Hajlamosak vagyunk úgy gondolni a populáris irodalom hőseire, mint akik dacolnak a múló idővel. Mintha egy örök jelenben élnének: bár látszólag múlnak az évek felettük, ők mégis az állandóságot képviselik. Ugyanazt mondják, ugyanazt teszik, mint korábban oly sokszor már; és okkal reménykedünk benne, hogy ez később sem lesz másképp. Mindig hozzák a formájukat, így sosem okoznak csalódást. A róluk szóló történetek olvastán rendre elfog bennünket a déja vu jóleső érzése, s talán éppen ez az, ami miatt továbbra is olvassuk, újraolvassuk, és – ha tehetségünk van hozzá – továbbírjuk a kalandjaikat.
A népszerű karakterek életformájának a visszatérés, a feltámadás is szerves része, saját haláluk nem mindig bizonyul véglegesnek. Így volt ez, miként az közismert, Sherlock Holmes esetében is. Miután kiszabadult ama bizonyos svájci vízesés félelmetes habjai közül, s néhány inkognitóban eltöltött év után – a frászt hozva hűséges barátjára – újra felbukkant Londonban, egy újabb sikeres nyomozási széria vette kezdetét. S miként ugyancsak köztudott, a rajongó íróknak és az író rajongóknak köszönhetően ez továbbra is tart.
Ezért is nehéz őt nyugdíjas, totyogó, erőtlen vénemberként elképzelni, aki legendás emlékezetét lassanként elveszíti, s mások gondoskodására szorul. Pedig Mitch Cullin erre kényszerít bennünket A Slight Trick of the Mind (2005), magyarul Mr. Holmes címen megjelent regényében (Agave, 2016, ford. Széky János).
Zavarba ejtő, elgondolkodtató, fanyar humorral átszőtt mű, keserű zárlattal. (A filmadaptáció vigasztaló feloldását elfelejthetjük.) Nem (csak) egy szimpla krimi, nem is a szokásos Holmes-pastiche – megkockáztatom: nem is minden tekintetben tesz eleget a detektívtörténettel szemben (okkal) támasztott elvárásoknak. Az elbeszélt esetek „tanulsága” túlmutat a világhírű nyomozó figuráján, karrierjének állomásain, de még a műfaj megszokott, földhözragadt horizontján is. Jóllehet haláleset több is van a regényben, és személyek nyomtalan eltűnéséről is olvashatunk, de egyiknél sem merül fel az idegenkezűség lehetősége, ezért az okokat firtató kérdések sem kriminalisztikai, hanem inkább lélektani vagy létbölcseleti síkon fogalmazódnak meg. S mint ilyenek vagy eleve szónokiak, vagy csupán hipotetikusak, az érdemleges bizonyítás lehetősége nélkül. Mondhatjuk úgy is, hogy Mitch Cullin alapvetően használja az idős, memóriazavarral küszködő, magányos Holmes alakját; arra, hogy rajta keresztül, irodalmi legendáját is játékba hozva, belátást engedjen egy/a személyes veszteségekkel, váratlan és értelmetlen halálesetekkel szembesülő kiábrándult ember gondolatvilágába. (Benyovszky Krisztián)
