„Ma a barátaim közül az összes boldog házas apa azt mondja: nekik gyerekeik vannak, nekem könyveim” – mondta egyszer Friedrich Kittler egy vele készült interjú során. Korunk egyik legnagyobb hatású médiatudósa ezúttal is rátapintott a lényegre: senki sem élhet egyszerre két életet. Más szóval – és kissé durván fogalmazva – vagy boldog családapák leszünk, vagy nagy hatású tudósemberek; a kettő együtt nem megy. (Miközben ezt írom, párhuzamosan ebédet készítek a családnak.)
Blake Crouch Sötét anyag című kiváló regényének főszereplője, Jason Dessen fizikus, lemond tudományos ambícióiról a családi boldogságért, miközben időnként megkísérti a gondolat: mi lett volna, ha annak idején másképp dönt, és a tudománynak szenteli az életét. (Figyelem! Innentől spoilerek következnek!)
A regény tudományos hátterét a multiverzum elmélete alkotja. Eszerint minden döntési helyzetben univerzumunk mellett nyílik egy másik univerzum is, amely aztán más irányban fejlődik tovább. Crouch spekulatív fikciója arra az alapötletre épül, hogy Jason Dessen egy másik univerzumban a tudományos pálya mellett döntött, és megépített egy olyan szerkezetet, amelynek segítségével lehetségessé vált az egyes univerzumok közötti átjárás. S ha már megépítette, Jason2 ki is próbálja: elmegy a mi Jasonunk világába, elrabolja és a saját világába küldi a tisztes családapát, ő pedig elfoglalja annak helyét. Jasonunk fokozatosan jön rá az igazságra, majd egy kis szerencsével – és némi segítséggel – sikerül megszöknie Jason2 világából. Innentől pedig egyetlen cél hajtja: haza akar térni, és le akar számolni az életét bitorló imposztorral.
A regény, miközben nagyszerűen adagolja a feszültséget (Crouch nagyon profi módon alkalmazza az action movie-k eszköztárát, olyannyira, hogy még az apróbb következetlenségeket – pl. hogy miért nem öli meg Jason2 Jasont, vagy Jasonunk hogyan képes ilyen higgadtan előadni azt az őrületet, amin keresztülmegy – is hajlandóak vagyunk neki elnézni), látszólag nem tesz mást, mint elgondolkodtat arról, hogy mi lenne, ha leélhetnénk egy másik életet is. Ha nem azok lennénk, akik vagyunk, hanem valaki más. Ennél azonban többről van szó. És itt átadom a szót a regénynek:
„Minden jel arra mutat, hogy az én identitásom nem bináris.
Hanem többoldalú.
És lehet, hogy képes leszek megszabadulni az elhagyott út miatt érzett keserűségemtől, mert az elhagyott út nem csupán az ellentétem, hanem egy végtelenbe ágazó rendszer, ami az életem összes permutációját képviseli köztem és Jason2 között.”
Magyarán: nem kettő Jason van, hanem végtelen sok. Érdemes rá felfigyelni, hogy a szubjektum osztottságának tapasztalata itt egészen újszerű módon, azaz nem a filozófusok belátásai, hanem természettudományos alapok felől nyer igazolást. Ugyanakkor ott van emögött az a felismerés is, hogy nem kell siránkoznunk afelett, hogy csak egy élet jutott nekünk, és nem kell azon keseregnünk, hogy a másik élet biztosan jobb lenne. Mert nincs olyan, hogy „a másik élet”. Másik helyett végtelenül sok van (ahogy Jasonból is sok lesz a regény végére), hiszen minden döntésünk nyomán létrejön egy újabb alternatív személyiségünk egy másik univerzumban, aki aztán éli a maga életét. A regény konklúziója is ezt támasztja alá: nem érdemes gyötrődnünk az elszalasztott lehetőségek miatt, hiszen minden pillanat újabb lehetőséget kínál fel. A döntés pedig a mi kezünkben van. (Keserű József)
