végkifejletig. Ám közben – ahogy Yvaine, a csillagból lett lány megfogalmazza – „Senki sem az, aminek látszik”.
Johannes Alberic kapitány is megtévesztő figura, annak a szövetségnek a tagja, melynek az áll érdekében, hogy a főhős, Tristran visszajusson Falvába. Illetve a kapitány is hozzájárul a regény ironikus távlatszerkezetéhez. Az út során egyszer csak így szól a főhőshöz: „– Jut eszembe: mondd meg az ifjú hölgynek, hogy ha másnak akarja kiadni magát, mint ami valójában, megpróbálhatna úgy tenni, mintha időnként enne is valamit.” Tristran tehát joggal jegyzi meg a regény végén: „Minden, amit magamról hittem, hogy ki vagyok, mi vagyok, hazugság volt. Vagyis nagyjából. Sejtelmed sincs, milyen felszabadító érzés.” Gaiman remekül eljátszik a fantasy kötött klisérendszerére épülő történetben az ironikus horizontba helyezett önazonossággal. A legszebb allegória mélyén azonban ott az eredet, a fantasztikumban a tudomány: valóban csillagporból származunk, csak nem hirtelen alakultunk át… (H. Nagy Péter)
