Kövess minket Facebookon is!

Friss topikok

A multiverzum ideje

greyjoy 2019.03.18. 08:33

gaiman_reaves_3.jpgNeil Gaiman – Michael Reaves – Mallory Reaves Az örökkévalóság kereke c. regényének problémahorizontja Carlo Rovelli Az idő rendje c. könyvének kontextusában

A multiverzum-elméletre épülő irodalmi alkotások és filmek alapján feltehető a kérdés, van-e olyan időpillanat, amikor a különálló világok érintkeznek egymással. Carlo Rovelli elméleti fizikus Az idő rendje c. könyvében szerepel egy gondolatkísérlet, mely arra ad választ, hogy van-e az univerzumnak mostja, azaz létezik-e olyan jelen, amely mindenhol egyaránt érvényes. Tételezzük fel, hogy valaki elutazott a Földről egy közeli csillag körül keringő bolygóra, a Proxima b-re, amely kb. négy félévnyire van tőlünk. Mit csinál most ez az illető? Ha távcsővel nézzük a figurát, akkor azt tudjuk meg róla, hogy mit csinált négy évvel ezelőtt. (Ennyi időre van szüksége a fénynek, hogy ideérjen.) Vagyis a most a Proxima b-n nem az, amit a távcsőben látunk.

Tegyük át a nézőpontot a másik helyszínre. Igaz-e, hogy amit az illető a Proxima b-n művel, azt négy év múlva látjuk majd a távcsőben? Nos, négy évvel később az ő idejével mérve akár tíz földi éve már itt lehet a Földön. Ha vitt magával egy naptárat, és azon lepereg tíz év, akkor az az ő indulás utáni tíz évét mutatja, miközben vissza is térhetett, és a Földön akár húsz év is eltelhetett. Minden vonatkozási rendszernek sajátideje van. Rovelli gyönyörűen (és érthetően) levezeti, hogy „A Proxima b-n nincs egyetlen kitüntetett pillanat sem, amely megfelelne az itt és mostnak. […] A mi »jelenünk« nem terjed ki az univerzum egészére.”

rovelli.jpgEz a modern fizika egyik legmeghökkentőbb felfedezése, és számos következménye van az idő természetére vonatkozóan. Mivel az univerzumban az idő múlásának üteme helyről helyre változik, az univerzális idő számtalan sajátidőre töredezik szét. Ugyanakkor az utóbbiak esetében kvantumszinten az idő nem folytonos, hanem szemcsés. Ez pedig azzal jár, hogy egy bizonyos mérettartomány alatt az idő fogalma már nem létezik. Ráadásul az időtartamokat meghatározó apró szemcsék nem önálló létezők, hanem a világot alkotó szövet (dinamikus mező) részei. Mivel a multiverzum világai is ugyanebből az anyagból állnak, a fenti megállapítás a multiverzumra is érvényes. Vagyis minden világ minden vonatkozási rendszerének sajátideje van, így a multiverzum mostja is értelmetlen feltételezés a fizikában.

De mi lenne, ha létezne egy olyan technológia, amely szinkronizálható lenne az összes világgal, úgy működne, mint a hipertér vagy egy sokágú féregjárat-rendszer, egységesítve az időt? Egy köztesvilág. Illetve létezne egy olyan emberi képesség, amely lehetővé teszi a világok közti átjárást? Az űroperáknak a fénysebességgel kell szembenézniük, hogy galaktikus méretű lehessen a kaland; az ilyen típusú történeteknek pedig a multiverzum világainak sajátidejéből adódó dilemmákkal. De ha megvan a fiktív felfüggesztési kulcs, indulhat az akció. Az örökkévalóság kerekében láthatjuk, amint ez a modell, megváltoztatva a cselekmény totális negativitását, egy elpusztult világ (egy bolygónyi vonatkozási rendszer) újjászületéséhez vezet. Ehhez persze a Gaiman/Reaves-féle imaginárius időre van szükség. (H. Nagy Péter)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Távíró út

greyjoy 2019.03.10. 18:45

taviro_ut.jpgLőrinczy Judit Elveszett Gondvána c. regényének olvasása közben egy különös szöveghelyre bukkanhatunk. A 10., Utazók c. fejezet mottója így szól: „Réges-régen érkezett egy ember, letette zsákját, ahol a legjobb helyet találta a vadonban. Sok utazó követte őt aztán, akik nem mentek se vissza, se tovább. És épültek templomok, épültek iskolák, és jöttek a jogászok, jöttek a szabályok, jöttek a megpakolt vagonok, és mi fáradt lábbal tapostunk az öreg ösvényen, a Távíró úton.” Ez a részlet (Távíró úti felirat a Magtár egy mérföld hosszú falán, Sadness Springsben) – érdekes módon – felidéz egy dalszöveget és egy rocktörténeti pillanatot.

A Dire Straits 1982-es, Love Over Gold c. albumának nyitószáma a Telegraph Road. Knopfler szerzeménye a következőképpen indul (a zenei expozíció után): „A long time ago came a man on a track / walking thirty miles with a sack on his back / and he put down his load where he thought it was the best / he made a home in the wilderness / he built a cabin and a winter store / and he ploughed up the ground by the cold lake shore / and the other travellers came walking down the track / and they never went further and they never went back / then came the churches then came the schools / then came the lawyers then came the rules / then came the trains and the trucks with their loads / and the dirty old track was the telegraph road”. (Idézet az 1982-es bookletből)

Ez a párhuzam zavarba ejtő. Mit keres a Dire Straits-utalás egy olyan regényben, amely immanens (önmagába többszörösen visszatérő) világot épít fel? Ennek a szöveghelynek a funkciója – véleményem szerint – nem tisztázható megnyugtató módon. Nem kell érvelni amellett, hogy milyen jelentésgazdag az intertextus, ellenkezőleg, a szitu máshogy is megközelíthető. Könnyen lehet, hogy nem értelmi kapcsolásról van szó, hanem olyan performatív mozzanatról, amely felfüggeszti a kultúrszemiotikát. A szerző és a dal születési dátuma egybeesik, de ez lehet véletlen is, nem kell benne jelet látnunk; egy mű keletkezése amúgy sem tárható fel teljes egészében.

taviro_ut2.jpg

Mindenesetre az Elveszett Gondvána sárkányorientált világa egy ponton érintkezik egy másik médiummal (pontosabban egy következővel, mert a regényben a filmszerűség fontos), s ez az olvasók egy részét biztosan eltalálja. Valószínűleg nem lehetnek sokan, érdekes, hogy két, a popkultúrával kapcsolatos halmaznak olykor milyen kicsi lehet a metszete. A Dire Straits plusz magyar fantasy párosítás alighanem ritka. Így vagy úgy, ugyancsak érdekes módon, ez a megoldás beíródhat a tudatunkba, és pontosan azért marad emlékezetes, mert egyáltalán nem magától értetődő, hogy mit kezdjünk vele. Újabb szálka az agyban. További kutatásra van szükség. (H. Nagy Péter)

 

Címkék: Lőrinczy Judit

1 komment

Egy katasztrófa akceptálása

greyjoy 2019.02.22. 07:29

vandermeer3.jpgJeff VanderMeer: Fantomfény

 Jeff VanderMeer Fantomfény (Acceptance) című regénye az X Térség kialakulásának és kutatásának polifón megközelítéseit hozza játékba számos elbeszélői szólam artikulálásával. Ennek a sokszólamúságnak (az igazgató második személyben elmondott története, a világítótorony őrének életanyaga, Szellemmadár térségbeli működésének nyomon követése, a biológus levele stb.) az a legnyilvánvalóbb következménye, hogy a sztori széttartó jellege állandósul. A központinak gondolt alakzatok (elméletek) ideiglenessége pedig immár végképp afelé mutat, amit Kontroll tapasztal meg a kontaktus (vagy annihiláció) során: „semmilyen beszéd, semmilyen emberi kommunikáció nem tudja áthidalni a szakadékot ember és az X Térség között”. Bármilyen kommunikáció ugyanis csak a komponensek szintjén működne, és a teljes komplexitás visszaadásától messze elmaradva, a Térség egy részlete lehetne csak: „Egy fűszál. Egy királygém. Egy pókhangya.”

A totális és érintetlen nézőpont hiányából adódóan a cselekmény önkommentáló rétege tehát képtelen az X Térség összetettségét befogni, ám a polifón, vagyis más szintű komplexitás azonban helyenként újabb szegmenseket hozhat létre, s ezek között nem egy olyan akad, amely redundanciává válva beíródhat az értelmezői tartományba. A fentebbi kommunikációs helyzettel kapcsolatba hozható egy távolabbi szövegrész, mely az emberi tudat korlátozottságára vonatkozik. Szenzációs gondolatmenet (Szellemmadár kapcsán hangzik el), mely ráadásul a tudatkutatás egyik rejtélyére fut ki, és felidézi Thomas Nagel Milyen lehet denevérnek lenni? című híres esszéjének problematikáját. (Vö. „A denevér, végül is, emlős, és nem férhet több kétely ahhoz, hogy rendelkezik tapasztalattal, mint ahhoz, hogy az egér, a galamb vagy a bálna esetében így áll a helyzet. […] Nem kell ide avatott filozófiai eszmélkedés: bárki, aki töltött már el némi időt zárt térben egy izgatott denevér társaságában, jól tudja, mit jelent találkozni egy alapvetően idegen életformával.”) Érdemes hosszabban idézni.

„Membránok és dimenziók. Határtalan terület. Határtalan energia. A molekulák teljes, könnyed manipulálásának képessége. Állandó próbálkozás az ember nem emberivé változtatására. Egy teljes bioszféra áthelyezésének képessége. Ha a kinti világ még létezett, ebben a pillanatban is rádiójeleket küldött az űrbe üzenetként, és figyelte a rádiófrekvenciákat, hogy idegen intelligens élet jelére bukkanjon. Ez is csak annak jele, mennyire behatárolja az embereket a tudatról alkotott képük. Mert mi van, ha a fertőzés egy üzenet, a ragyogás egyfajta hang? Védekező reakció? Vagy a kommunikáció egy furcsa formája? Ha így van, akkor az üzenet nem jutott el a címzetthez, valószínűleg soha nem is fog már. Az üzenet, ami talán magában az átalakulásban rejlik: a küldőnek ilyen banális megoldáshoz kellett folyamodnia, mert az emberi lényeknek nem volt képzelőerejük, még egy kormorán vagy bagoly vagy bálna vagy méh helyébe sem tudták képzelni magukat.”

Ha ennek a horizontnak, mely elméleti szinten is szembesít azzal, mit értünk kommunikáción, kitüntetett figyelmet szentelünk, akkor az aszimmetrikus töredékek és a komplementer lehetőségek közül kiemelhetjük azokat is, melyek a szabályok, minták, adatok szintjén a kommunikálhatatlanságot és a nem emberi jelenlétet másfelől egy kozmikus katasztrófával, „egy földönkívüli ökoszisztéma nosztalgikus jelével” is párhuzamba állítják. „A nő látta vagy a lelke mélyén érezte a világvégét jelentő meteorzáport, ami a földtől távol egy egész bioszférát elpusztított. Látta, ahogyan egy teremtett élőlény apró darabokra szakad, és szétszóródik, és minden egyes pici darabja veszélyes útra indul az űrben. A darabkák feketék és formátlanok, és hirtelen fénnyé válnak, amikor megállnak szétszórtan, elveszetten. Mielőtt feltámadnának, foglyul esnek egy világítótorony jelzőfényének lencséjében. Mozdulatlanok, tehetetlenek. Szellemmadár látja, hogyan térnek magukhoz, és kezdik elvégezni beléjük táplált feladatukat, amit az idő és a környezet már értelmetlenné tett, mert a faj, amely értelmet adott az X Térségnek, már kipusztult.”

A trilógia harmadik részében több ehhez hasonló integráló művelet is végrehajtható, ahogyan az ellentmondásokból és a paradoxonokból is kiindulhatnánk. VanderMeer alkotása tehát a történtek megértését konstellációként viszi színre, miközben a mintázatot csak sejteti (Szellemmadár révén), vagyis az utóbbit nem stabilizálja, hanem az említett polifóniába illeszti. (A „szilánk az agyban” metaforasor jól jelzi ezt a szituációt, miközben Mátrix-utalásként vagy Gibson-motívumként [vö. Pattern Recognition] a kontextusépítést is provokálja.) Ha az olvasó elfogadja, hogy a történet okozati rendszere nem képes nyugvópontra jutni, akkor beláthatja, hogy a Déli Végek-trilógia alapján bátran megállapítható, hogy a sci-fi-írás és -olvasás túl van az identikusan ismétlődő formális technikán. VanderMeer teljesítménye az idegenség és a kommunikációs katasztrófa mentén képes felszabadítani a sci-fit az antropomorfizáló látásmód kényszere alól, egyben a megközelítési útvonalak hatékonyságától és rétegzettségétől teszi függővé a sci-fi-téma ökonómiáját. (H. Nagy Péter)

Címkék: agave Jeff VanderMeer

Szólj hozzá!

Ajánló

greyjoy 2019.02.20. 16:43

A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék

és az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

meghív minden kedves érdeklődőt

 

Baka L. Patrik Kristályszilánkok

 

című könyvének bemutatójára

 

 patrik.JPG

 

Helyszín: Selye János Egyetem, Tanárképző Kar, 301-es terem

Időpont: 2019. február 25. (hétfő), 14:15

 

A kiadványt bemutatja: Vida Barbara

A szerzővel beszélget: H. Nagy Péter és Keserű József

Címkék: könyvbemutató

Szólj hozzá!

Egymásba csúszó valóságok

greyjoy 2019.02.12. 08:23

csordulj_konnyem.jpgPhilip K. Dick: Csordulj, könnyem, mondta a rendőr

Kosztolányi Dezső sorai tökéletesen közvetítik azt a generációs élményt, mely a XX. század eleji bürokratizálódástól kezdve napjainkban is mindenki számára átélhető: „Beírtak engem mindenféle Könyvbe / és minden módon számon tartanak.  / Porzó-szagú, sötét hivatalokban  / énrólam is szól egy agg-szürke lap.” De mit tehetünk, ha egyik napról a másikra személyazonosságunknak – és ezzel létezésünk alapjának – nyoma vész, sőt, ismerőseink és barátaink is úgy viselkednek, mintha sohasem találkoztak volna velünk? Jason Taverner sztár-műsorvezetővel pontosan ez történik, miután felébred megvadult szeretőjének ellene elkövetett sikertelen gyilkossági kísérlete után. A rendőrállam szigorú gépezete nem ismer pardont: az azonosíthatatlan állampolgárok (nemszemélyek) nyilvánvalóan csakis bűnözők lehetnek, akiknek a munkatáborokban a helyük. Az egykor harmincmilliós nézettséggel rendelkező Taverner mindent megtesz, hogy elkerülje ezt a sorsot, és ezzel kezdetét veszi a jellegzetesen dicki utazás.

Felróhatnánk az írónak a vázlatszerűen felskiccelt világot, ahol az említésükön kívül alig tudunk meg valamit a genetikailag felturbózott emberekről, a hatosokról, akik közé főszereplőnk is tartozik, vagy a munkatáborok és a lázadó egyetemisták földalatti mozgalmainak létrejöttéről, ezek okairól. De úgy is nézhetjük, hogy Dick egyszerűen ismét egy kaput nyitott számunkra egy másik világba, ahol nincsenek eligazító táblák és információs pamfletek az újonnan érkezők segítségére. A tapasztalás az egyetlen út a megismeréshez. Az információ hatalom, ezért nyilvánvalóan a hatalom él, és adott esetben vissza is él az információval.

A szövegben az emberi agy működése erős párhuzamba állítható a számítógépekével. A cselekmény kulcsmomentuma egy olyan drog, ami képtelenné teszi a használóját a létező és a pusztán lehetséges megkülönböztetésére, azaz eltörli az észleletek és a valóság közti különbséget, és ezzel a materialitás szintjére emeli a hallucinációt. Ráadásul ez az effektus egyetlen személyből kiindulva átírja a komplett konszenzuális valóságot. Mindezek által impliciten, de határozottan körvonalazódik a nooszféra koncepciója, mely szerint az elmék közötti információ áramlása megváltoztatja a világot. Ezáltal láthatóvá válik a mindennapi teremtés aktusa: akármerre nézünk, szubsztanciális létezők – szavakba öntött gondolatok – formálják az anyagi valóságot.

A rajongó és a sztár párhuzamos valóságait a szerhasználat erőszakosan csomózza össze és az egyéni univerzum, az idiosz kozmosz kiterjesztése és ráerőltetése a közösen felépített valóságra megzavarja a dolgok normális menetét. Az identitáskereső hajsza közepette minduntalan emberi drámákba botlunk, és a korszellem révén kiszipolyozott szereplőkkel találkozunk. Van itt tudathasadásos-szeretethiányos rendőrspicli, kiöregedett kapcsolatfüggő énekesnő, vérfertőző rendőrfőnök és identitászavaros junkie.

Ezek után nem csoda, hogy Taverner maga is menekül: a szigorú totalitárius valóságból a média teremtette álomvilágba – egy mesterséges, konstruált valóságba – küzdi át magát, hogy aztán a biztonságos burokból való kiszakadás ősélményét átélve visszahulljon a „pórnép” közé, sőt, egyenesen a társadalom legaljára. De vajon megéri-e a visszatérés a Parnasszusra?

Az emberek minden kedd este kilenctől tízig téged falnak, belőled táplálkoznak, téged utánoznak, és közben olyanná válnak, mint te, olyanná, amilyenné semmiképp se szerettél volna lenni. Egyszerre irányított és irányító, véleményvezér, a közízlést alakító, de ugyanakkor azt kiszolgáló és annak kiszolgáltatott, manipulált és manipulátor. Ki mondja meg, hogy ki vagy? Ki tesz naggyá? Te magadat, vagy ők téged? Ezek a paradoxonok már önmagukban is vezethetnének a személyiség meghasadásához, amely a történet egy pontján fel is merül, mint lehetséges magyarázat a történtekre, hogy aztán megnyugtatóan felszívódjon a végső magyarázat mindent elvarrni igyekvő szövetében.

Ugyanakkor maradnak itt még nyugtalanító dolgok. Egy játékbaba, aki megmondja, hogy ha segítséget akarsz, melyik ismerősöd keresd fel abban a világban, ahol nem is létezel. Üres lemezek, amelyek az univerzumváltás után megtelnek dalokkal. Egy percek alatt csontvázzá aszott holttest. Jelek, amelyek arra utalnak, hogy a regény valósnak feltüntetett világa sem biztos, hogy az, aminek elsőre látszik. Leteszem a könyvet és Szabó Lőrinccel szólva „most már azt hiszem, hogy nincs igazság, / már azt, hogy minden kép és költemény, / azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,/ a lepke őt és mindhármunkat én.” (Babos Orsolya)

Címkék: dick agave

Szólj hozzá!

Rum, pisztolyok, dögmeleg

greyjoy 2019.02.06. 08:51

lehane2.jpgDennis Lehane: Az éjszaka törvénye

Az éjszaka törvénye című regény betekintést nyújt a múlt század Amerikájában dúló szervezett bűnözés sötét világába. Bizonyosan érdekes olvasmányélményt nyújt mindazoknak, akik szeretik a markáns egysorosokat, a véres leszámolásokat és élvezettel figyelik az antihősök mesterkedését a morálisan kérdéses boldogulás útján.

A főhős, Joe Coughlin a nagy szesztilalom idején küzdi fel magát a jövedelmező bűnözés gyakorta életveszélyes szamárlétráján. Pitiáner kriminalistából egy félresikerült, végzetes szerelemnek köszönhetően börtöntöltelékké válik. Joe hite megtör a szerelemben, édesapja is meghal (aki fia elrontott életétől roppan össze). Határozottan rájár a rúd hősünkre, de ez sem tudja meggátolni őt abban, megfogalmazza célkitűzését, miszerint nem a hétköznapi emberek unalmas, adófizető világában akar boldogulni, hanem az éjszaka törvényei alapján akarja kiharcolni magának a gondtalan amerikai álmot. Szabadulása után hasznos kapcsolatokkal gazdagabban vág bele hősünk új projektjébe: a tampai szeszcsempészet újraszervezésébe. Joe ügyes, konkurenciairtó tevékenykedése folytán lassan az illegális rumforgalom egyeduralkodójává növi ki magát.

A fiatalember útját keresztezik géppuskacsövek, drog, emberkereskedelem, betonba öntött bokák, de Joe makacs. Lerázza magáról a félelem és kétely holt súlyát és szervezkedik tovább. Kitartásból jeles, bár mély önelemzésre ne számítson senki tőle. Ha valaki intenzív érzelmeskedésre és mélyenszántó lélekkurkászásra vágyik, akkor ez nem az a könyv, amelyben ezek a dolgok dominálnának.

Dennis Lehane regénye egyfajta antihős fejlődésregény, mely beengedi olvasóját háromszázhetvenhét oldal erejéig a bűnös, alkoholszagú, forró éjszaka kulisszái mögé. Fordulatos, akciófilmbe is beillő cselekményével, történelmi szempontból is releváns helyszíneivel és tipikus, öltönyös-kalapos gonosztevőivel izgalmas olvasmány a gengszterregények szerelmeseinek. (Juhász Kornélia)

Címkék: agave Dennis Lehane

Szólj hozzá!

Még mélyebbre

greyjoy 2019.02.05. 11:55

az_arulas_palotaja.jpgJason Matthews: Az árulás palotája

Jason Matthews regénye ott veszi fel a fonalat, ahol a Vörös veréb befejeződött. Dominyika Jegorova, a női bájait is felhasználó kém végérvényesen eldönti, hogy a CIA-nak fog kémkedni az orosz titkosszolgálat berkein belül, és egyre ügyesebben veti ki hálóját Moszkva vezetőire. Immár Putyin elnök legszemélyesebb belső köreiben igyekszik olyan információkhoz jutni, melyek meggyengíthetik az oligarchák hatalmát, és ha kell, bárkivel képes összefeküdni, hogy elérje célját.

Nate Nash, az előző részből megismert CIA-s terepügynök, illetve az ő főnökei pedig azon igyekeznek, hogy Dominyikát mindenáron megvédjék, ugyanis az oroszok sejtik, hogy egy újabb vakond van közöttük, vagyis egy olyan személy, aki információkat szolgáltat ki az ellenségüknek.

A történet ezúttal több szálon fut: az irániak újabb atomreaktor blokkot kívánnak telepíteni, hogy olyan finomságú urániumot állíthassanak elő, amely alkalmas arra, hogy atombombát készíthessenek majd a jövőben. Az amerikaiaknak természetesen a céljuk az, hogy ez semmiképpen se következhessen be, így egy igen kockázatos tervbe fognak, hogy ezt megakadályozzák. A történet reflektorába (sajnos) nem az ekörül kialakuló események kerülnek, hanem a másik szál. Az, hogy az amerikai titkosszolgálat egyik fejese a saját kisebbségi komplexusának köszönhetően (nem kapja meg a kívánt vezetői állást) úgy dönt, hogy pénzért kiszolgáltatja hazája titkait az oroszoknak. Mindezt teszi úgy, hogy nemcsak technikai adatokat, hanem beépült kémeket és kettős ügynökök neveit is átadja nekik. Megindul tehát a nyomozás, hogy felderítsék, ki is az áruló közöttük.

Jason Matthews Az árulás palotája című regénye stílusában markánsan követi az előző rész által bemutatott irányvonalat, sajnos azonban a karakterek még mindig nincsenek eléggé kifejtve ahhoz, hogy az olvasó igazán elmélyedjen bennük. Bár tény, hogy az akciójelenetek sokkal lendületesebbek és érdekesebbek, de a mellette található „szöszmötölés” még mindig túlhúzottnak érződhet. A klasszikus kémregények kedvelőinek (mint például le Carré) azonban ez nem tűnhet hibának. Úgy vélem, ha a regény egy kicsivel rövidebb volna, és esetenként nagyobb hangsúlyt kapna pár esemény, akkor egy sokkal érdekfeszítőbb történetben részesülne az olvasó. (N. Juhász Tamás)

Címkék: agave Jason Matthews

Szólj hozzá!

Autoritástól lombhullásig

greyjoy 2019.02.04. 08:27

vandermeer_k.jpgJeff VanderMeer: Kontroll

Jeff VanderMeer Kontroll (Authoritiy) című regénye az X Térség kutatásának kültéri folytatása (amennyiben a biológus naplójával operáló Expedíciót beltériként határozzuk meg). Tehát a furcsa zóna után most a Déli Végek határon kívüli világában kóválygunk, egyfelől. Másfelől viszont, ha az első részben VanderMeer az sf-eljárásokból kihibridizálja a metaforizálódó, önreflexív irodalomtechnológiát, akkor a második részben az előbbiből származó idézetek mentén szétpörgeti a szépirodalmi-realista narratívát. Nézzük, ezenkívül mire érdemes még fokozottan figyelni (bár ez is elég lenne).

A Kontrollt talán hurkok rendszereként lehetne elgondolni, mely arra épül, hogy a Déli Végek új igazgatója körül kialakul egy folyton önmagába visszatérő eseményhálózat. A hurkok természetesen az X Térség rejtélye felé lendülnek ki, hogy aztán bejárva a megismerhetetlenség útját, újra és újra oda vezessenek, ahonnan elindultak: a centrális kód hiányához. Ezzel azonban a kutatott zóna és történelemszelet komplexebbé válik, miközben a végleges magyarázat hol közelebbinek, hol távolabbinak tűnik (a hurok válaszképességétől függően). A Kontroll innen nézve az adatkezelés története.

Jellegzetes részlet következik egy aktából, mely az X Térség rejtélyére vonatkozó elméleteket tartalmazza. „Idegenek okozta lassú halál. Párhuzamos univerzum okozta lassú halál. Ismeretlen időutazó hatás okozta lassú halál. Egy másik Földről érkezett invázió okozta lassú halál. Lassú halál, melyet a fölfoghatatlanul burjánzó technológia okoz, vagy az árnyék-bioszféra szimbiózisa; ikonográfia vagy etimológia. Ilyen halál, olyan halál. Halál, melyet a közöny hoz, halál, melyet a beavatkozás hoz. És a kedvence: »A földfelszínen élő, mindeddig ismeretlen organizmus«.” Ironikus apokalipszis.

Az adatok archiválási rendszere (videófelvételek, hanganyagok, faliképek stb.) szintén sajátos labirintust alkot, nincs megbízható információforrás, végül jobb híján a topográfiai anomália marad jelöltként, de csak a felszínt súrolja. Olykor, ha valami élesebbnek tűnik (pl. Szellemmadár a biológus másolata, azonosíthatónak tűnnek a világítótorony figurái), de ezzel át is alakul a szisztéma újabb kérdőjeleket eredményezve. De a legnagyobb kérdés a határra vonatkozik a történetben, ami dinamikusan elmozdul (közeledik a szereplőkhöz), egy olyan regényben, amely éppen a határokat teszi légiessé. A határ nem autoritás.

            „A határra vonatkozóan nem sok utalást talált Kontroll, pedig nyugtalanította az a fehér spirál, az a hihetetlen tér. Érzett valami különös összefüggést a spirál és az égen átfutó fényvillanás között: a valóság és a metafora összekapcsolódik az idő és a kontextus kiterjedésében, olyan mérhetetlen távol, hogy csak a gondolat képes kitölteni az űrt.” Ez az értelemgeneráló részlet arra is utalhat, hogy a különféle mesterséges kapcsolások elvégzése esemény és kép között olyan művelet, mely bár anyagtalannal tölti ki a hézagokat, mégsem ismerünk nála hatékonyabb kultúrtechnikát. (H. Nagy Péter)

Címkék: agave Jeff VanderMeer

Szólj hozzá!

A kutatás folytatódik...

greyjoy 2019.02.02. 09:22

x-terseg.jpg

Címkék: Jeff VanderMeer

Szólj hozzá!

Az értelem annihilációja?

greyjoy 2019.02.01. 08:42

vandermeer.jpgJeff VanderMeer: Expedíció

Az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport tagjai közül többen is írtak Jeff VanderMeer Expedíció (Annihilation) című regényéről. Az elemzések arról tanúskodnak, hogy a mű számos elbizonytalanító effektussal operálva fokozottan próbára teszi a koherens értelemképzés műveleteit. Első ránézésre is látszik, hogy VanderMeer szövegét kissé másképp kell olvasni, mint a szokványos sf-kalandregényeket. Röviden felvázolnám, miért.

Verifikáció. Az Expedícióval kapcsolatban rendre elhangzik, hogy a biológus naplója igazolhatatlan állítások tömkelegéből áll. Ez lényegében elfogadható (Hegedűs Norbert elemzése sok érvet felsorakoztat emellett az Opus 52-es számában), ám a regény ezzel témává teszi magát a definiálhatatlanságot. Vagyis a történtek leírásakor fellépő bizonytalanságok nem feltétlenül az elbeszélői pozícióból adódnak (a biológus az események után több nappal próbálja dokumentálni a cselekményt), sokkal inkább az idegen létforma és az emberek találkozásából keletkező ismeretlen, egyedi tapasztalat eredménye.

Hallucináció. Az említett definiálhatatlanságot a regény értelmezői általában automatikusan összekötik a hallucinatórikus tudat működésével. Eszerint az expedíció tagjai hipnózis alatt állnak, ezért az adatkezelésük megbízhatatlan és egymásnak is ellentmond. Ez részben igaz, de a napló írásakor a biológus már nincs hipnózis alatt, a tudatát inkább az ismeretlennel való találkozás határozza meg. Ez a kontaktus pedig egy antropomorfizálhatatlannak tűnő létforma, flóra és fauna közegében zajlik.

Hibridizáció. Az idegennel való kapcsolat eredményét jól ragadja meg Sz. Molnár Szilvia a Prae 2014/3-as számában: „A Déli Végek egyik helyszíne az X Térség, amely nem tudni, miért jött létre, mikor jött létre és ki hozta létre. Aki ide belép, azt a természet asszimilálja, lemásolja, hibridizálja. […] Egyszer csak átalakul.” Ez a folyamat példátlan módon úgy zajlik, hogy a két ökoszisztéma (annak nevezhető az ember is) elegyedése a kölcsönös áthatás elvén alapul, vagyis az önépítés a másik fél alkotóelemeit is felhasználja. Mindez a tudatot is érinti, illetve az alagút falában ezért jelenik meg az emberi agyszövet.

Annihiláció. Mint ahogyan az anyag és az antianyag találkozásakor bekövetkezik az annihiláció, vagyis az együttes megsemmisülés, az X Térségben úgy esik szét a természetes és az emberi identitás. Ennek a visszaadására mintha képtelen lenne a hétköznapi nyelv, a biológus azonban megkísérli a lehetetlent, nem mond le a tudományos magyarázatról. Az eredményt a naplója tartalmazza, ám ha érzéki logikájának követésére az olvasó képtelen, akkor megsemmisül a jelentés.

Jeff VanderMeer Expedíció (Annihilation) című regényének erényei akkor mutatkozhatnak meg igazán, ha nem a statikusságot, a biztos pontot keressük, amiből levezethetők a történtek (és a műfaji kódok). Ez a konstrukció ugyanis a bizonytalanból táplálkozik, metaforikus láncolatokat létesít (pl. a „szálka az agyban” társításaival), de a megismerhetetlen dimenziók éppen arra utalnak, hogy a biológus naplóját olvasva újra kell gondolnunk a biokultúrát. (H. Nagy Péter)

Címkék: agave Jeff VanderMeer

Szólj hozzá!