Kövess minket Facebookon is!

Friss topikok

Címkék

agave (125) ajánló (53) Álomdalok (1) artpop (3) A Kreml jelöltje (1) Bábel fiai (1) bacigalupi (2) Bob Dylan (1) brandon hackett (6) Cixin Liu (1) Dan Simmons (1) Dennis Lehane (1) dick (9) Don Winslow (1) Ed McDonald (2) Éjvadászok (1) Elan Mastai (1) ernest cline (2) escher (1) évértékelő (3) Fiatal Írok Tábora (1) GABO SFF (3) gaga (12) Game of Thrones (1) George R. R. Martin (4) giger (1) Gombaszögi Nyári Tábor (4) graffiti (4) Helen Keen (1) hírek (8) Horgonyhely (1) Időugrás a Marson (1) Irha és bőr (1) író-olvasó (3) Jason Matthews (2) Jeff VanderMeer (4) John Le Carré (1) John le Carré (1) John Scalzi (1) kaku (1) kalligram (1) Ken Liu (1) Kim Stanley Robinson (1) koncert (1) könybemutató (1) könyvbemutató (9) kultúrkorzó (4) kurzweil (1) lady gaga (2) Láthatatlan bolygók (1) Lőrinczy Judit (1) madonna (1) mediawave (1) Médiumközi relációk (1) Michael J. Martinez (1) moskát anita (4) neal stephenson (2) Neil Gaiman (4) Németh Zoltán (2) Nobel-díj (1) Octavia E. Butler (1) opus (17) Paolo Bacigalupi (2) partitúra (1) Philip K. Dick (1) Pierce Brown (1) prae (5) Próza Nostra (1) rég várt (2) Richard Morgan (1) sandman (1) sci-fi (1) Scott Westerfeld (1) simmons (1) star wars (8) Stephen Hawking (1) szeminárium (33) szimpózium (21) szingularitás (1) SZMIT (1) The Science of... (1) Tom Sweterlitsch (1) Trónok harca (1) true detective (1) Vének történetei és más írások (1) világépítés (1) Világok Találkozása (1) vizualitás (3) Vörös Veréb (1) Zachary Mason (1) Címkefelhő

Teremtőerő-trilógia - Moskát Anita regényei III.

hannlec 2019.06.25. 06:45

moskat3.jpg

Darwin legfontosabb észrevételei közé tartozott, hogy az ember és az állatok közti eltérés nem szubsztanciális, hanem fokozati. Ennek ellenére az ember egyediségének mémje óriási karriert futott be a civilizáció történetében, és sok helyütt a mai napig tartja magát. Az állatok képességeire vonatkozó tudományos munkák azonban cáfolják ezt a kirekesztő logikát. Frans de Waal Elég okosak vagyunk, hogy megértsük, milyen okosak az állatok? című könyve szerint az állatok többsége olyan nem verbális élőlény, amely gondolkodik, az emberről mértéket vevő álláspont az állatok egyediségének fényében ezért minimum korrekcióra szorul. És akkor még az a kérdés is felvethető, hogy vajon milyen lehet az állatok által konstruált emberkép.

 

Az irodalomban találkozhattunk már olyan művekkel, melyek lehetővé teszik, hogy a fentieket valamilyen szinten végiggondoljuk, vagy legalábbis figyelmeztet a dologra. Például Margaret Atwood Maddaddam-trilógiájának második részében (Az özönvíz éve) szerepel egy frappáns ima a teremtésről és a tudományról. (A tervezettséget úgy köti össze az emberi alázattal, hogy közben egy aktuális világképet koncipiál, mely szerint visszaéltünk az állatok bizalmával, mert nem gondoskodtunk róluk.) „Köszönjük Neked, ó, Urunk, hogy az a mód, amellyel létrehoztál bennünket, emlékeztet minket arra, hogy alacsonyabb rendűek vagyunk az Angyaloknál, és arra is, hogy a DNS- és az RNS-láncok Teremtménytársainkhoz kötnek bennünket.” Remek.

 

Moskát Anita Irha és bőr című regénye megtoldja mindezt néhány vonatkozási ponttal. A mű alapötlete egy olyan viszonyrendszer kialakítása és kiaknázása, melyben egy új intelligens létforma megjelenése játssza a kulcsszerepet. A történet kezdete előtt az állatok egy része bebábozódott, és olyan szubjektummá vált, mely megindult az emberré válás útján, de nem alakult át teljesen, így állati és emberi jellegzetességeket mutat egyszerre. A fajzatok ennek a kontaminációnak köszönhetően egyediek, definiálásuk számos kérdést vet fel, a történet során több helyütt kiméraként nevezik meg őket. A kérdés arra irányul, hogy az ember–állat kettősség harmadik kategóriával történő hirtelen kiegészülése, a határok mesterséges mobilizálása milyen problémákat generál a jelen társadalmában (gettósítás, rasszizmus, intolerancia stb.), míg ez a szituáció nem feltétlenül valamilyen szakrális témahorizontra, hanem inkább arra az előfeltevésre utal vissza, hogy minden állat potenciális ember.

 

A három szereplő (August, Kirill, Pilar) egymást keresztező útja olyan hálózatba illeszkedik, amely több ponton a „mi teszi az embert emberré?” kérdést veti fel. Ez a kérdés azonban nem önmagában áll (nem a pozitív/negatív hős, a jó oldal/rossz oldal kategóriáiba préselődik), nem szimpla spekuláció tárgya, hanem az új faj megjelenésével módosul: hol a határ állat és fajzat, fajzat és ember között? Van-e egyáltalán emberi specifikum? Égetően fontos kérdések manapság, Moskát Anita alkotása lehetővé teszi, hogy reflektáltan közelítsünk hozzájuk, ezért a mű kérdéshorizontja túlmutat a zsánerirodalom egyik jellegzetességén, az olvasás szimpla reprodukciójára irányuló törekvéseken.

 

A műbeli kimérákat nem technológiai úton hozzák létre, hanem teremtik. Az „embercsinálás” szörnyszerűsége alapján ez a képlet olyan kontextusba illeszthető, melyben a Pygmalion- és a Frankenstein-történetek átvezetnek a poszthumán korba, a hibrid identitás terepére, de a fantasy-hagyomány felől is megközelíthető. Ugyanakkor ez a tárgykör kapcsolatban van Moskát Anita előző két regényével is. Egyrészt a teremtőerő megnyilvánulása a Bábel fiaiban a festészet és a gondolat, a Horgonyhely esetében az írás, az Irha és bőrben pedig a szobrászat környezetébe helyeződik; a teremtésbe való bepillantás pedig mindhárom regényben előfordul valamilyen formában (az elsőben a városra vetülő felső panoráma, a Horgonyhelyben a gumó szemszögéből bemutatott élet is említhető), háromféle változatban. Ezért talán indokolt, hogy Moskát Anita három eddigi regényét olyan laza trilógiaként kezeljük, amely geo- és biopolitikai vonatkozásainak köszönhetően fordulópontot jelez a magyar fantasztikus irodalom történetében. (H. Nagy Péter)

Címkék: moskát anita GABO SFF Irha és bőr

Szólj hozzá!

Teremtőerő-trilógia - Moskát Anita regényei II.

hannlec 2019.06.13. 14:17

moskat2.jpg

A határmunkálatok a fantasyben is fontosak. Hegedűs Orsolya A mágia szövedéke című könyve szerint a M.A.G.U.S.-regények közül kiemelhető Wayne Chapman (Gáspár András) Karnevál című regénye, amely „[…] nem pusztán egy rendkívül aprólékosan kidolgozott fantasy világot elénk táró történet, hanem ezt a fiktív valóságot nyelvileg is remekül megalkotó és működtető, interkulturális és intertextuális utalások hálójával átszőtt szövegkorpusz”. Az elemzésből kiderül, hogy a chapmani fantasyk egy része, így a Karnevál is, eleve számol egyfajta interkanonikus olvasással, amennyiben többek között a Tolkien és Martin alkotásainak kontextusában elhelyezhető műfaji kódok alkalmazása mellett a modernségből származó vendégszövegekkel, például Baudelaire-, Rilke-, Apollinaire-idézetekkel, versrészletekkel operál. A szövegtér heterogenizálása átszivárgásokat eredményez, melynek következtében az önelvűen működő fiktív világ textuális dimenziója a fantasy-elemeket más típusú, akár azoktól teljességgel eltérő poétikájú szövegvilágokkal köti össze. „Mindezen túl pedig értelmezhetjük a regényt annak az elitkultúrára és az elitirodalomra nézve felforgató jellegű potenciálnak a megvalósulásaként is, amely magát a fantasyt jellemzi.”

 

Ennek a szubverzív technikának vagy kreativitásnak egy újabb lehetőségével szembesít Moskát Anita Horgonyhely című regénye. A történeten végighúzódik egy olyan problémakör, mely a fantasy műfajtömbjén belül viszonylag szokatlan, a Horgonyhely világában ugyanis nemcsak helye van a tudománynak, de a mű egyes részei egyenesen a tudományos gondolkodásra reflektálnak. Ez a szempont felmerül Vida Barbara A kortárs magyar fantasy női vonulata című tanulmányában is, és egy produktív olvasásallegória felé mutat: „Önreflexióról, vagyis a szöveg által jelölt szövegiségről tehát Vazil műve nyomán beszélhetünk, az általa írt feljegyzések ugyanis a Horgonyhely világának materiális termékeiként vannak jelen, ami által Vazil és az olvasó között analógia létesül: Vazil éppúgy a regény világának működését próbálja feljegyzései által megérteni, mint ahogy az olvasó próbálja ugyanezt a szöveg olvasása során.” Ez a párhuzam egyben a tudományos eljárásokra tereli a figyelmet, hiszen Vazil feljegyzéseit megelőzik a kutatásai, melyek a női test tanulmányozására irányulnak. A regényben a kiismerhetetlen világ kutatása összekapcsolódik a spekulációval, ugyanis többször arról értesülünk, hogy a tudomány feltétele a jó kérdés megtalálása, ezzel pedig (egyelőre) Vazil nem rendelkezik.

 

A Horgonyhelyben a tudományos kutatás eredménytelensége viszont nem jelenti azt, hogy le kellene mondani róla, ahogy azt sem, hogy minden jelenség maradéktalanul megérthető. A regényvilág működése innen nézve a gondolkodás határaival szembesíti a szereplőt és az olvasót is, melyhez a gumó szemszögéből bemutatott élet és a földdel való azonosulás is hozzájárul. A geológiai látásmód érvényesítése mellett viszont a Horgonyhely olyan szövegként is olvasható, melynek anyagi rétegét néhány nyelvi elem egymáshoz való viszonya és átrendezése működteti. (Például az „anyaföld”, a „szülőföld” és a „röghöz kötöttség” kifejezések szószerinti és figuratív játékára épülő jelölőhálózat.) Ez a megoldás valószínűleg kapcsolatba hozható a fantasy és szépirodalom között húzódó – itt retorikailag is bevonható – „határsávval”, hiszen a nyelvi-irodalmi médium olyan kezeléséről van szó, amely talán kevésbé jellemző a fantasykre. Vagy ha a fentebb mondottakat érvényesítjük, akkor éppen ez lehet az a pont, ahol a mű felforgatja a rendelkezésre álló képleteket, és áttöri a taxonómiát. Ahogy Vazil nem tudja beilleszteni a horgonyhely működését a kutatásaiba, úgy az olvasó folyamatosan kizökken a regényes cselekményszerűség biztosította kényelemből. A Horgonyhely tehát a hagyományos fantasy-olvasás megújításáról és az eredeti fantasy-világ komplexitásáról szóló alakzathálózat. Olyan összetett kapcsolatrendszer, amely az ízlésközösségek elvárásain túl éppen szakmai kvalitásaival és kihívásaival lehet inspiráló irodalmi-kulturális tényező. (H. Nagy Péter)

Címkék: moskát anita Horgonyhely GABO SFF

Szólj hozzá!

Teremtőerő-trilógia - Moskát Anita regényei I.

hannlec 2019.06.07. 11:14

moskat.jpg

A sci-fi és a fantasy elemeiből építkező regényvilágok hatékony helyettesítői a régi mítoszoknak. Ezt a szituációt a kultúraelemzők jelentős része az archetípusok funkciója és a tömegkultúra közötti szoros kapcsolatból vezeti le. Úgy tűnik tehát, hogy a popkultúra és a mitizáló hajlam szimbiózisban él, kölcsönhatásuk evidens tapasztalat. Az olyan típusú alkotások, mint például a Mátrix, zsúfolva vannak kulturális szimbólumokkal, archetipikus képekkel és szereplőkkel. A befogadásukat ezért nagyban meghatározza a „jé, ezt már láttam valahol” érzése, amely egyben esztétikai konzerváló anyagként is működik. Neil Gaiman nem véletlenül fogalmazza meg újra és újra, hogy a történetek ereje az újramesélésükben, a szemügyre vételük aktusának megújításában rejlik. „Volt idő – írja Gaiman Gondolatok a mítoszokról c. esszéjében –, amikor Orfeusz élve visszahozta Eurüdikét a Hadészból. De nem az a változata maradt fenn a történetnek.” Egyebek között az ilyen értelemben vett túlélő és elfeledett variánsok versengése és párbeszéde teszi lehetővé, hogy felújítva mondjuk el a régi történeteket.

 

Ennek a kapcsolatrendszernek köszönhetően olyan alműfajok jelentek meg a 20. század folyamán, mint például a mitológiai fantasy. Megkülönböztetve ezt Tolkien Középfölde- és Lovecraft Cthulhu-mitológiájától, illetve a történelmi fantasytől, olyan történeteket értünk a fogalom alatt, amelyek egy letűnt mitikus hagyományból származnak (pl. az antik görög mitológiából), majd az újraírás során a fantasyvel érintkeznek. Ez a popularizálódás azonban nem gyengíti a történetek erejét, ellenkezőleg, az újramesélés során újabb és újabb potenciáljait szabadítja fel. Az ilyen jellegű látásmódra az egyik legérdekesebb példa a közelmúltból David Gemmell Trója-ciklusa, mely egy sor ragyogó ötlettel gazdagítja, illetve módosítja a trójai háború homéroszi változatát. A mitológiai fantasy látásmódjába illeszthetők valószínűleg az olyan típusú történetek is, melyeknek kiindulópontja a Biblia valamely ismert epizódja. Példaként Moskát Anita Bábel fiai (2014) című regénye említhető, amely első ránézésre portál-fantasy: két világ közötti átjárókkal, mint mondjuk a Narnia krónikái. A Bábelbe vezető kapukon átjutó figurák kapcsolatba kerülnek a bábeli toronnyal, a gigászi építmény funkciója ezzel azonnal meg is változik, mivel kulturális kódként, illetve immanens elemként is működik a történetben.

 

Moskát Anita szóban forgó regényében a torony és a szereplők kölcsönös áthatása figyelhető meg, hiszen az előbbi a testek (és gondolatok) felhasználásával épül, míg az utóbbiak némelyike (pl. Dávid) a cikkurat hatását érzi magán (ezzel függ össze átmeneti vaksága és látóképességének kiterjesztése, illetve a teremtéssel való többszörös és mediális kapcsolata is). Ez a kontamináció az építésáldozatokat érintő történetek főmotívumával társul, míg a szövegben az antropomorfizálódó város képe is felfogható az elemek összjátékaként vagy egymásba illesztéseként. „Bábel lélegző élőlényként ölelte körül – mondja az elbeszélő az egyik szereplőről –, mintha hatalmas szív dobogna a torony helyén. Összehúzódott, elernyedt. Forgatta a vért. Erek ágaztak szerte belőle, eljutottak a házakig, felfutottak a falakba, hogy figyeljék minden rezdülését. A kapillárisok a karjára csatlakoztak, mint egy kórházi infúziós tű, és kiszipolyozták belőle az életet, hogy átadják a hízó, ribancarcú városnak.” (Az ilyen jellegű retorikai megoldások a regény irracionális síkjával is érintkeznek, amennyiben a test démonizálása és a babona folytonos jelenléte kizökkenti a verifikációt és a referenciális olvasást.)

 

Az áthatások és az átszivárgások (két világ, test és torony, többféle hagyomány és médium között) természetesen módosítják a bibliai elemek egy jelentős részét is, így a történet felfogható a különböző irodalmi referenciák közti ingázásként is, mely dinamika működésében játszik közvetítőszerepet a fantasztikum aktualizált változata. Ennek következtében a Bábel fiai olyan műként olvasható, amely ellenáll a zsánerszintű egyszerűsítésnek, ugyanakkor nem tekinthető valamely kanonikus anyag identikus megismétlésének vagy a szépirodalmi emlékezet és műfajrendszer kiszolgálójának sem. A nyelvek keveredésének és összezavarásának lehetősége innen nézve nem csak a történet készenlétben tartott, hol felvillantott, hol eltüntetett alakzata, de annak a prózatechnológiának az allegóriája is, mely azzal képes szert tenni az innovációra, hogy ellehetetleníti a megkülönböztetéseket, hiszen maga is minden elemében szerves és szervetlen megkettőződés egyszerre. Ennek fontos szerepe van a befogadásban, hiszen ha valaki a bibliai alapok felől közelít a regényhez, annak felforgatott változatát érzékeli, míg ha szimpla portál-fantasyként olvassa, akkor hiányolhatja a másik világ mágikus törvényszerűségeinek előtérbe állítását. A Bábel fiai tehát egy olyan kétirányú tájékozódás terméke, melynek lényege a kulturális mezők egymás felé történő megnyitása. Ebben a vállalkozásban pedig éppen egy inhomogén, bábeli (irodalmi) nyelv létrehozása bizonyul kommunikatívnak. (H. Nagy Péter)

Címkék: Bábel fiai moskát anita GABO SFF

Szólj hozzá!

Időzavar a Marson

hannlec 2019.06.01. 21:15

dick_idougras_a_marson.jpg

Az igazi autizmus, erre jutott annak idején Jack, a közfejlődés iránti apátia; privát létezés, mintha az individuum lenne az összes érték megteremtője, nem csupán örökölt értékek letéteményese. Márpedig Jack Bohlen az istennek nem tudta elfogadni, hogy az Iskola és a tangépei döntik el, mi érték és mi nem. Egy társadalom értékei állandó mozgásban vannak, az Iskola viszont megpróbálja stabilizálni ezeket az értékeket, egy fix ponthoz kötni… és bebetonozni.

Az Iskola neurotikus. Olyan világot akar, amiben nincs semmi új, nincs meglepetés. Márpedig ez a kényszerbetegek világa, véletlenül sem egészséges világ.”

A fentebbihez hasonló erős, ugyanakkor elgondolkodtató állításokkal gyakran találkozhatunk Philip K. Dick műveiben. Jelen regénye ugyan a Marson játszódik, de ott is ugyanazokkal a megoldatlan anomáliákkal szembesülünk még nagyobb dózisban, amelyek a földi életünket is problematikussá teszik. A Marsbéli krónikákkal szemben Dick telepesei nem válnak marsivá, sőt, eszük ágában sincs alkalmazkodni – nem tudnak és nem is akarnának – a marsi őslakosok, a sívók egyszerű, puritán életmódjához és mitikus világszemléletéhez.

Az emberek magukkal hurcolták az új vadnyugat kősivatagába minden régi világbeli nyavalyájukat és civilizációs betegségüket: önzőek, pesszimisták, fásultak, és összetörnek a Földről rájuk háruló nyomás alatt, miszerint nekik kellene képviselni az emberi civilizáció egy új, tisztább, magasabb fokát: legyen a Mars a megvalósult utópia: egy önfenntartó kolónia, mely nem szorul az anyabolygó árusegélyeire. A Marson hamarosan nem lesznek szellemileg sérültek: nem azért, mert nem születnek ilyenek, hanem mert bezárják az izraeliek által üzemeltetett Tábort, ahol eddig foglalkoztak velük, hogy ezek után még a statisztikákból is eltörölhessék a nemkívánatos – és a bolygó renoméját és ezáltal a bevándorlási kedvet rontó – elemeket.

Mindennek következtében minden szereplő pszichésen terhelt: nárcisztikusak, autisták, neurotikusak vagy skizók, illetve ezen tünetegyüttesek változatait is képesek produkálni, az aktuális helyzettől függően. Manfred, az autista kisfiú a Tábor lakója mindaddig, amíg a helyi kiskirály – a Helyi Vízmunkások Szakszervezetének feje – a volt vízvezeték-szerelő Arnie Kott „legfőbb jópolgár” magához nem veszi, természetesen üzleti célból akarván kiaknázni a fiú különleges képességét. A regény mediálisan legizgalmasabb része ugyanis a történet során beigazolódó elmélet, miszerint az autizmus igazából az egyén eltérő időérzékelésének, időképzavarának a manifesztációja, tünete.

A fiú a mindennapi világ működését iszonyúan felgyorsítva tapasztalja meg: az emberek elmosódott, arcnélküli, megfoghatatlan masszaként száguldoznak körülötte, érthetetlen zajokat hallatva, a gyerek ezért nem reagál a mások számára hétköznapi ingerekre, mivel képtelen ilyen sebesség mellett dekódolni azokat. Ennek mellékhatása, hogy gyakorlatilag a jövőbe lát, azaz a dolgokat olyan állapotukban látja, amilyenné csak évek, vagy évtizedek múlva válnak. Emiatt kerül Arnie látókörébe, aki Jack Bohlen szerelőt bízza meg azzal, hogy készítsen egy lassító-felvevőgépet, amin keresztül kommunikálni tudnak Manfreddel. Amit nem vesznek számításba, az az, hogy a lassú folyamatokra fókuszálva a fiú mindenütt az entrópia szüntelen tombolását, a hanyatlást, a halált, a sírvilágot tapasztalja meg, és mindössze egyetlen szava van minderre: Rucsok.

Jack Bohlen skizofréniájának visszatérése és kiteljesedése, a különböző fokalizátorok világlátásának töredezettsége és az örök dicki probléma, a tulajdonképpeni kommunikációképtelenség és önmagunkba zártság a regény narratív technikájában is megjelenik. Egy vacsorát, melynek során a szereplők további sorsa eldől, többször is, valamint minden résztvevő szemszögéből egy kicsit másként láthatunk, de mindegyik újrajátszásra rányomja a bélyegét Manfred bomlasztó nézőpontja, ami olyan erős, hogy mintegy vírusként beszivárog a többiek elméjébe, megrontva és kétségbeesésbe taszítva őket is. A regény második felében az egyes jelenetek időrendje is szándékosan megbomlik, Bohlen elmeállapotával összhangban.

A regény szereplői közül nem mindenki tud kimászni a kopár világ és saját maga által együttesen ásott gödörből: van, aki öngyilkos lesz, hogy aztán halálával az egész cselekményt befolyásoló lavinát indítson el. A halála csak újabb halálhoz vezet. De olyat is találunk, akinek megvan az esélye arra, hogy lerázza magáról az időleges elmezavart, és újra teljes értékű emberként funkcionáljon. Igaz, hogy körülvesz minket a rucsok, de mindig van választásunk: vagy már életünkben megadjuk magunkat neki, és tehetetlenül nézzük, ahogy mindent ellepve elszigetel bennünket az embertársainktól, vagy harcolunk ellene. Kezdetnek ennyi is megteszi: Always look on the bright side of life! (Babos Orsolya)

 

Címkék: agave Philip K. Dick Időugrás a Marson

Szólj hozzá!

Ajánló: Opus 59

hannlec 2019.06.01. 21:11

opus59.JPG

A tartalomból:

 

Vida Barbara: A weird fiction Howard Phillips Lovecrafttól Veres Attiláig

 

Baka L. Patrik: Párhuzamos univerzumok II. – Ifjúsági kontrafaktumok (1. rész) (Andrássi György: Polgárháború vs. Peter Sanawad: Hívószó)

 

L. Varga Péter: A kegyet nem kiérdemelni, hanem tanulni kell (Három óriásplakát Ebbing határában)

 

H. Nagy Péter: A metál ereje – szubjektív beállításban. Emlékezet és emlékezés a Scream For Me Sarajevo kapcsán

Címkék: ajánló opus

Szólj hozzá!

Perem és érzékenység

hannlec 2019.05.26. 08:56

scalzi3.jpg

„…egész világok csúsznak át a szavak és a betűk közötti réseken, mint ahogy az élet is kis helyekre koncentrálódik a csillagok között.

(Jane Sagan; John Scalzi: A Sagan-átirat: Napló)

 

Scalzi mester írásai kapcsán evidenciának számít, hogy a karakter- és világépítés, a cselekményszövés és a prózapoétika terén is magasra teszi a mércét. A kvartett első tagját tekintve talán a hiteles, szociális és lélektani érzékenységet, a második vonatkozásában az idegenséggel való találkozás helyett az azzal való együttélést, a narratíva tekintetében a megállíthatatlan tempót és a fejezetenkénti cliffhangereket, poétikája kapcsán pedig a folyamatos önreflexiókat, illetve a klasszikus sci-fik sokszor véresen kegyetlen paródiába csapó megidézését és továbbgondolását érdemes megemlítenünk. Egy regényre való terjedelem azonban sokkal nagyobb mozgásteret ad mindezek érzékeltetéséhez, kiépítéséhez, mint a rövidebb írások. Legalábbis ezt feltételezhetnénk.

 

A Vének történetei és más írások címet viselő kötet két szövegblokkból épül fel, melyek közül az első egy, a Vének háborúja-széria extratartományának tételezhető novellapárost tartalmaz, a Vének központi szereplőit állítva fókuszba. A Perry-átirat: Kérdések egy katonához című szöveg tördelésében is egy hanganyag átiratának formáját ölti, ahol a felszólalók kapitálissal szedett neve után a hozzájuk tartozó közlemény következik, kurzivált zárójelekben pedig a háttérzaj (nevetés, pusmogás) jelzése kap helyet. A Sagan-átirat: Napló ezzel szemben fejezetekbe szedett beszámolója egy MI-nek, Jane Sagannak. John Perry a Gyarmati Véderő tevékenysége kapcsán tart előadást, majd folytat dialógust egy lakossági fórum keretein belül, a földönkívüli Huckleberry kolónia Újgoa nevű gyarmatán, rendkívüli őszinteséggel és kritikával beszélve a Véderő tevékenységéről, az emberfelettivé tett katonák mindennapi küzdelmeiről az idegen fajokkal, annak tapasztalatával zárva mondandóját, hogy a béke megteremtése és fenntartása az egyes emberi etnikumok között is gyötrelmes küzdelem, nem még egy fajok fölötti játszmában. Amíg az ő stílusa humorral átitatott, köznapi, Jane Sagané hasonlatai, hangulati képei, az egymástól árnyalatokban eltérő szinonimák halmozása révén jóval emelkedettebb, naplója pedig olyan egzisztenciális kérdések kapcsán szerzett tapasztalatait összegzi, mint a születés, a barátság, a szex, a halál, s mindezt egy mesterséges intelligencia horizontjából. A novellákat – rétegezve a befogadás folyamatát – az átiratok feldolgozói is kommentálják, rögtön a szövegelőkön, jól érzékeltetve a horizontváltásokból következő elidegenítő hatást, például egy olyan kutató szemszöge felől, aki pusztán a háborús eseményekre való utalásokat keres Jane Sagan hathatósan emocionális tudati anyagában.

 

A kötet második szövegblokkja a szerző úgynevezett ötperceseit, rövid történeteit tartalmazza, számtalan műfajban, pl. sajtóinterjú formában az emberek idegen és „idegen” állatokkal való találkozásáról, szuperhősökkel és szupergonoszokkal készített rádióinterjú-átiratokban, vagy a Plútó exbolygó E/1-es beszámolójában a státusza körüli hányattatásairól, stb. A jobbára humoros ötpercesekben a hangsúly az ember és az idegen fajok jövőbe vizionált mindennapi együttélésére és a kulturális eltéréseikből következő elértéseikre kerül. A lehető leglehetetlenebb fajok és hagyományok kerülnek így egymás mellé, egyrészt a klasszikus sci-fik fajtalálkozóinak és leírásainak paródiájaként, de egyszersmind annak érzékeltetéseként is, hogy az egyes emberi kultúrák közötti, általunk olykor „szakadéknyinak” vélt távolságok milyen jellegtelen karcolásoknak tűnnek is egy ilyen Scalzi-féle, meghatványozott téteken és léptéken alapuló, „transz-multikulturális” játszmában. (Baka L. Patrik)

Címkék: John Scalzi Vének történetei és más írások

Szólj hozzá!

A Trónok harcán túl

hannlec 2019.05.26. 08:49

martin.jpg

George R. R. Martin nevét feltehetően mindenki ismeri, az HBO Trónok harca című sorozata nézettségi rekordokat döntöget, így a szerző nevét feltehetően még az is hallotta, aki soha nem venne a kezébe egy fantasztikus regényt. Kevesen tudják azonban, hogy mielőtt Martin 1996-ban papírra (vagyis Wordstar 4.0-ra) vetette a Starkok és Targaryenek történetét, már elismert írónak számított, sőt számos díjat nyert műveivel. Csakhogy ezek az írások nem a fantasy, hanem a sci-fi műfajához tartoztak: kardok és sárkányok helyett űrutazásról és az elképzelt jövőről szóltak. Bizony: mielőtt a Trónok harcával világhírű lett volna, Martin már minden elért sci-fi íróként, de akkor még csak egy szűkebb szubkultúra ismerte a nevét. A magyar olvasó tájokozatlansága valamilyen szinten érthető, hiszen ezek a művek szinte hozzáférhetetlenek voltak, de a Trónok harca sikere meghozta a változást, és a könyvkiadók elkezdték felfedezni Martin korábbi műveit is.

 

Tavaly jelent meg az Álomdalok c. kötet, mely Martin sokszínű életművének első húsz évéből válogat, az egészen korai, még iskolásként írt szövegektől a későbbi díjnyertes alkotásokig. Roppant érdekes végigkövetni, hogyan válik egy képregényrajongó kölyökből nemzedékének egyik legelismertebb írója, és hogyan villan fel a későbbi írózseni egy-egy ismerős húzása a korai zsengékben. Néha azonban még ezeknél is érdekesebbek Martin megjegyzései, melyek az Álomdalok öt részét kötik össze. Ezekben kontextust ad az elkövetkező művekhez, utal a megszületésük körülményeire, illetve elmeséli, hogy milyen állapotok között kellett dolgoznia fiatal szerzőként. Ezek a megjegyzések sokszor meglehetősen személyesek, szerelmekről, barátságokról ír bennük, lényegében mindenről, ami befolyásolta őt írás közben. Martin sosem ment a szomszédba egy kis iróniáért, ezért ezek a visszaemlékezések sokszor humorosra sikeredtek, de még így is kirajzolódik előttünk az a hihetetlen elhivatottság, ami egészen kiskorától jellemezte őt, valamint az is, hogy milyen nehéz helyzetben volt egy író, aki fantasyt, scifit, vagy horrort akart írni a hetvenes-nyolcvanas évekbe.

 

Fontos megjegyezni, hogy a kötet elején lévő igazán korai elbeszélések – még ha valaki látni is véli bennük a „felnőtt” Martint – egy gyerek írásai maradnak, még akkor is, ha ahhoz képest elég jól sikerültek. Inkább érdekességként vannak a könyvben, így az olvasást talán érdemes a későbbi, kiforrottabb szövegekkel kezdeni, mivel így nem kockáztatjuk a gyors kiábrándulást. Persze ezt embere válogatja, lehet, hogy valakinek ezek lesznek a kedvencei.

 

A számos kiemelkedő írás közül csak néhányat emelnénk ki. A Dal Lyáért című elbeszélést Martin első viszonzott szerelme ihlette. A már az űr kolonizálásával foglalkozó emberiség egy bolygón különös, emberszerű lényeket talál, akik életük egy bizonyos pontján átadják testüket és elméjüket egy parazitának, aki ezért cserébe eszményi és tökéletes boldogságot garantál nekik életük hátralévő részére (amíg a parazita lényegében fel nem falja őket). A helyszínre érkező emberi pár feladata rájönni, hogy mi készteti erre a rituális öngyilkosságra a bolygó lakosait, és miért lehet vonzó ez a fajta halál az emberek számára is. A kutatás során olyan kérdések merülnek fel, hogy van-e erősebb érzés az emberi szeretetnél, ill. ha valaki egyszer megtapasztalja a tökéletes, extatikus boldogságot, akkor képes lesz-e a továbbiakban beérni a hétköznapok által kínált apróbb örömökkel. A különös, egzotikus világ és az emberi természet alapvető kérdéseit boncolgató történet meghozta Martin első Hugo-díját.

 

A Homokkirályok talán a Trónok harca után a legismertebb Martin-mű. Sci-fibe oltott horror, annak is a magasiskolája, akárcsak az Éjvándorok, melyből sorozat is készült. A Homokkirályokban egy unatkozó milliomos beszerez egy terráriumot, melyben hangyaszerű, de némi értelemmel bíró lények alkotnak önálló civilizációkat. A férfinak igencsak imponál, hogy az apró lények istenként tekintenek rá, azonban túl lassúnak tartja az építkezésüket, így többször is erőszakosan beavatkozik a kialakuló minitársadalmakba. A horror akkor jön el, mikor a lények kiszabadulnak, és kiderül, hogy elegendő táplálék birtokában a bogárméretnél jóval nagyobbra tudnak nőni. Táplálékként pedig bármi szóba jöhet, ami él és mozog. Az Éjvándorok klasszikus űrhorror: egy tudóscsapat misszióra indul az űr mélyére, az őket szállító űrhajó azonban szörnyű titkokat rejteget. Sorra történnek a furcsa balesetek, a kapitány magyarázatai pedig egyre kevésbé nyugtatják meg az utazókat... (Hegedűs Norbert)

 

A teljes szöveg az Új Szó weblapján olvasható:  https://ujszo.com/kultura/a-tronok-harcan-tul

Címkék: George R. R. Martin Álomdalok

Szólj hozzá!

Túl az Óperencián és az optimista univerzumképen

hannlec 2019.05.14. 14:15

ken_liu_lathatatlan_bolygok.png

A kínai science fiction a nyugati világban Cixin Liu A Háromtest-probléma című hard sf regényével vált (el)ismertté. A műre (és folytatásaira) először is példátlanul nagy figyelem irányult Kínában, még a tudomány érdeklődését is felkeltette, amiről Miao Li kozmológus The Physics in Three-Body című könyve tanúskodik.

 

A trilógia második kötetének (A sötét erdő) egyik alapgondolata válaszként olvasható az ún. Fermi-paradoxonra. Ezt a szerteágazó, komplex kérdéskört Cixin Liu monumentális vállalkozása a sötéterdő-elmélettel szemlélteti, mely magyarázattal szolgál az idegenek naprendszer elleni dimenzióredukciós támadására.

 

Ugyanakkor az idegen fajok (beleértve a miénket is) más fajokkal szembeni agressziójának elgondolása, mely az univerzum anyagának végességével van kapcsolatban, olyan kontextusba is beilleszthető, mint a Marvel-filmek világa. A Bosszúállók: Végtelen háború gonoszának, Thanosnak az elképzelése az univerzum jövője és az élet viszonyáról innen nézve korántsem légből kapott és társtalan álláspont. (Még ha a megoldása kérdéses is.)

 

Cixin Liu mellett valószínűleg Ken Liu tett legtöbbet az utóbbi időben a kínai science fiction megismertetéséért. Az utóbbi nemcsak zseniális novellista (vö. A papírsereglet), hanem kínai tudományos-fantasztikus művek fordítója is. Ken Liu összeállításában jelent meg a Láthatatlan bolygók című kínai kortárs sci-fi-antológia. A kiadványban egy esszéblokk is helyet kapott, melynek első darabja Cixin Liu A lehetséges világok legrosszabbika és a lehetséges Földek legjobbika: a Háromtest és a kínai science fiction című írása.

 

Ezt az esszét nagy haszonnal olvashatják azok, akiket A Háromtest-probléma történeti jelentősége érdekel, és azok is, akik szinte semmit sem tudnak a kínai sci-firől. Cixin Liu ugyanis remekül elmagyarázza, hogy a science fiction felfutása Kínában minek köszönhető, s ha ennek fényében olvassuk a pazar válogatást, ráláthatunk azokra a dilemmákra is, melyek egy igen bonyolult környezet termékei.

 

A Láthatatlan bolygókban mindemellett Cixin Liunak egy olyan novellája is szerepel Ken Liu jóvoltából, amely A Háromtest-probléma egyik fejezetének variánsa. A kör című elbeszélés egy ókori számítóalakzat működtetésére épül, melyet a kör arányszámának (pi) kiszámítására hoznak létre emberi alkatrészekből. A találmány továbbfejlesztésével megalkotható lenne a számítógép.

 

A kör önállóan is működik, de ha tudatosítjuk, hogy A Háromtest-problémában milyen folyamat része, akkor a jelentése kitágul, hiszen a számítóalakzat logikáját nem földi viszonyok között is kitalálhatják. Ha ezt bárhol a világűrben megteszik, akkor egy lépéssel közelebb jutnak ahhoz, hogy megelőzzenek egy Thanos-féle inváziót. Cixin Liu szerint ugyanis a civilizációk találkozása szinte mindig (mondjuk kb. 14 000 605 az egyhez arányban) katasztrófával végződik. (H. Nagy Péter)

Címkék: agave Cixin Liu Ken Liu Láthatatlan bolygók

Szólj hozzá!

Kémek és kaják

hannlec 2019.05.09. 09:45

a_kreml_jeloltje.jpg

Jason Matthews: A Kreml jelöltje

Lezárásához érkezett a Vörös veréb-trilógia, és ezzel eljutottunk Dominyika, az orosz, és Nate, az amerikai ügynök történetének végéhez is. A regény stílusában nem változott az elődeihez képest: Matthews ugyanolyan aprólékossággal mutatja be a kémszervezetek működését, a terepügynökök szerepét és a konspirációt, amely államhatárokon is túlnyúl, hogy a vezető hatalmak a háttérből irányíthassanak. A fejezetek végén pedig éppúgy megkapjuk az adott részben fogyasztott étel rövid receptjét, ahogy azt a korábbi kötetek esetében is megszoktuk. (Hozzáteszem, hogy ezek nagy többsége igen csak egzotikus vagy túl fűszeres az én ízlésemnek, így ezeknek az otthoni kikísérletezését inkább másra hagynám.) A karakterek a három kötet során nem sokat változtak, ám Matthews ezúttal a kapcsolatrendszereiket jelentősen megbolygatta. Ez jót tett a történetnek, és azt kell, hogy mondjam, A Kreml jelöltje lett ebből a szempontból talán a legizgalmasabb a három kötet közül.

 

A történet részben megidézi a második rész, Az árulás palotája cselekményét, vagyis ebben a részben is az amerikaiak között egy újabb tégla rejtőzik, és a CIA feladata az, hogy lefüleljék a soraik közé beépült orosz kémet. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a CIA vezetőjét meggyilkolják, így új igazgatót kell a cégnek választania, és a három jelölt egyike maga a tégla, vagyis a címben is jelölt egyén. Ha ez megtörténne, akkor a Kreml jelöltje olyan információk birtokába jutna, amely jelentősen felborítaná a kémvilág és ezzel a világpolitika egyensúlyrendszerét. Dominyikát megválasztják az SZVR, azaz az orosz titkosszolgálat élére, és ezzel egyben Putyin szeretőjévé is válik. Kiléte újra veszélybe kerül, és a CIA elkeseredetten igyekszik megóvni őt ismét a lebukástól. A veszély Damoklész kardjaként lebeg a főszereplők feje fölött, és sokszor a vak szerencse és az odafigyelés/helyzetfelmérés az, amely az adott helyzetekben kihúzza őket a csávából.

 

Jason Matthews A Kreml jelöltje című regénye izgalmas, és cselekményében fordulatosabb elődeinél, bár azért a leírásokból még így is lehetne lecsippenteni, hogy feszültebb lehessen a légkör. Mindezek ellenére ezt a kötetet sokkal inkább ajánlani tudnám a kémregények rajongóinak, még akkor is, ha a korábbi történeteket esetleg nem olvasták – ezeket ugyanis a regényben a szerző egyébként is összefoglalja. Lezárásként egy remek kötetet vehet kézbe az olvasó, és a finálét elolvasva talán még többet is szeretne kapni ebből a színfalak mögötti drámából. (N. Juhász Tamás)

Címkék: agave Jason Matthews Vörös Veréb A Kreml jelöltje

Szólj hozzá!

A Trónok harca és a tudomány

hannlec 2019.05.08. 19:20

got.jpg

A populáris kultúra és a tudomány közti kapcsolatrendszer produktív értelmezéséhez és oktatásához kiváló támpontokat nyújtanak a The Science of…-típusú könyvek. Ez a típus a tudománynépszerűsítő irodalom azon válfaja, amely nem egy tudományterületet vagy speciális eredményeket ismertet (bár azokat mozgósítja), hanem valamely népszerű alkotáshoz rendel hozzá releváns tudományos gondolatmeneteket. Így a tudomány nem önmagában áll, hanem valamelyik irodalmi mű vagy film komplexitását szemlélteti. 2016-ban jelent meg Helen Keen The Science of Game of Thrones című könyve, tehát a Trónok harcáról folyó kitágult diskurzusba is beépült a tudományos látásmód.

 

Helen Keen szórakoztató könyvében előkerül – természetesen – Hodor figurája is, a szerző pedig ügyesen elmagyarázza az expresszív afázia tüneteit. A neurológiai gondolatmenet ily módon érthetővé teszi Hodor agyműködését, amely valamilyen fejsérülés, stroke, daganat vagy degeneratív betegség következtében alakult ki. A szótalálási nehézség az afázia súlyosabb változatában odáig terjedhet, hogy az egyén csak valamilyen rövid megnyilatkozásra lesz képes, egyetlen szót ismételget. Oliver Sacks Az elme szeme című könyvében a következő példákat hozza erre: „Volt egy páciensem, aki a stroke-ja után semmi egyebet nem tudott mondani, csak azt, hogy »Köszönöm, mama!«, és egy másik, olasz nő, aki csak azt volt képes ismételgetni, hogy »Tutta la verita, tutta la verita«”.

 

Hodor viselkedésének neurológiai hátterét tehát ismerjük, a sorozat talán legmeghatóbb részében viszont (6. évad 5. epizód), Bran segítségével egy időhurokba pillantva, egy konkrét eseménnyel kötődik össze a hűséges szolgáló elmeállapota. Az afáziához vezető sokk és az önfeláldozó tett átfedik egymást, amit az értelmezők úgy magyaráznak, hogy Bran visszamegy az időben és megmutatja Hodornak saját halálát. Ennek a sokknak a következtében Hodor Sacks pácienseihez hasonlóan csak egyetlen szó kimondására lesz képes, mely a halálakor kiáltott kifejezés (hold the door) csonka változata. Abszolút felejthetetlen pillanat ez a Game of Thrones megatörténetében, nem csoda, hogy újra és újra előkerül a széria kommentárjaiban.

 

Nézzünk körül az újságosstandon. A nyolcadik évad kísérőkiadványaként jelent meg A Hét Királyság igaz története című magazin, amely a Trónok harca végjátékához készített ideiglenes összegzés, számos adalékanyaggal (elsősorban történelmi kitérőkkel). A kiadvány végén helyet kapott egy pár oldalas blokk, mely a sorozat néhány komponensét a tudomány alapján próbálja megvilágítani (pl. a politikai kapcsolatrendszer hálózatelméleti modellje alapján kideríthető, ki tartja a kezében a szálakat). Itt kerül elő Hodor esete – igen meglepő kontextusban. Az időutazás lehetséges? című oldal ugyanis a kvantumtérelmélet egyik hallatlanul érdekfeszítő hipotézisét ismerteti, és köti össze Bran különös képességével.

 

A kvantumösszefonódás jelensége régóta ismert: két, valamikor egy rendszert alkotó részecske valamelyikének vizsgálata információt szolgáltat a másikról is. A hipotézis leegyszerűsítve azt mondja ki, hogy ha két összefonódott részecske egyikének forgási irányát megkötjük, akkor a másik ellentétes irányba indul el, ami úgy lehetséges, hogy az összehangolódás a múltban történik. Vagyis az elektron ahhoz a pillanathoz tér vissza, amikor összefonódott a másikkal, majd előrehalad a mérés pillanatához a jelenben. Az ún. retrokauzalitás és a Hodor-eset párhuzamba állítása megközelíthetővé tesz egy nagyon nehezen elgondolható elméletet, illetve jó példa a Trónok harca és a tudomány részleges összekapcsolására is. Nyilván készül még ilyen kívülről bevitt hurok, de ez nehezebb dió, mint egy asztalon felejtett pohár.

(H. Nagy Péter)

Címkék: Game of Thrones Trónok harca George R. R. Martin Helen Keen The Science of...

Szólj hozzá!