MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

[…] Stoker regénye egyszerre olvasható médiatörténeti és kultúrorvostani horizontban. A Drakula szinte minden jelentősebb elemzője érzékelteti a mikroformák váltakozásából származó feszültséget, ahogy a vámpírfigurát és áldozatait kísérő fertőzésre (és járványra), magára a vérre és a test transzformációira, illetve a pszichológiai és szexuálpatológiai vonatkozásokra is kellő figyelem irányul a recepcióban. Kiemelnénk itt ezek közül (persze önkényesen) Maria Janion A vámpír című összefoglaló munkáját, amely bemutatja ezt a szerteágazó, mégis rendszerezhető értelmezési távlatkomplexumot. Az említett kettősséget a szerző egy ponton arra vezeti vissza, hogy a szereplők „Dokumentálnak és jegyzetelnek, e tevékenységükre a szemantikai stabilitás jellemző – ellentétben az elsődleges érzésekkel, a tudattalan vágyakkal és az álmokkal.” Mindazzal tehát, ami a szimbolikus közegben, a nyelv által csak érintőlegesen vagy egyáltalán nem kerülhet lejegyzésre, de a neurotikus áthallásokra következtetni tudunk az írottak alapján.

Janion vizsgálódása olyan kontextusokra is kiterjed érintőlegesen, mint például a pestis, a kolera, az AIDS és a vámpírok közötti hasonlatok és identitások területe, vagy a porfiriának nevezett vérbaj, amelyet szintén kapcsolatba hoztak sokan a vámpirikus fikcióval. (Érdekes talán, hogy a fentebb jelölt eutanáziára jóval kevesebb figyelem irányul az egyes olvasatokban. A funkciója viszont nem kevesebb, mint hogy Mina életminőségének romlását esetleges mesterséges/orvosi úton szabályozza, tehát felnyitja azt a kérdésirányt, amely ugyancsak nagy jövő előtt áll az asszisztált halállal foglalkozó művek esetében. Mi a helyzet akkor, ha az eutanáziát nem fogyatékkal élő választja? Ahogyan a vámpírlét sem feltétlenül rosszabb az emberinél – fikciója válogatja.) Ezekről a jelenségekről egész enciklopédiák szólnak, melyek hasonló eljárásokat tesznek lehetővé, mint ahogyan a Drakula is építkezett: rakosgathatjuk az elemeiket. A puzzle-hatás, a kirakós allegóriája tehát kétségtelenül központi alakzata a Drakuláról és a vámpirizmusról szóló irodalomnak, de ahol lesz egy másféle – a Stoker-műtől eltérő történetszervező – funkciója is, az éppen Kostova A történész című regénye.

Hegedűs Orsolya szerint: „Elizabeth Kostova nagy sikerű Drakula-újraírásában a kelet-európai helyszínek alapos bemutatását már nem torzítja el az eredeti regényben megfigyelhető kétes információáradat. Pedig A történész nyomozásra épülő főszála éppen azokon a helyszíneken zajlik, melyeket Stoker csak hallomásból ismert.” Valóban, Kostovánál fontos a tényszerűség, kétféle értelemben is. Egyrészt, a mű szereplői hivatásukat tekintve történészek, így számukra az adatkezelés mindennapi foglalatosság; másrészt, a sztori kiindulópontja a történelmi Drakula sorsával (halálának körülményeivel) áll szoros kapcsolatban, amely az említett helyszínekre vezet, s ezek a szerző és a szereplők számára egyaránt elérhetőek, leírhatóak. (Maximum az odajutás okoz nehézségeket a történet bizonyos időpillanataiban, például a hidegháború idején.) Ugyanakkor mindez egy áthelyeződést is magában foglal Stoker olvasmányai és a Drakula felől közelítve: A történész szintén feldolgozza a vámpirizmushoz kötődő legendakört, tehát szembesít a múlt kitaláltságának képzetével, de a határt történelmi tény és fikció között sok esetben megszilárdítja a történettudomány segítségével, de legtöbbször csak azért, hogy újra eltörölje és átértelmezze azt. Ez a dinamika forráskutatással, oral historyval, szaktanulmányok feldolgozásával egészül ki a szereplők részéről, így Kostovának sikerül megteremtenie azt az illúziót, hogy a tényleges történelemben, nem pedig annak valamelyik alternatív változatában járunk. A mű egészét tekintve azonban ez apokrif történelemnek minősül, amelynek érdekessége, hogy a komponensei legtöbbje ténylegesen dokumentálható – a könyv világán kívül is.

Kostova regényének újdonsága azonban nem pusztán ebben van, hanem abban is, hogy a puzzle-hatást nem a műfaji kódok mentén vezeti tovább, hanem az időbeli hosszmetszetre vetítve, a Drakula-mítosz kialakulásának előfeltételeként kezeli. A műben helyet kap egy olvasásjelenet is, amely a magányos olvasó toposzára épül, így ellenpontozza azt a képletet, amelyet a Stoker-regény létrehoz, és majd A történész szereplői is kénytelenek lesznek követni. „Ott, abban a székben fokozatosan engedtem, hogy magába szívjon Stoker története, amely rémregényt váltogat komótos, viktoriánus szerelmi románcokkal. […] apám szerint Rossi professzor úgy vélte, nem használható adatforrásként a valódi Drakulához. […] De Rossi meg volt győződve róla, hogy Drakula még életében halhatatlanná vált – a történelemben legalábbis. Eltűnődtem, hogy lehet-e egy regénynek olyan hatalma, hogy ilyen furcsaságok történjenek a valóságban?” Ebben a jelenetben összefutnak az időrétegek, míg a Drakula és a történelem világa keveredni kezd, átfedésbe kerül, és a fikció bizonyos szempontból mégis igaznak bizonyul. […] (H. Nagy Péter)

[…] Aki már látott penészedő ponyvaregényeket pincékben, padlásokon rohadni, vagy egyszerűen csak valamelyik sarokba dobva, illetve összekötözve az árokparton, az sejtheti, hogy a könyvészeti kód és a kiadástechnika döntő befolyást gyakorol az olvasmányok hosszabb-rövidebb távú sorsára. Ez a materiális tényező egyrészt nagyon szembetűnő, ha a ponyváról beszélünk, másrészt a 20. század folyamán jelentős változáson (és átértékelődésen) ment keresztül, tehát bármilyen furcsa sokak számára, történeti karakterrel rendelkezik. Történeti ez a jelenség nemcsak abban az értelemben, hogy egy bizonyos, jól körülhatárolható médiatechnikai időszak terméke, hanem abban a tekintetben is, hogy egyes műfajoknak (zsánereknek) sikerült áttörniük ezt a kezdetben zártnak tűnő rendszert. Amikor a ponyva kategóriája a 20. században módosult, a helyzetét olyan tényezők befolyásolták, melyek a szerialitás mellett az olvasmányélmény reprodukciójával és reprodukálhatóságával kapcsolatosak. De nem pusztán azzal.

Számunkra most nem az egész ponyvakultúra lesz érdekes a maga teljes arzenáljával és történetével (melynek 19. századi kontextusához melegen ajánlható Hansági Ágnes Tárca – regény – nyilvánosság című Jókai-monográfiája), hanem egy olyan komponens, amely megváltoztatta a zsánerspektrum arculatát. Mivel a 20. század közepén az elterjedt nézet szerint (Benyovszky Krisztián „Hasznos szellentyű”? című tanulmányát idézve): „A modern ponyvát az iparosodás teremtette meg, mely az »olcsó, futószalagon gyártott […]« füzetes regények sorozatgyártásával a nagyvárosi olvasók széles tömegeinek történetek iránti igényét igyekezett kielégíteni – a korábbi időszak alkotásaihoz mérten alacsonyabb irodalmi színvonalon”, meglepőnek számíthatott egy neves kiadó, Victor Gollancz javaslata. John Sutherland Sikerkönyvek című munkájában így fogalmaz: „Gollancz úttörő szerepet játszott abban, hogy tekintélyes kiadók is vállalták a népszerű műfajokat, például detektívregények és – a második világháború után – a tudományos-fantasztikus könyvek megjelentetését.” Ezzel megkezdődött a magazinkultúrából és a ponyvafüzetekből a könyvkiadásba átemelt műfajok térhódítása (újabb expanziója), amely természetesen együtt járt ezeknek a kiadványoknak a tudatos, a ponyvától eltérő megtervezésével.

Ennek a viszonylag gyorsan lezajló folyamatnak a végén áll lényegében az a mai napig megfigyelhető stratégia, amely műfajtól függetlenül – hiszen később Gollancz kezdeményezése például a westernre, a fantasyre, az ügynöktörténetre és a horrorra is kiterjedt – keménykötésben és/majd paperbackben jelenteti meg a populáris irodalmat, általában egyszerre az Egyesült Államokban és Angliában. Ez a váltás persze nem szüntette meg az olcsó tömegkiadványokat, és nem is ez volt a célja, hiszen gazdasági érdekből született, viszont az igényes formátumok kibővítésével (egy sci-fi eltérő típusú borítót igényel, mint egy naturalista vagy egy blúzroppantó regény) utakat nyitott a különböző irodalmi változatok érintkezésének és keveredésének. Mondhatni új szabványt teremtett, amely már nem a populáris műfajok távoltartására épült, s ezzel kezdetét vette a sikerkönyvek (később megasellerek) új korszaka is. […] (H. Nagy Péter)

A Zsoldos Péter-díjat regény kategóriában egy olyan mű kapja 2023-ban, amelyet látva Móricz Zsigmond összevonná a szemöldökét. Posztapokaliptikus világ, elsivatagosodott Alföld, a megfigyelőrendszerek ütközése a puszta törvényeivel, a jövő, amelyben a feléledő mítoszok jelentik a legnagyobb veszélyt – egy másik Magyarország, ahogyan még soha nem láttuk. [...] A laudáció általános retorikájától kissé eltérve néhány szempont következik a mű szorosabb megközelítéséhez. [...]

Lőrinczy Judit Az utolsó tanú című, sok szálon futó klímafikciója – a második olvasatban fokozottabban érvényesülő – puzzle-hatásra épül. Eltolódó problémák, áthelyeződő centrumok, divergenciapontok, szólamokra bontott építkezés stb. jellemzi a szöveg- és cselekményteret, amely rebootolt változatot, időugrásokat tartalmaz, újraindul, és újabb elágazási pontokat hoz létre. […]

A szöveg központi alakzata a prolepszis, a jövő idejű utalásrendszer, amely a szereplői tudatokra, illetve az elbeszélő karakterkezelésére is kiterjed. Az időtengely-manipulációt ugyanakkor nemcsak tematizálja, de alkalmazza is a regény szólamtechnikája, a lehetséges jövők, a szabad akarat és az eleve elrendelés között ingázva. […]

A mű másik központi alakzata, egyben a térkezelés metaforája a por. „A por mindent beterít, állandóan érezni a levegőben” – fogalmazza meg a narrátor egy ponton. A mindenhova beszivárgó por motívuma egyben intertextus is, Temesi Ferenc szótárregényét ugyanúgy megidézi, mint például az Interstellar című film elejét. Ugyanakkor Az utolsó tanúban kulcsszerepet játszik a filmszerűség felvillantása, mivel a szereplők tudatát modellálja, egy alkalommal pedig a világérzékelés leírása olyanná válik a szereplői reflexióban, mintha négy-öt film forogna egyszerre. [...]

A technikai médium bevonása a hasonlatrendszerbe a vizualitásra tereli a figyelmet, amely szövegszerű sajátossága is a műnek, hiszen a szövegtest kisebb-nagyobb egységek, kurzívval és normállal szedett részek montázsaként érzékelhető. A cselekményben aztán a Feszty-körkép vagy a vérfolt állandó érintése tovább szélesíti az intermediális vonatkozási rendszert. […]

A western és a thriller elemeit is felvonultató regény a természetfeletti iránt vonzódó fantasy lehetőségeinek újragondolásával és a párhuzamos, ütköző világok képeinek alkalmazásával megváltoztatja a betyárromantikához való hozzáférésünk távlatszerkezetét, miközben újraírja az Atilla halálához kapcsolódó mondakört. [...]

Az emberek félelmeiből táplálkozó szörnyek életre kelése a klímaváltozás nyomán olyan kiindulópont, alapprobléma a műben, amely érzékenyen reagál a jelen folyamataira, innen nézve Az utolsó tanú geopolitikai és jogi fikció is, amely arra figyelmeztet, hogy a jövőnk nagy veszélyben van. [...]

Lőrinczy Judit Az utolsó tanú című regénye a modern írásörökség sf-izálódása és az extrapolációra épülő hibrid SFF-fikciótechnika felől nézve is komplex, hatásos alkotás, amely a szakmai zsűri szerint messzemenően alkalmas a Zsoldos Péter-díjra. Elismeréssel és szeretettel gratulálunk a szerző teljesítményéhez! (H. Nagy Péter)

Moskát Anita első önálló kötete, a Bábel fiai 2014-ben jelent meg. Kilenc év nem hosszú idő, mégis ez alatt az idő alatt Moskát Anita a spekulatív fikciós irodalom egyik legmeghatározóbb szerzőjévé vált Magyarországon. Második regényével, a 2015-ben megjelent Horgonyhellyel kapcsolatban az egyik kritikusa úgy fogalmazott, hogy ezzel a regénnyel lépett be a magyar fantasy a felnőttkorba. Harmadik regénye, a 2019-es Irha és bőr pedig egyértelműen bizonyította, hogy Moskát Anita olyan író, aki nem elégszik meg a bevált sémák alkalmazásával. Mindegyik könyve másról és másképpen szól. Bár önmagát elsősorban fantasyírónak tartja, és a műveiről írt kritikák és értékelések is rendszerint zsánerírónak nevezik, mégsem skatulyázható be egyértelműen sem a fantasy műfajába, sem pedig a zsánerirodalom kategóriájába. Művei mindig túlmutatnak a könnyed és egyszeri szórakoztatáson, sőt nem egyszer kifejezetten súlyos témákkal szembesítenek, olykor kíméletlen módon. Mintha a fantasztikum számára elsősorban eszköz lenne arra, hogy általa másképp tekintsen a megszokottra. Kevés olyan kortárs szerzőt ismerek, aki ennyire egyedi módon képes egyensúlyozni a fiktív és a valós, az ismert és az ismeretlen, a magas és a populáris között.

Bár Moskát Anita elsősorban regényíróként vált elismertté, a kezdetektől fogva írt novellákat is. Ezek a novellák egy kisregény társaságában tavaly kötetbe rendezve is megjelentek. A hazugság tézisei címet viselő kötet nemcsak újabb témákkal, de újabb poétikai megoldásokkal is gazdagította a már eddig is sokszínű és izgalmas életművet. Ebben a kötetben jelent meg a Fekete monitor című novella is, amelyet a Zsoldos-díj szakmai zsűrije a 2022-es év legjobb magyar fantasztikus novellájának választott. A novella születéséről a szerző a következőket írta:

Azóta szeretnék írni egy „lapozgatós történetet”, hogy tizenévesként először olvastam ilyesmit. Van valami szörnyen izgalmas abban, hogy az olvasó megkapja a sztori alakításának lehetőségét, döntéseket hozhat, aminek aztán szembesül a következményeivel, beléphet oda, ahová amúgy nincs bejárása. De tudtam azt is, hogy nem szeretném „bármilyen” történetre ellőni ezt a formát, olyat kerestem, ahol a téma és a forma valahogy párbeszédbe tud lépni. És hol lehetne nyomasztóbb a sorozatos választási kényszer, mint ahol a valóságban is döntések százaival szembesülünk, próbálunk végigevickélni feladatlistákon, határidőkön, meetingeken, és közben nem megfulladni a teendőktől: ebben a novellában éljetek túl egy munkanapot egy multicégnél dolgozóként.

A Fekete monitor többrétegű szöveg. Egyaránt szól a hétköznapokban rejlő fantasztikusról, a rossz minták követésének következményeiről, valamint a döntéseink súlyáról. A problémafelvetésen túl a narráció is nagymértékben elősegíti az olvasó bevonódását. Ennek köszönhetően könnyen tudunk azonosulni a novella főszereplőjével, miközben mi magunk is aktív cselekvővé válunk azáltal, hogy az egyes fejezetek végén választhatunk a folytatást illetően. A módszer valóban a lapozgatós könyvekre emlékeztet, s mindezt szépen megtámogatják a szerepjáték-kultúrára tett utalások is.

A Fekete monitor kiváló érvként szolgálhat azzal a téves előfeltevéssel szemben, hogy a fantasztikus irodalomba tartozó művek nem igénylik az újraolvasást. Újraolvasásra ugyanis itt már csak azért is szükség van, mert akad olyan fejezet, amelynek a végén már nem csak két lehetőség közül választhatunk. Az újraolvasás tehát eleve bele van kódolva a novellába. Választásainknak megfelelően kétféle befejezéssel is találkozhatunk, a novella igazi csattanója azonban a harmadik, immár lineáris újraolvasás során következik be.

Bravúros szerkezete mellett a novella olyan aktuális kérdéseket vet fel, mint a munkahelyi kiégés, az elvárásoknak való megfelelési kényszer, illetve a rohanó életmód következményei. Ezek mellett – a szöveg mélyebb rétegében – főként az emlékezés kérdése válik hangsúlyossá. Az a gondolat, hogy végső soron az emlékeink tesznek bennünket azzá, akik vagyunk. Az emlékek elveszítésének veszélye pedig az önmagunk iránti felelősség problémájára hívja fel a figyelmet.

Szívből gratulálok a szerzőnek a Zsoldos-díj elnyeréséhez. (Keserű József)

„Itt fekszem, körülöttem embertársaim néma teste, gondolta keserűen, és az agyam csak mondja a magáét, mintha még mindig az egyetemen lennék és nehézfejű elsősöknek magyaráznék. A testem itt van, de az elmém… talán az az ember központi problémája, hogy sosincs ott, ahol éppen van, hanem ott van, ahonnan jön vagy ahová megy. Ezért aztán akkor sem vagyok teljesen egyedül, amikor magam vagyok. És amikor mással vagyok, nem vagyok teljesen vele sem.” (18. old.) Az Agave kiadó Dick életműkiadása a végéhez közeleg: A ganümédeszi hatalomátvétel a Deus Irae mellett – amit Samuel Delanyval közösen írt – Phil másik társszerzős műve, melyet gyerekkori barátjával, a szintén SF író, valamint képregényrajzoló Ray Nelsonnal együtt jegyez. 1967-ben jelent meg, a hippi korszak csúcsán, minek szellemisége többek között a sztoriban feltűnő őrült látomásokban köszön vissza, melyeket illúziókeltő fegyverekkel hoznak létre az egymásnak feszülő erők. A monumentális, elborult csatajelenet akár a Ready Player One vizuális kavalkádjának előképe is lehet. A sztori sok részére jellemző, végletekig fokozott abszurditást magyarázza, hogy a regényt a két szerző eredetileg egyfajta főpróbának szánta Az ember a Fellegvárban tervezett folytatásának (Ring of Fire) megírása előtt, melyre szintén közösen készültek, de ez a projekt sajnos sosem valósult meg.

De vissza a regényhez: a harmadik világháborút követően féregszerű, kollektív tudatot alkotni képes lények érkeztek a Földre a Ganümédeszről, és könnyedén leigázták a bolygót. Azonban az ellenállás utolsó csíráit még nem sikerült felszámolniuk. Egy Tenessee hegyei között bujkáló gerillacsoport, a Percy-X által vezetett fekete partizánok titokban a férgek uralmának megdöntésén munkálkodnak. Egy Mekkis nevű ganü politikus nem támogatta a Föld elleni háborút, ezért büntetésképpen kapja meg a lázadókkal terhelt Tenesse-i haduradalom kormányzóságát. Gus Swenesgard, a birodalom rasszista ültetvényese szállodát üzemeltet, és közben nagy fehér gazdaként lekezeli, irányítja és kihasználja a neki dolgozó színes bőrűeket. A környéken azt a titkos raktárt keresi, ahol a pletykák szerint még a háború előtt gyönyörű lányokat rejtettek el, akik minden körülmények között biztosíthatják az emberiség túlélését. A csajok helyett végül fegyvereket talál, de azoktól rövidesen megszabadítják csapatát az ellenállók. Gus hamar beáll a fernyák (féregnyalók, a ganük kiszolgálói) közé, miközben mindvégig igyekszik a saját malmára hajtani a vizet. Paul Rivers a Pszichiátriai Világtársaság embere, akinek Percy-X-et kellene megvédenie az ellene irányuló merényletektől. Joan Hiashi, Percy-X exe autentikus folkzene-gyűjtésre érkezik a terepre, hogy aztán rövidesen belekeveredjen a lázadásba, először mint ganü kollaboráns, később mint hatalmuk megdöntésének kulcsszereplője. Ezzel idővel felkelti a Világpszichiátriai Intézet legnagyobb (őrült) tudósának, Dr. Balkaninak a figyelmét is, aki elraboltatja őt és Percy-t. A lányt ún. felejtésterápiának veti alá, – ami tulajdonképpen Freud halálösztön-elméletének piedesztálra emeléséből eredeztethető – és aminek végeredménye a professzor szerint a megtestesült Nirvána: az egyéni tulajdonságoktól, vágyaktól, feszültségtől tökéletesen mentes állapot, tehát a folyamatos, végtelen boldogság. „– Egy ideig talán szenvedett. Bizonyos értelemben elvesztette a külvilágot, aztán saját magát… ami nagyon hasonlít a halálhoz. Most azonban kijelenthetem, hogy boldog. Talán életében először.” (79. old.)

Nagyon hasonló koncepciót jár körül Itó Projekt 2008-as Harmónia című regénye, melyben az emberiség egy jelentős csoportja a világbékét és az egyének nyugalmát is kizárólag úgy látja biztosítottnak, ha az egyéni tudatot, mint olyat megszüntetik, és annak szerepét egy ösztönszerűen működő, programozott csoporttudat veszi át. Ha ugyanis mindenki egy, a háború és a konfliktus mint jelenségek megszűnnek létezni. A tökéletes harmónia és utópia tehát csak egy gépiesen irányított hangyabolyban létezhet, ott azonban nem létezik olyan lény, aki az összehangolt működés eredményéből reflektáltan képes profitálni. A sok kis semmi együtt egyetlen óriási, kívülről olajozottan működő semmit alkot. „Az összes politikai mozgalom, filozófia meg ideál, az összes háború csak illúzió. Ne zavarja meg a belső békéjét. Nincs jó vagy rossz, nincs győzelem vagy vereség. Csak individuumok vannak, és mindenki teljesen egyedül van. Totálisan. Tanuljon meg egyedül lenni. A madár is úgy repül, hogy nem beszél róla senkinek, és nem is akar.” (128. old.) Balkani kezelése totális szenzoros deprivációval jár, minek következtében a lány idővel teljesen elveszti a személyiségét, és az érzelmeihez és ezáltal az élet áramához való kapcsolódás képességét is. Üres héj lesz, a semmi edénye. Ez a lélek nélküli állapot az androidok (vélt) létezési módját idézi. Pikáns csavar, hogy Paul Rivers úgy menti meg Balkani fogságából Percyéket, hogy élethű robotokra cseréli őket, ami a híres pszichiáternek sokáig nem tűnik fel, csak annyit észlel, hogy valami nagyon nem stimmel a lány agyhullámaival. Sőt, beleszeret Joanba – akárcsak Nathanael Olimpiába Hoffmann Homokemberében –, akinek pont ő vette el a személyiségét, de aztán hamar elégedetlenné válik, mivel a nő minden reakciója tökéletesen érzelemmentes, semleges, unalmas, sótlan lesz, már a beavatkozás végeztével is, de különösen a csere megvalósulása után.

A regény – politikai-hatalmi problémafelvetései mellett – az idiosz kozmosz és koinosz kozmosz, tehát az egyéni, illetve a közös valóságérzékelés ellentétére épül, ez a fő kulturális különbség a ganümédesziek és az emberek között, és ennek kiaknázásával sikerül végül megdönteni a megszállók uralmát. A ganüknél áthághatatlan biológiai kasztrendszer uralkodik: a férgek telepatikus tanácsa alkotja az uralkodó osztályt, akik viszont az őket fizikailag kiszolgáló, különféle funkciókra tenyésztett krícsek (creeches) nélkül életképtelenek lennének. Ők viszont nem részei a kollektív tudatnak, és ez a legmeghatározóbb különbség a két réteg között. Érdekes egybeesés, hogy Ursula K. LeGuin 1972-es The Word for World is Forest-jében az ember megszállók nevezik lekicsinylően creechie-knek az Athsee-i őslakosokat, akiket nem tekintenek magukkal egyenrangúnak, mert kisebbek, szőrösek, más a cirkadián ritmusuk és a természettel harmóniában, törzsi fejlettségi szinten, de tökéletesen erőszakmentesen élnek. A ganümédeszi idegenek eltérő külső megjelenésük ellenére tulajdonságaikat és társadalmuk működését tekintve túlantropomorfizáltak, már a karikatúra szintjéig: féreg létükre titkárnőjük van, aktatáskát (!) hordanak szíjon a nyakukban, és ugyanúgy beszélnek, mint az emberek, ugyanazok a problémák is foglalkoztatják őket. Van, aki átveszi közülük a kereszténységet, vagy épp modelleket gyűjt, mint ahogy Az ember a Fellegvárban német és japán megszállói keresik az „autentikus” amerikai popkulturális emlékeket.

Az illúziókeltő fegyver, azaz elektronikus elmetorzító éppen fordított logika szerint működik, mint Plamer Eldritch Ét-R-e, aminek használói azonnal elszigetelődnek mindenkitől és egy, eleinte közös valóságnak álcázott, illetve tűnő privát világba kerülnek, ahonnan aztán nincs kiút. Itt először a látomások ténylegesen megtestesülnek a közös valóságban, tehát mindenki, aki a fegyverek hatása alatt áll, valóságosnak érzékeli őket. Aztán idővel eltűnnek, kellemetlen mellékhatásokat, egyéni téves észleléseket okozva, amelyek már ismét csak a tapasztalójuk privát univerzumában léteznek. Az invázió végső megoldását elhozó, Dr. Balkani által kifejlesztett pokolfegyver pusztító ereje vetekszik az atombombáéval, ugyanis nem válogat, a bekapcsolása után minden öntudattal bíró lény elméje elszakad az észlelésétől, és ezáltal az abszolút semmibe kerül. Izgalmas dinamikát kölcsönöz a regénynek az individualizmushoz való ellentmondásos viszonya, ami egyszerre lesz az emberiség megmentője és a ganük végzete. Mekkis, az áruló ganü individualista hozza el fajának pusztulását meggondolatlanságból, és Balkani tanai iránti fanatikus rajongásából fakadóan. Társai iránti vak bosszúja ködében telepatikusan ráveszi Percy-X-et a pokolfegyver aktiválására. Joan Hiashi lesz az egyetlen olyan ember, aki – mivel már megszűnt létezni mint személyiség – immunis a fegyver hatására. Így aztán Paul Rivers telepatikusan kapcsolatba tud lépni vele, és gyakorlatilag megszállja, átveszi az irányítást a teste alatt arra az időre, amíg kikapcsoltatja vele az elmetörlőt. A ganük viszont örökre beleragadnak a vészhelyzet esetén automatikusan képzett csoporttudatuk révén a végtelenszer megsokszorozott semmibe, és a szolgáikkal sem tudnak többé kapcsolatba lépni a külvilágban. Az abszolút kollektivizmus tehát ugyanolyan káros, mint az, amikor az egyén minden szálon elszakad a közös világérzékeléstől, ezen a ponton az ellentétek összeérnek és kioltják egymást. A kulcs itt is az empátia: Joan Hiashi gyógyulni kezd, miután megszállott állapotában egy kicsit megtapasztalta, milyen Paul Riversnek lenni, és újra vágyik arra, hogy érzései, érzelmei, céljai legyenek.

Témáit tekintve ez a történet is a bőség zavarával küzd. Van itt minden: rasszizmus, pszichológia, szolipszizmus vs. csoportelme, valóság vs. hallucinációk, politika, intrika, hatalmi harcok. Akár több regényfolyamra is elegendő muníció, mégis elég jól szervesülnek ebben a hosszúnak éppen nem mondható kötetben, és egyik sem tűnik feleslegesen beleerőltetettnek. Ray Nelson közreműködése határozottan jót tett Dicknek: a szokásosnál valamivel árnyaltabb karaktereket kapunk, és a sztori lezárása is lekerekítettebb benyomást kelt, mint azt tőle megszokhattuk. Minden Dick-rajongónak ajánlom. (Babos Orsolya)

A viroszféra határait nem könnyű kijelölni. Carl Zimmer, a Yale Egyetem biofizikával és biokémiával foglalkozó oktatója 2021-ben felújította híres, Vírusok világa című könyvét. (Magyar változata 2022-ben jelent meg Alföldy Bendegúz fordításában, a Scolar Kiadó gondozásában – tetszetős kiadványként.) Ha azoknak kellene lelkesítő olvasmányt ajánlani, akik keveset tudnak a vírusokról, Zimmer könyve alkalmas rá, hogy betöltse az alapozó kurzus szerepét. Örömteli fejlemény ez azért is, mert olyan szakembertől tanulhatunk, aki a tudományos írás művészetére oktatja a diákjait. Hányszor, de hányszor eszünkbe jutott már ilyen esetben, hogy Richard Dawkins kommentált szöveggyűjteménye, a The Oxford Book of Modern Science Writing újabb és újabb kötetekkel bővíthető, mert ez a „műfaj” napjainkban a virágkorát éli.

Zimmer vállalkozása példaértékű abból a szempontból is, hogy ha esemény van, akkor bővíteni, korrigálni kell a koncepciót. Erről természetesen a COVID-19-ről szóló részek tanúskodhatnak; de az olvasóknak szükségtelen visszamenniük a korábbi kiadásokhoz, a Vírusok világa új verziója (is) valójában egy esszéfüzér, amelybe könnyedén beépíthetők az új eredmények. A könyv tehát úgy működik, mintha tizenkét önálló esszét olvasnánk, ám ezek összjátéka lesz alkalmas az átfogó kép kialakításához, mely magába foglalja így a viroszféra tizenkét jelenség felől megközelíthető aspektusait. Az összefüggések megpillantása, érzékelése pedig mindenkor fokozza az olvasó élményét és rendezi a tudásszerkezetét. Mindez a tárgy természetét is leképezi, hiszen a vírusok az élet kialakulásával, a bioszféra differenciálódásával ugyanúgy kapcsolatban állnak, mint a betegségek terjedésével vagy a rákkal. A komplex rendszer bemutatására alkalmas a láncszerűen punktuális, a csomópontokra fókuszáló, azokat lazán összefűző építkezés, amelynek Zimmer könyve lehetne a mintapéldája.

A Vírusok világa ezzel eléri célját, miközben számos fogódzót nyújt ahhoz, hogyan lehet elgondolni a nehezen behatárolható területeket. Erre azért is szükség van, mert a vírusok mennyisége mellett eltörpül a Föld összes egyéb élőlénye, a tulajdonságaik nem igazán érthetők meg az élő és az élettelen közé húzott éles határvonal fenntartásával. A vírusok a Föld minden élő szervezetére hatással vannak, megtalálhatók a talajban, az óceánokban és a levegőben is, ezért meglehetősen nehéz úgy tekinteni a viroszférára, mint valami olyanra, amely elszeparálható a bolygó többi részétől. Zimmer álláspontja innen nézve világos és egyre fontosabb: „Ahelyett, hogy azt vizsgálnánk, a vírusokat mi különbözteti meg az élőlényektől, talán érdemes lenne arra koncentrálnunk, hogy a vírusok és az élőlények hogyan alkotnak rendszert.” (141. old.) Lényegében erről szól ez a panoráma. (H. Nagy Péter)

0. Előszó, kérdésfelvetés
1. Problémafelvetés: The Science of…
2. Az Avatar és a tudomány
2.1. Az Avatar biológiája: Gaia-szemlélet
2.2. Az Avatar és a tudat kérdése
2.3. Az Avatar fizikája: a szupravezetés
2.4. Az Avatar kémiája: a biolumineszcencia
3. Egy nehezen érthető fizikai jelenség körülhatárolása a populáris irodalom és a filmkultúra segítségével
3.1. Időutazásos regények és a kvantummechanika
3.2. Sokvilág-elmélet és határidő-dramaturgia: Forráskód
3.3. Tangens univerzum és életszakaszok: Donnie Darko
3.4. Divergencia és entrópia: Mr. Nobody
4. Science fiction és tudományos aktualitás
4.1. Az űropera és a fizika
4.2. Géngépezet: Greg Bear: A vér zenéje
4.3. A cheshire-lecke: Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány
4.4. Kódolás és hálózat: Cory Doctorow: Kis Testvér
5. A járványfikciók és tudományos megközelítésük
5.1. A járványtematika mint kapcsolatrendszer a spekulatív fikcióban
5.2. Nyomozás és orvostörténet: Robin Cook: Járvány
5.3. Pestis és időutazás: Connie Willis: Ítélet Könyve
5.4. Infodémia és horror: Stephen King: Végítélet
6. Összegzés helyett
7. Irodalom
8. Filmográfia
9. Melléklet

A monstrumok elemzése önálló tudományággá vált a kultúrakutatáson belül, amely a fordulat előtt – Freud „kísérteties”, Jung „archetípus” és Kristeva „tisztátalan” fogalmaira alapozva – pszichológiai terekben mozgott, a szörnyeket kivetülésekként és metaforákként kezelve. J. J. Cohen 1996-ban megjelent Monster Culture című írásában azonban rámutatott, hogy a szörnyek hibridizációs technológia eredményei, melyek a különféle kategóriáink határait jelzik. A monstrumkutatás fordulat utáni módszertanát és kérdésirányait a Limpár Ildikó által szerkesztett Rémesen népszerű című tanulmánykötet is hozzáférhetővé tette és demonstrálta (magyar nyelven tán először; 2021-ben).

Ebben a horizontban jelent meg (szintén 2021-ben) N. Juhász Tamás A terror univerzumai című könyvecskéje. A konstelláció a címben szereplő fogalomra épül, a popkultúra szóba kerülő jelenségeit a terror alakzata köti össze. Az „Őskori” terror című fejezet főhősei King Kong, Godzilla és a Jurassic Park dinoszauruszai. Olyan monstrumok, melyek a nukleáris fenyegetettséggel és a génszerkesztés veszélyeivel hozhatók kapcsolatba. Az utóbbihoz bátran ajánlható Jennifer Doudna – Samuel H. Sternberggel közösen írt – Meghekkelt teremtés című könyve, melyben a Nobel-díjas tudós (és társa) így fogalmaz:

„A CRISPR pedig újabb lehetőséget kínál a letűnt fajok életre keltésére, ami nem sokban különbözik egyébként a dinoszauruszok feltámasztásának – a Jurassic Park című könyvben és az azt követő, 1993-as hollywoodi filmben bemutatott – elképzelt ábrázolásától. Ebben a lenyűgöző sci-fi történetben a tudósok békák DNS-ébe illesztették be a kihalt dinoszauruszok génjeit, amelyeket borostyánban megőrzött megkövesedett szúnyogokból nyertek ki. Sajnos (vagy szerencsére, attól függően, hogy mit gondolunk a dinoszauruszokról) a DNS kémiai kötései túlságosan instabilak ahhoz, hogy 65 millió éven keresztül sértetlenek maradjanak. A felvázolt ötlettel ugyanakkor a könyv szerzője, Michael Crichton nem járt messze a valóságtól.” (188. old.)

Ugyanígy ajánlható kontextusként aztán a Társadalmi terror című fejezethez (amelyben A majmok bolygójáról, a Silverről és a Metró 2033-ról van szó) Frans de Waal Mama utolsó ölelése című – több mint fontos – munkája, melyből tájékozódhatunk az állatoknál tapasztalható érzelmekről. A Mechanikus terror című fejezet elsősorban a Terminator-univerzumról szól, az idővel kapcsolatban pedig nem árt fellapozni Carlo Rovelli Az idő rendje című félelmetes dolgozatát, hogy lássuk, különböző mérettartományokban mit jelent az általunk időnek nevezett fizikai jelenség. (Messze túl a filozófián.)

A „Virtuális” terror című részben aztán jön a Mátrix-probléma (ennek kontextusát előállítani ma már nagyobb terjedelmű munka lenne, mint maga a könyv); a Bioterror című fejezet a Resident Evil és a Halo világaiba kalauzol (a vírustematikára is utalva); míg a záró effektusban (Földönkívüli terror) a Predator és az Alien idegenjei játsszák a főszerepet. (Az utóbbi kábé úgy van összefércelve ismert fajokból és Giger képzeletéből, mint Frankenstein teremtménye.) A pandémia korának köszönhető tehát az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport tagjai közül N. Juhász Tamás A terror univerzumai című kompozíciója és Keserű József Lehetnek sárkányaid is című monográfiája. Mindkettő a szörnyű idők pozitív öröksége. (H. Nagy Péter)

„Ő a hatalom lehetőségét látta; horog volt, ami beleakadt az oldalába, és a sebből a vágyakozás vére ömlött.” (83.)

Megint eltelt egy év – jól, rosszul, de mindenképp eseménydúsan –, és a SF köntösébe bújtatott, akár ötven-hatvan évvel ezelőtti figyelmeztetések sajnos továbbra sem vesztették el aktualitásukat, sőt, talán most, az ukrán háborúval a szomszédunkban erősebben világítanak azok a felemelt mutatóujjak a világ eseményhorizontján, mint az elmúlt boldog békeidőkben.

Az Agave kiadó szerencsére továbbra is gondoskodik róla, hogy ezek a történetek el is jussanak az olvasókhoz, így aztán 2023-ban is megkapjuk a megszokott Philip K. Dick-adagunkat, a kiadó ugyanis folytatja az életműkiadást, melynek sorában a jelenlegi az utolsó, kizárólag Dick által írott kötet, amit még nem olvashattunk magyarul. Eredetileg 1964-ben jelent meg novella formájában The Unteleported Man címmel, két évvel később pedig már regénnyé bővítve. Azóta számos kiadást megélt, a publikációtörténetét most nem részletezném, megteszi helyettem a magyar kiadás utószava, de a sok későbbi hozzátoldás és átírás bizonyára rányomta a bélyegét a végleges szöveg minőségére is, mert a kötetet – bármennyire faljuk is az oldalait – nem egyszerű megemészteni. A végére határozottan az volt a benyomásom, hogy ez egy különösen zavarba ejtő könyv, ezáltal az életműnek is emlékezetes, többek által szinte olvashatatlannak tartott darabja.

A kiinduló helyzet kísértetiesen a Repedés a térbent idézi. A Föld túlnépesedésére a megoldást egy magáncég kínálja: egyirányú teleportációs eljárás segítségével juttatják el a gyarmatosítókat a TV-adásokban Édenkertként feltűnő Bálnaszájra, ahonnan ugyan nem lehet visszatérni, de ki is akarna eljönni gyönyörű zöldellő birtokáról a zsúfolt, koszos bolygónkra? Rachmael ben Applebaum szállítmányozó vállalata a fenti technológia miatt ment csődbe, ráadásul rájön, hogy a kolóniáról sugárzott felvételek némelyike hamis, ezért utolsó megmaradt űrhajójával vállalkozik egy tizennyolc éves űrutazásra, hogy leleplezze az átverést, és hazahozza azokat, akik vissza akarnak térni.

Visszatérve a diszkrepanciákra: a cselekményben gyakoriak az elsőre egymásnak homlokegyenest ellentmondó történések, amiket – ok nélkül semmiféle szerkesztő vagy szöveggondozó nem hagyhatott volna benne a sztoriban.  A legszembeötlőbb, és -idegesítőbb, hogy a teleportkapun keresztül Matson Glazer-Holiday, a Kamu Rt. – a nagyhatalmú földi titkosrendőrség – középkorú elnöke készül átmenni a Bálnaszájra, hogy egy katonai puccsal átvegye a hatalmat, de helyette Rachmael ben Applebaum érkezik meg (!), az az Applebaum, aki űrhajóval indult el ugyanoda pár oldallal korábban. Az ember nem akar hinni a szemének, ezért újra és újra oda-és visszalapoz, de hiába, akkor is ez áll a könyvben feketén-fehéren.

Ráadásul a történet végén Applebaum egyszer csak megint az űrhajóján terem, ahol az ENSZ ügynökei elfogják és visszaviszik a Földre, amitől aztán az embernek igazán „Ez meg mi a fene volt?” (vagy inkább WTF)-érzése támad és már a saját szövegértésében kezdi keresni a probléma gyökerét. Közben rengeteg minden történik a gyarmatokon, Applebaumot bedrogozzák, alternatív világokba pillant be, őrült tudós által írt, jövőbelátó könyvet olvas, stb. Ezek, és még számtalan egyéb furcsaság miatt az ember könnyen eshet abba a kísértésbe, hogy az egész művet elkönyvelje zavarosnak, inkonzisztensnek, logikátlannak, vagy csak annyit mondjon rá: rossz, értelmetlen, katyvasz.

Alaposabb átrágás után viszont hajlok arra, hogy több, illetve más van itt a háttérben, mint ami a felszínen látszik. A legfőbb anomáliát ugyanis két elmélettel is megmagyarázhatjuk, bár az egyik, akármennyire kézenfekvőnek is tűnhet, egy „apróságon” végül elbukik. Az első, számomra kevésbé meggyőző verzió kulcsa az időutazás. Eszerint a könyv végén található rész, amikor Applebaum a hajón van, valójában a sztori eleje, mert a kálváriája végén a férfi egy időtorzító szerkezet segítségével visszamegy az időben a teleportálása előttre, tehát az eredeti koncepciója érvényesül, elindul az űrhajóval és elfogják, emiatt aztán a teleportkészülékkel kénytelen eljutni a gyarmatra. Ezáltal az egész folyamat egy végtelen ciklusba szorul. Ez az uroborosz, vagy Möbius-szalag szerű megfejtés viszont még nem magyarázza meg a személycserét: hogy lesz Matsonból Applebaum, valamint mit csinál mindeközben Matson, ha nem ment át a Bálnaszájra, amikor tervezte?

Az egységesebb értelmezés szerint Matsonon a saját szervezete hajt végre agymosást – hiszen végül is ez az egyik munkaköri kötelességük –, és ezáltal elhitetik vele, sőt, másokkal is, hogy ő valójában Applebaum, azért, hogy valós személyazonosságával ne bukjon le azonnal az ellenséges területen. Ezt az is alátámasztja, hogy Applebaum-Matsonnak ugyanúgy Freya a szeretője, mint a Földön Matsonnak. A Kamu Rt. tehát folyamatosan sugározza a megtévesztő adást Matson agyába, feltehetőleg az igazi Applebaum elméjéből közvetítve, aki időközben a csillagközi térben hasít, teljes izolációban az űrhajójában, és emiatt kezd lassan becsavarodni. Ez magyarázhatja azokat a rémisztő paravilágokat is, melyekbe Applebaumként bepillantást nyer, miután a Bálnaszájra átérve azonnal meglövik egy LSD-nyíllal. Ezt az értelmezést az Applebaum-Matson drogos tripjébe beszivárgó latin szövegek is tovább erősítik, Applebaum ugyanis elhatározta, hogy az előtte álló tizennyolc év alatt az űrben latin műveltségét fogja csiszolni. Dick meglehetősen eredeti húzása annak bemutatása (gyakorlatilag ez maga a történet), ahogy a két férfi valósága egyre erősebben egymásra lapolódik, egymásba olvad. Hasonló történik az Assassin’s Creed játékokban, ahol az aktuális főszereplő az Animus segítségével képes sajátjaként átélni az ősei emlékeit, melyek a DNS-e genetikus memóriájában tárolódnak. Ennek következménye, illetve mellékhatása a bleeding effect, azaz az ős emlékeinek átszivárgása a valóságba, minek következtében egy ókori, vagy középkori jelenet rávetülhet a valóságra, de a felhasználó az ős mozgáskultúráját, jelen esetben orgyilkos képességeit és macskaügyességét is elsajátítja az Animus használata során. A helyzet idővel, azaz túlzott használat esetén olyan méreteket ölthet, hogy a valóság megkülönböztethetetlenné válik az átszivárgó emlékek világától.

A fentebbi, második elmélet fényében hajlamos vagyok megbocsátani azt a tömérdek félrevezetést és mellékvágányt, melyekben a Kamu Rt. örömmel dagonyázik, végtére is a név, ez esetben a cím kötelez, nem? A szöveg nemcsak a szereplőivel, hanem az olvasóval is a bolondját járatja, mivel olyan rejtvényként prezentálja magát, melynek vonatkoztatási pontjai szintén képlékenyek és vita tárgyát képezhetik. A megfejtés viszont jutalmazó, és minden újraolvasás újabb és újabb részleteket világít meg, akárcsak az újranézős filmek esetében. (Donnie Darko, A gépész, Memento, Mr. Nobody, Tenet, Harcosok klubja, Dark City és társaik.)

A teljesség igénye nélkül, rengeteg toposz, ami egyébként belengi az egész életművet is, itt is kísért: A paravilágok terei megfeleltethetőek a Plamer Eldritch-i végzetes idiosz kozmosznak. Sőt, maga az embertelen arc – Dick saját nagyhatású látomásélménye – is megjelenik: „Amit maga előtt látott, nem ember volt, nem emberarc; rossz volt, megrémisztette. És nem tehetett ellene semmit, nem tudta nem nézni, nem tudott elmenni, és az sem ment el, soha nem is fog, mert ebben nem játszott szerepet az idő, nem volt lehetőség a változásra; amivel szembenéz, örökké bámulni fog rá, és ennek tudata ugyanennyi ideig fog élni őbenne, nem tudja továbbadni senkinek, mert nincs senki más.” (97.)

A paratereket érzékelőket pszichiátriai esetekként kezelik, mint A Halál útvesztőjében, vagy az Az Alfa hold klánjaiban és a tüneteik is hasonlóak. Itt is feltűnik egy férfi, akin kísérleteznek, és egy világtól elzárt kamrában él, mert nincsen szinkronban az idővel, hanem gyorsítva érzékeli azt, akárcsak az Időugrás a Marson Manfredja. Vannak elvarratlan cselekményszálak is, az első oldalakon például Applebaumnak álmában az a tévképzete, hogy patkányként él egy közelebbről meghatározhatatlan helyen és időben, és erről igen éles benyomásai vannak. Mindez többé nem kerül elő sehol. A Kamu Rt-t elsősorban PKD-veteránoknak ajánlom, mások jó eséllyel csalódni fognak benne, érthető okokból. Aki rászánja magát, mindenképp egy egyedi, meglehetősen agyégető tapasztalattal lehet gazdagabb. Végtére is: „Pokoli jó lenne, sóvárgott, ha visszamehetnénk és újrakezdhetnénk az életet. Csak ezúttal másképp, végre a helyes úton. Egy második esély, de a mostani tudásommal… És mit is tud pontosan?
Rohadt élet, nem emlékszik.” (143.) (Babos Orsolya)

A diagnoszták rendje szerint a járvány hasznos, mert sok területen van azonnali hatása. Stimulálja a technológiát. Kikényszeríti a kormányzást. Szétszórja a géneket. Marketingkörnyezetként (is) funkcionál. (Már szóltunk erről Peter May Vesztegzár című könyvének késleltetett megjelenésével kapcsolatban.) A visszamenőleges kulturális átértékelődés pedig olyan folyamatkomplexum, amelyről külön monográfiát lehetne írni. Jó példa erre Jana Vagner esete is, hiszen az írónő ugyancsak (másokkal egyetemben) a koronavírus-járványnak köszönheti nagyobb fokozatú nemzetközi sikerét.

A moszkvai szerző posztapokaliptikus tevékenysége messze nem volt annyira ismert a nyugati világban, mint például Dmitry Glukhovsky Metró-fikciója, de aztán a 2011-es Vongozero (melyet több nyelvre lefordítottak) a belőle készült Netflix-sorozat (To the Lake) jóvoltából 2020-ban eljutott a messzi háztartásokba is, és ez ismét ráirányította a figyelmet a regényre. (Az eredeti cím egy tó neve, a szó idegen hangzása – és a szövegben történő eltűnése – miatt simán lehetne érvelni a megtartása mellett.) A médiumkapcsolás azonnal szembetűnik a magyar kiadáson is, melynek a borítója – a címválasztással (Menekülés a tóhoz) összhangban – a sorozatra tett utalásokat vonultat fel.

Ez a vizuális és a textuális elemekre egyaránt igaz, megspékelve a látványtér szennyeződésszerű hangsúlyozásával, a Stephen King-idézettől („Van ez a piszkosul jó orosz sorozat a Netflixen”) az arcokig és a háttérképig. A belső fülszöveg pedig egyértelművé teszi: „[…] s ma már Jana Vagner az orosz posztapokaliptikus irodalom nemzetközileg is jegyzett sztárja.” Az átvett, a Joint-Stock Companytól származó borítófotónak van viszont egy érdekes, feszültséggeneráló következménye is. A regényben az elbeszélő Anna (egyes szám első személyű a narráció), az ő nézőpontja kitüntetett a többi szereplőhöz képest, a fedőlap ellenben a férfikaraktert, Szerjozsát helyezi középre. Ez a megoldás (a két nő elé rakott férfi) felfogható sorozatreferenciaként is, de a háromszög elforgatva jobban visszaadná a regény fókuszszerkezetét.

Ugyanis a mű – a recepcióban több helyütt is említett – sajátossága, hogy nem mutat és alakít ki átfogó képet a járványról, azért lehet így, mert annyit látunk a dolgokból, amennyit Anna lát belőlük. A tájleírás, a külső és a belső nézőpont együttes alkalmazása (Cormack McCarthy Az út című alkotásának kontextusában) szintén meghatározó jellegzetesség, amely a szereplők dinamikája mellett (Anna, Irina és Szergej kapcsolatát az autista gyermek, a kutya és a többi útitárs is színezi, befolyásolja, de mindezt Anna közvetíti és reflektálja) ugyancsak megkerülhetetlen. Mindezek felől lényegében át is értékelhetjük a marketinget, de mindaz, ami a Vongozero sikeréhez hozzájárult, nem merül ki a látványban.

Valóban érdemes visszatérni a regényhez, amely ma már nyilván másról is szól, mint a megjelenésekor, 2011-ben. Abban az évben egyébként, amikor Glukhovsky Metró 2033 című opusa magyar fordításban megjelent, illetve debütált Soderbergh Contagion (Fertőzés) című filmje. Bizonyítván azóta, hogy azok az alkotók tesznek szert a szabad kifejezésmód hetedik fokára, akik átlátják egy járvány jelentőségét és alkalmazzák is azt. Onnan nézve skatulyaszökevények, innen nézve epidemiológiai próféták. Jana Vagner addig babrált a lehetséges jövőkkel és az alternatív valóságokkal, amiket képes volt megteremteni, amíg végül azok teremtették meg őt. És amikor az emberiség amorf univerzuma kavarogni kezdett körülötte, táncra perdülhetett. (H. Nagy Péter)