Kövess minket Facebookon is!

Friss topikok

High-tech: cyber: text

greyjoy 2019.01.03. 17:50

void_star.pngZachary Mason: Void Star

A cyberpunkkal megjelenő irodalmi nyelv kreativitásbeli robbanása után a techno-thrillerek új korszaka vette kezdetét. William Gibson Neuromancere után a Pattern recognition (m: Trendvadász) is hozzájárult ehhez a folyamathoz. Zachary Mason Void Star c. regénye mindkét Gibson-darabbal rokonítható, és valószínűleg a posztcyberpunk éra egyik legproduktívabb teljesítménye (Neil Stephenson és még néhány hasonló kvalitású alkotó műveivel egyetemben).

Ezek a regények nem pusztán spekulatív ötletgyárak, hanem inkább a technoszféra irodalmi kiterjesztései. Például a Void Starban csak úgy mellékesen szóba kerül egy különös képességgel megáldott „gyermek” („húszéves, tizennégynek néz ki, érzelmi szempontból pedig egy tízéves” – ezért az idézőjel). Sunny szabad szemmel olvas a DNS-ben. „Mr. Cégvezető […] elővett egy tabletet, és megmutatta neki egy olyan baktérium genomját, amit a Biotechnika úgynevezett alfakockái terveztek arra, hogy felzabálja a vadvizekbe került ipari szennyeződéseket. […] a kislány öt percig görgette, majd azt mondta, hogy van benne egy hiba, amitől el fog pusztulni a savas közegben.” Ez annyira elképesztően jó ötlet, hogy nem hagyhattam említés nélkül (simán egy újabb/másik regény alapszituációja).

A Void Star lényeges eleme a Memoria implantátum. Aki ilyennel rendelkezik, tökéletesen emlékszik mindenre, s mivel a gondolatok átadhatók, megoszthatók, ez egyben megtöbbszörözi az identitását is. Előfordulnak persze olykor speciális „balesetek”. „És ott van Stasi, a német performanszművész, aki az egész örökségét az implantátumra költötte, noha tökéletes egészségnek örvendett… Ő még él, de hét éve beleragadt egy végtelenségig elágazó mondatba, ami azóta is tart. Szeretném azt hinni, hogy most bizonyos értelemben nagyon boldog.” Remek poén. Az implantátum hordozói tehát az ember-gép interfész sajátos változatát alkotják, a történet szempontjából pedig fontos, hogy bizonyos értelemben halhatatlanok.

A cselekmény egyik kulcsfigurája Irina Sunden, aki az MI-kkel megjelenő új embertípus képviselője. Mivel tehetségénél fogva képes kommunikálni a mesterséges intelligenciákkal, a tech elit hipergazdag vállalkozói előszeretettel bízzák meg különböző, számítógépekkel kapcsolatos faladatok ellátásával. Irina szakmája az MI-k belső élete, így a lány tudata valójában híd az MI-k felé. A regény izgalmas akciópontjai azok a részek, melyek a kontaktus érzékelését közvetítik Irina perspektívájából. „(látja, hogy az atomok kvantumállapota milyen bonyolultan képes összefonódni azért, hogy a legtöbb számítási teljesítményt facsarja ki minden mikrogrammnyi anyagból, látja, hogy ez az anyag hogyan lép interakcióba a látható fénnyel, és hogy miért kékesen dereng, mint egy azúrlepke szárnya)”. Mindez persze apró villanás ahhoz képest, hogy a Void Starban mire megy ki a játék. Mason igazán próbára teszi – a szereplőkéhez hasonlóan – agyunkat és virtuális emlékezetünket. (H. Nagy Péter)

 

Címkék: agave Zachary Mason

Szólj hozzá!

SIKEREKBEN GAZDAG ÚJ ESZTENDŐT KÍVÁN MINDEN TAGJÁNAK ÉS OLVASÓJÁNAK AZ MA PKK!

greyjoy 2018.12.28. 17:37

jabba.jpg

Szólj hozzá!

Deisler Szilvia: Puzzle-hatás

greyjoy 2018.12.27. 08:27

deisler.JPGA médiumok működéséből, megbízhatatlanságából és sokszor a megértés hiányából adódóan nem marad más választásunk, mint darabjaira szedni az alkotásokat. Az összefüggések és komplex rendszerek vizsgálatában pedig nincs más megoldás, mint elfogadnunk, hogy bizonyos játékokat egyszerűen képtelenség végigjátszani. A puzzle-hatás jó néhány működési irány felől megközelíthető, melyek közül jelen könyv hármat mutat be. Az első az identitás kérdéskörét járja körül, a második a labirintus fogalmát hozza be a játékba, a harmadik pedig azt mutatja, hogy a szabályok követése nem minden esetben vezet a játék végigjátszhatóságához. Az eredmény az, hogy a puzzle-ként működő művek legtöbbje nem kínál kijutási lehetőséget, vagy ha mégis, csak annak, aki végig is játssza a játékot ebben a hagyományos történetvezetési koncepciótól mentes világban.

Szólj hozzá!

Ed McDonald: Éjszárny

greyjoy 2018.12.20. 08:57

ejszarny.pngEd McDonald Éjszárnya újabb bizonyítékul szolgál arra, hogy a grimdark fantasy egyik fő sajátossága a poétikai konzervativizmus és a politikai liberalizmus közötti feszültség fenntartásában ragadható meg. Míg ugyanis McDonald regénye poétikai szempontból semmi olyat nem mutat, amivel máshol ne találkoztunk volna, addig politikai értelemben helyenként nagyon is feszegeti a határokat – s lényegében ez menti meg attól, hogy a felejthető tucatfantasyk közé soroljuk. „Politikai liberalizmus” alatt nem a másodlagos világ politikai berendezkedését, netán a történet során felbukkanó politikai kérdések újszerűségét értem (az előbbiről nem sokat tudunk meg, az utóbbira pedig nem találunk példát – ami egyáltalán nem baj), hanem – ahogy Jacques Rancière fogalmazott – a radikális beavatkozást a láthatóba és a mondhatóba, más szóval valami olyasmit, ami megszegi az érzékelés normatív hegemóniáját. A társadalmi normák erőteljesen szabályozzák, hogy mi az, amire normálisként tekinthetünk, illetve mi az, ami egyáltalán ábrázolható. A grimdark azonban – ha jól csinálják – éppen ezt a „normalitást” kezdi ki. McDonald első regényében akad erre néhány példa, s – talán nem véletlenül – ezek a regény legemlékezetesebb jelenetei.

Persze lehetne azért radikálisabb is ezen a téren. Az elbeszélő/főszereplő, Ryhalt Galharrow ugyan nagyon badass karakter, és a szólamát is nagyon eltalálta az író, mégis akadnak vele kapcsolatban olyan megoldások, amelyek – finoman szólva – karakteridegenek. Például a szerelemfelfogása, amely botrányosan konzervatív, és egyáltalán nem illik sem a figurához, sem a világhoz. Értem én, hogy valamiképp rokonszenvessé kell tenni az antihőst, de ennek talán nem az a legjobb módja, hogy a szájába adjuk a romantikus lányregények fiúszereplőinek legultragázabb szavait: „Kívánlak – mondtam. – Mindenestül. Talán nincs sok hátra, de amíg még van időm, azt akarom, hogy légy az enyém. Én már a tiéd vagyok.” (308) Ez már csak azért is fájó, mert máshol meg kifejezetten érett gondolkodásmóddal találkozunk a regényben. A legkiemelkedőbb ebből a szempontból az a jelenet, ahol a Névtelenek (kvázi istenek) szembesítik az emberi szereplőt azzal, hogy végső soron csak önmagát sajnáltatja. Olyan pillanat ez a regényben, ahol váratlanul elmozdul az addig stabilnak hitt perspektíva, és egyszeriben máshonnan látunk rá a dolgokra.

McDonald tehetséges író, ez nem kérdés. Jól megtanulta azt a leckét, amit a „Hogyan legyünk sikeres fantasy-írók” típusú kézikönyvek a „világépítés trükkjének” neveznek. Ennek a lényege röviden annyi, hogy ha nem akarsz évtizedekig pepecselni a másodlagos világ aprólékos megalkotásával, akkor hitesd el az olvasóval, hogy a regényed világa valójában nagyon is kidolgozott, és csak azért nem traktálod őt a részletekkel, mert a sztori és a karakterek fontosabbak. Az Éjszárny világa a maga technológiai hátterével kétségkívül érdekes, ugyanakkor eléggé elnagyolt is. Kapunk néhány érzékletes képet a Kárhozatról és a szmogba burkolózó Fellegvárról, amelyről a „Bátorság” szó virít vörös fénnyel, valójában azonban több a sejtetés, mint a konkrétum. Ami persze nem feltétlenül hiba, sőt olykor az lehet az ember érzése, hogy a sejtetés jobban megy McDonaldnak, mint a magyarázat. Galharrow eredettörténete is kábé addig érdekes, míg el nem mesélik nekünk. Ez alapján talán nem is kell sajnálnunk olyan nagyon, hogy a „kozmikus erők” harcáról (Névtelenek vs. Mély Királyai) sem tudunk meg túl sokat. Mert amit megtudunk, az olykor önellentmondásos, mint például a Mély Királyainak halhatatlan volta. „Ők halhatatlanok, és velünk ellentétben nem bíznak semmit a véletlenre” – mondja róluk Galharrow, majd hozzáteszi: „Be akarják venni Dortmarkot, de a Nall-gépezet egyszer már végzett az egyikükkel.” (255) Hát ehhez csak annyit lehet hozzáfűzni, hogy valamit nagyon tudhat ez a Nall-gépezet, ha még egy halhatatlan Mély Királlyal is tudott végezni.

Mindent egybevetve szórakoztató regény az Éjszárny, sőt egy elsőkötetes szerzőtől kifejezetten ígéretes kezdésnek mondható. De aligha ez lesz az a grimdark fantasy, amelyre a zsáner klasszikusaként fogunk majd néhány év múlva hivatkozni. (Keserű József)

Címkék: agave Ed McDonald

Szólj hozzá!

Ami az aranynál is többet ér

greyjoy 2018.12.14. 15:42

bacigalupi_1.jpgPaolo Bacigalupi: A vízvadász

Korunk legégetőbb problémái többféle értelemben is összefüggenek a tudománnyal. Ennek a komplexumnak sokfajta – megbízható és megbízhatatlan – közvetítő közege van, elég csak a tudományos újságírás mellett a különféle médiaspekulációk jelenségére utalni. Izgalmas fejlemény ugyanakkor, hogy ebbe a közvetítésbe bekapcsolódott a zsánerirodalom is. Például Paolo Bacigalupi mindezidáig azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy regényei (gondoljunk A felhúzhatós lányra) olyan jövőbeli extrapolációkon alapulnak, melyek problémahorizontjában saját jelenünkre ismerhetünk. A vízvadász című sf-thriller kiindulópontja ugyanis az ivóvízkészlet ésszerűtlen felhasználása és egyenetlen elosztása, mely dilemma a napi sajtó szintjén is az egyik legtöbbet emlegetett veszélyforrásnak számít.

Norman Myers környezettudós – emlékezzünk csak rá! – már régen megfogalmazta igen szemléletesen, mi az alapvető probléma: „Számos fejlődő országban az egy főre jutó átlagos napi háztartási vízfogyasztás mindössze fele annak, amennyi vizet egy amerikai a WC egyszeri öblítésére használ.” Bacigalupi regényének cselekménye egy olyan jövőben játszódik, melyben ez a tendencia nem csak elérte, de politikai téren rendesen meg is változtatta az Egyesült Államokat: Nevada, Arizona és Kalifornia a Colorado-folyó vízkészletéért harcol. Egy olyan világba csöppenünk tehát, melyben a víz az aranynál is többet ér, az új vízforrás lehetőségének felbukkanása pedig elég ahhoz, hogy az emberélet a nullával váljon egyenlővé.

Bár a történet nagy része pörgős akció, Bacigalupi mindvégig képes a vízhiányból fakadó következményeket úgy adagolni, hogy azok ne puszta háttéranyagként, hanem a cselekmény hajtómotorjaként működjenek. Alighanem igaza volt John Scalzi sci-fi-írónak, aki szerint „A jövőről írni bárki tud. Paolo Bacigalupi azonban arról a jövőről ír, amelyet ezekben a napokban alapozunk meg, ha nem teszünk valamilyen radikális lépést. Ez az írói hozzáállás teszi a könyveit olyan gyönyörűvé… és ijesztővé.” Nos, ennek a „radikális lépésnek” a kiszámításához – remélem, mondanom sem kell –, először is a tudományhoz kell fordulnunk. És akkor elkerülhető lesz az a jövő, amelyről A vízvadász szól. (H. Nagy Péter)

 

Címkék: Paolo Bacigalupi

Szólj hozzá!

VIDEÓ: Hagyományos fantasy irányzatok Martin után

greyjoy 2018.12.11. 19:05

2018. december 8-án rendezte a Próza Nostra a második Világok Találkozása rendezvényt a Bem Moziban. A videón látható kerekasztal-beszélgetés résztvevői: Fekete I. Alfonz (író, kritikus, Próza Nostra), Horváth Vivien (kritikus, szerkesztő), Keserű József (docens, Selye János Egyetem, MA PKK) és Limpár Ildikó (adjunktus, PPKE). Moderál: Szabó Dominik (kritikus, ekultura.hu).

Címkék: Próza Nostra Világok Találkozása

Szólj hozzá!

A borítókép anyagisága és embertelensége

greyjoy 2018.12.08. 21:58

philip_k_dick_az_ember_a_fellegvarban_teljes.jpgPhilip K. Dick: Az ember a Fellegvárban

 

Mi történik, ha egy regény új kiadásban, új szerkesztésben, új borítóval jelenik meg? Ez a materiális szempont változtat valamin? Az Agave kiadó 2003-ban adta ki Philip K. Dick Az ember a Fellegvárban c. kultikus regényét. Nemrég a szöveg ismét megjelent, a médium tehát megkettőződött. Vessünk egy pillantást erre a játéktérre.

Az ember a Fellegvárban 2003-as magyar kiadásának – Kuszkó Rajmund tervezte – címlapján egy lógó telefonkagyló látható, s bár a mélységélesség nem érvényesül, vagyis a háttér homályos, az utcarészletben, szemből nézve a jobb oldali házfalon kivehető egy ideológiai jelkép, a birodalmi sas, melynek talapzata egy horogkereszt. A képen a hangsúly azonban a telefonkagylón van, a telefonáló hiányán. A kép alatt, a szerző és a cím mellett piros színű kalligrafikus írásjelek szerepelnek, ami a keleti szféra lenyomataként mintegy kiegészíti az utcarészletet. Az írásnak tehát fontos szerepe lehet a műben, s ez az olvasás során be is igazolódik.

A 2015-ös kiadás címlapja (szintén Kuszkó Rajmund munkája) ehhez képest elmozdul. A borítókép nem avítt vagy archaizáló fotórészlet, hanem az amerikai zászló módosított változata (a szabálytalan körvonalazás miatt lehet persze falfestés vagy ehhez hasonló dolog is). Az eredetileg vízszintes piros csíkok itt függőlegesek, a kéket váltó fekete felületen pedig a tagállamokat jelölő csillagok horogkeresztet formáznak. Míg a 2003-as borítófotó elmosódottsága külsődleges anyagként a múlt reprezentációjára utalhat, addig a 2015-ös módosított zászló – elszakadva a dokumentumfotózás szabályaitól – fiktív teret nyit meg.

Az utóbbi a tényleges, az olvasó jelenével azonosítható kontextus (a valóságos amerikai zászló és a betiltott horogkereszt mint referencia) és egy konstruált világ (náci Amerika) kettőségében ragadható meg (amit a hátlap tovább erősít a horogkeresztes zászló és a híres, 1945-ös Pearl Harbor-i zászlókitűzést ábrázoló kép összeolvasztásával). A fiktív zónát és ezt a hiátust a regény olvasása töltheti fel, amely így a borítókép jelentés-összefüggéseire fog első- vagy másodsorban vonatkozni.

A könyv mint médium anyagisága többek között ezért is nagyon fontos tényező. Az Agave megoldása ügyesen prezentálja ennek a fizikai hordozónak a köztes pozícióját, ami a médiumkapcsolás sikeres alkalmazásának tűnik. A festett zászló mögötti szöveg tehát annak létrejöttét beszéli el, hogy milyen zászlót látunk (vagy azt látunk-e egyáltalán). A Dick-regény bármifajta értelemstabilizáló művelete csak ezután következik. A borítókép fényében. (H. Nagy Péter)

Címkék: dick agave

Szólj hozzá!

Nehéz szülés

greyjoy 2018.12.01. 08:20

robinson_vh.JPGKim Stanley Robinson: Vörös Hold

 

A Hold mindig is vonzó témának számított az irodalomban. Mítoszok helyett: Akik érdeklődnek Friedrich Kittler munkái iránt, talán emlékeznek, hogy egy vele készült interjú elején a hard core médiatudós arra is utal, hogy feljegyezte narancssárga A/6-os cédulákon az összes színt, melyet „a Hold a lírában valaha is kapott”. Nyilván ez az optikai médiumot helyettesítő költészet mindenkori aktuális állapotával kapcsolatos, de a prózában is óriási a felhozatal. Verne, Heinlein, Lem stb. után a kortárs sci-fi is nagy érdeklődéssel fordul holdunk felé (pl. Ian McDonald, Anthony O’Neill, Frank Schätzing, Neal Stephenson, Andy Weir), s ennek egyik oka nem feltétlenül a múltban (az Apolló-programban), hanem a jövőben keresendő. Kim Stanley Robinson is beszállt a menetbe, és érdemes lenne a felsoroltak Hold-képét összehasonlítani, de nem erről lesz szó.

Robinson – mondjuk Iain M. Banks és Dan Simmons mellett – igen komplex műveket alkotott, a Vörös Hold pedig ismét igazolja ezt a látásmódot. Ám ennek eredményeképpen számos újabb elemre is figyelni kell a mű befogadása során. Bemelegítésképpen egy példa. A regény egyik főszereplője egy kvantumgépész, s ennek megfelelően a párbeszédekben és a cselekményben is számos utalás történik a kvantummechanikára. Ugyanakkor a határozatlansági állapot a menekülésben lévő két karakter bizonytalan sorsára vetül, a kvantumösszefonódás pedig az amerikai férfi és a kínai hölgy kapcsolatát vetíti előre. Ezek a megoldások azt sejtetik, hogy a tudományos kontextust Robinson könnyedén alkalmazza olyan folyamatok ábrázolására, melyek nem pusztán a világ-, hanem inkább a karakterépítést szolgálják. Remek játék, egy a sok közül. Nézzünk egy picit bonyolultabbat.

A történet végén Csan Csi kislánya megszületik a Holdon, és a tudományos – illetőleg a végig jelenlévő politikai – utaláshálót keresztezi egy olyan jelölőlánc, mely a vizualitás mentén szerveződik. A szkafanderes újszülött kinézete felidézi a 2001: Űrodüsszeia záróképét, a Csillaggyermek születését. A holdbéli táj az épületekkel Malevics Fehér alapon fehér négyzet c. avantgárd festményére utal (kimondatlanul), majd a környezet – hasonlat formájában – az ősrobbanásra emlékeztet. És mindez hozzárendelődik a másik főszereplő, Fredericks nézőpontjához. Na ezt rakjuk össze!

A film, a képzőművészet és a tudomány, a látás, az emlékezet és a képzelet működése itt oly módon reprezentálja az emberi tudatot, hogy a regény végkicsengését az ellenkezőjére fordítja. A Hold elhagyása ezért nem a kilátástalanságba vezet, ahogy az utolsó párbeszéd állítaná, hanem inkább arra játszik rá, hogy az emberi tudat alkalmassá válhat az űr végtelenségének befogadására. A nyitott befejezés tehát egy komplex alakzatsoron vezet át, mely arra készíti fel az olvasót, hogy a vizuális rétegekre áttérve képes legyen eltéríteni a nyelvi jelentéseket. Az intermedialitás ugyanis megnyithat egy másik világot. Nehéz szülés, de megéri a fáradságot… (H. Nagy Péter)

Címkék: agave Kim Stanley Robinson

Szólj hozzá!

Mesterséges érzelmek

greyjoy 2018.11.30. 08:16

 dick_a.jpgPhilip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? 

Dick kultikus műve, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? egy globális katasztrófa (Terminus Világháború) utáni Földön játszódik. Az emberiség nagy része emigrált más planétákra, az anyabolygón igen magas a nukleáris szennyezettség, az állatfajok többsége kihalt, mindent elborít, önálló életre kel a szemét. Olyan multinacionális nagyvállalatok és kiszolgáló egységeik uralják a világpiacot, melyek az állatok helyébe lépő másolatok és az emberekhez mindinkább hasonlító androidok gyártására rendezkednek be (utóbbiakat elsősorban a kolóniákra exportálják).

A szökött replikánsokat fejvadászok üldözik, míg a földi népesség lelkéért egy multimediális showműsor (Buster) és egy kétes eredetű kollektív hit (Mercer) verseng. Ebben a szituációban bomlik ki a történet két főszála: Rick Deckard fejvadász Marsról szökött, Nexus 6 típusú veszélyes androidok után kutat; J. R. Isidore vállalati sofőr pedig megpróbálja bújtatni az utolsó három szökevényt. Míg előbbit az igazi állatok vásárlására fordítható fejpénz hajtja, addig az utóbbit az emberekkel való kapcsolattartás távlata vezérli. Első ránézésre a regény két tömegkulturális műfajt variál, science fiction környezetben játszódó krimiként olvasható. Az akció bonyolítása, a detektívtörténet logikai sémáinak kifuttatása és a futurisztikus kelléktár szemléltetése helyett a kérdések azonban egészen másra terelődnek.

A regény egyik alapmondatát az egyik mellékszereplő, Milt Borogrove, az Állatkórház szerelője fogalmazza meg; így hangzik: „a másolatok kezdenek túl valóságosak lenni”. A mesterséges és a természetes létezők közti párhuzamok és differenciák játéka folyamatosan átszövi a mű cselekményét, lépten-nyomon előkerül a párbeszédekben, felbukkan a szereplők tudatában. Hogy miképpen lehet különbséget tenni az eredeti és a másolat, ember és android között, annak egyik figyelemre méltó példája a Voight-Kampff Empátiateszt (vö. Turing-teszt), melynek segítségével ki lehet mutatni a szimulált reakciókat, az álemlékeket (és az „érzelmi sivárságot”).

Egy új generációs modell, Rachael Rosen tesztelése arra kérdez rá, hogy véglegesen eltűnik-e a határ ember és android között. Az eredmény – Rachael szintetikus személyiség – azt a lehetőséget engedi érvényesülni, hogy a különbség továbbra is fennáll. A regény azonban – többszörös csavarok közbeiktatásával – arra épül a továbbiakban, hogy ez a határ rendkívül ingatag: Deckard empátiára hajlamos a nőnemű androidok iránt (a Luba Luft-ügy után teszteli magát, s ez bebizonyosodik), míg a replikánsok is képesek ilyesmire egymás irányában, sőt mintha az állatokat is egy ehhez hasonló látens funkció különítené el másolataiktól.

Emellett a fejvadászok elleni csaliként alkalmazott, azok empátiáját kihasználó Rachael bosszúja (a kecske letaszítása a tetőről) nagyon is emberi gesztus (tudatos fájdalomokozás a másiknak fontos lény megsemmisítése által); míg a hangulatszabályzó rendszerek mesterséges érzelmekkel táplálják a városi lakósságot. Ráadásul az empátia vakká teheti az emberiséget: például J. R. Isidor nem tud különbséget tenni az igazi macska és mesterséges változata, az android és az ember, pók és utánzata között; ahogyan az empátiadoboz realitása is illúzióként lepleződik le (az androidok szerint az empátiaélmény svindli).

Ugyanakkor a Deckard által megtett út – a „bürokratikus mészárlástól” a depresszióig – rávilágít arra, hogy az empátia szintjei (Voight-Kampff Alterált Skála) még ha lehetővé teszik is az emberi és a mesterséges értelem szétválasztását, folyamatos paradoxonokhoz vezetnek az emberi tudatban. Az eredetik és a másolatok átrendeződései (párhuzamok, szerepcserék, tükröztetések stb.) mentén az emberibe radikálisan bekerül az önmaga identitására, eredetiségére vonatkozó kétely. Dicknél ezt hozza a poszthumán jövő. (H. Nagy Péter)

Címkék: dick agave

Szólj hozzá!

Mors ontologica – A lélek halála

greyjoy 2018.11.28. 08:18

kamera_altal_homalyosan.jpgA maszkafander – egy, másodpercenként hamis álcákat variáló holografikus ruha – mögé bújt, és ez által valódi identitását elkendőző, Fred néven jelentő kábítószer-ellenes ügynök feladata, hogy a gyanús és általában a drogtanyáján lazuló Bob Arctor minden lépését kövesse. Bekamerázza a lakását a vécétől a hálószobáig, bizonyítékokat gyűjt ellene, és le akarja foglaltatni a házát a rendőrség számára új megfigyelőközpontnak, miközben fogalma sincs róla, hogy Bob Arctor valójában nem más, mint saját maga. Olyannyira beépült az alvilágba, hogy szó szerint eggyé vált vele.

Philip K. Dick önéletrajzi ihletésű, erősen kábítószer-ellenes regénye, a Kamera által homályosan ezzel a felütéssel indít. A borzasztóan erős, azonnali függőséget okozó H-anyag szedésének következtében Bob két agyféltekéje között megszakad a kapcsolat, és az ehhez vezető úton vele együtt fokozatosan elbúcsúzhatunk a realitástó és a személyiségének konzisztenciájától. Függőségének erősödésével párhuzamosan végigkövethetjük az identitásának folyamatos megkérdőjelezését, a személyiség meghasonlását és végül ebből következő meghasadását.

Persze az egyszeri beépített ember csak egy eldobható eszköz a magasabb politikai tényezők kezében, hiszen a felsőbb szintű játszmákat nem láthatják át a kísérleti egerek. Aki ügynök akar lenni, pokolra kell annak menni. De a modern kor nem ismétli a görög hősök, vagy Dante sikeres, megváltásba forduló pokoljárásait. A rémálom elkezdődik és onnantól fogva nem ereszt, a szereplői pedig egyre mélyebbre süllyednek a mindentől való elidegenedés végtelen mocsarába. Persze, bármikor abbahagyhatod. Felszámolod a nyomaidat, felveszed a maszkafandert, felismerhetetlen leszel és eltűnsz. Csak előtte még ezt az egy tablettát! „A boldogság maga az a tudat, hogy van tablettád.” (18. old.) És újra ott vagyunk, ahol a part szakad.

Az anyagozók élete folyamatos fantáziafilm, egyetlen végtelenített trip blackoutokkal tarkítva. Az emocionális erő, amelyet az író belefektetett az ábrázolásba viszont valódi, ez a legigazibb az egész történetben. „– H mint H-anyag. H mint Hanyatlás és Hervadás és Homály, mint Hasadás a barátok között, mi elszakadunk tőlük, ők tőlünk, mindenki mindenkitől, elszigetelve és magányosan, gyűlölve a másikat és gyanakodva rá. H mint Halál. Lassú Halál, ahogy mi… – habozott. – Ahogy mi, drogosok nevezzük. – Hangja rekedten elfúlt. – Mint azt maguk is tudják. Lassú Halál. A fejben kezdődik, onnan terjed végig a testen, Hát ennyi. ” (29. old.)

Mindeközben, akár a Jerryt kínzó láthatatlan levéltetvek, bekúszik a bőrünk alá a történet során legitimált paranoia: Úgy érezzük, mindenki figyel mindenkit. És tényleg. A rendőrök a dílereket, a drogosok a rendőröket, egymást, no és magukat. Egyes rendőrök más rendőröket, hiszen az ügynökök egymás előtt sem fedhetik fel a kilétüket, így aztán senki sem tudhatja, melyik haverja lehet szintén tégla. Üldözési mánia és voyeurizmus felsőfokon.

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy esik szét egyre jobban minden szereplő. A végén már csak az anyag beszél belőlük. Az anyag, amely mindenkit egyforma, szűkölő-remegő ronccsá változtat.

A tudatzavar majd a tudathasadás szövegszinten is megjelenik: a cselekményt vagy a párbeszédeket mondat közben megszakítva kéretlen orvosi beszámolók türemkednek be a textusba az osztott agy-kísérletekről, vagy éppen a Faustból kiragadott, baljósan a kontextusba ágyazott német nyelvű részletek tűnnek fel, mintegy előre jelezve és dramatizálva az elme fölötti kontroll meglazulását, majd végül totális elvesztését.

A történelem folyamán évezredeken át csak tükrök segítségével, azaz fordítva láthattuk önmagunkat, de most sem jobb a helyzet, mert a kamera nem láthat be az agyakba, ráadásul csak a valóság egy-egy kiválasztott szegletét mutatja, így a lencsén keresztül is csak a sötétben tapogatózunk, amennyiben a teljes igazságra vagyunk kíváncsiak. Viszont tény, hogy senki nem árthat többet nekünk, mint mi magunknak. Jobban járunk tehát, ha a hamis boldogság kék virága helyett tovább keressük az ártatlan boldogság kék madarát. Dick világait borzongva olvassuk, de semmiképpen sem szeretnénk élni bennük. Lehetséges, hogy ezzel már elkéstünk? Mosolyogjunk a kamerába! (Babos Orsolya)

Címkék: dick agave

Szólj hozzá!