Livia Drusillát mint Augustus császár feleségét ismerheti az olvasó, aki férje oldalán Róma legnagyobb befolyású asszonyává lett. Hatalmát azonban nem nézték jó szemmel a kor hímnemű történetírói, s az asszonyt rossz fényben tüntették fel az utókornak. Ez a regény azonban nem a történetírók által létrehozott Liviát ismerteti meg velünk, hanem annak érzelmes ellentétét. A hiteles adatokra épülő könyv a már idős asszony szemszögéből meséli el a történetét, visszaemlékezik a kezdetekre, és olyan képet fest az olvasónak, mely kifordítja az addig hordott fekete ruhadarabot, s a fehér oldalát húzza rá karakterére. S hogy melyik volt a valós személy? Mindkettő és egyik sem. De számunkra ez most nem is lényeges.
Ami fontos, az a regényben szereplő hölgy, az eszes, jó meglátásokkal bíró fiatal lány, a határozott, erős kezű asszony, a szerető feleség. Mindezt összemosva egy olyan szenvedélyes love story-t kapunk, melyet egyik történelmi könyv sem nyújt nekünk.
Megjegyzendő, a szerelem megjelenítése a regényben cseppet sem zavaró, nem túlromantizált, sőt, olykor még a gyengéd érzelmeket is a logika és a stratégia vezérli, mintha hideg fejjel kéne megküzdeniük a szereplőknek szerelmi csatáikban.
Ha már csata, akcióból is kapunk eleget, megtudhatjuk, hogy Augustus kétszer majdnem belefúlt a tengerbe, s hogy nem gőgből, hanem pusztán fizikai gyengélkedéseiből adódóan nem tudott személyesen részt venni csatáiban. A császár karaktere a történelmi könyvekben szereplőktől szintén eltér, némileg idealizáltabb, ám gyenge fizikumát ez a regény is bőven hangsúlyozza. („Vézna, beteges, sánta nyomorék” stb.)
A regény csupa pozitív jelzőket érdemel. Egy jól kimunkált, számos élő karaktert felvonultató, szórakoztató könyvvel van dolgunk, mely a korabeli politikai viszonyrendszeren, a hagyományokon és valláson túl rámutat a partnerségen alapuló férfi-női kapcsolat szépségére, a férfiasság és nőiség mibenlétére és a nemek örökös harcára. (Vida Barbara)
