Kövess minket Facebookon is!

Friss topikok

Címkék

A. F. Brady (1) Aaron Sorkin (1) Ada (1) Adam Sandler (1) Adrian Tchaikovsky (1) Agave (2) agave (146) ajánló (61) Alix E. Harrow (1) Alma Katsu (1) Álomdalok (1) Amanda Gorman (1) Anthony ONeill (1) artpop (3) Assassin’s Creed Odisszea (1) Átváltozás (1) Az éjszaka fénye (1) Az elnök emberei (1) Az erő nyomában (1) Az illusztrált ember (1) Az Intézet (1) Az ír (1) Az obeliszkkapu (1) Az ötödik évszak (1) Az utolsó tréfa (1) A chicagói 7-ek tárgyalása (1) A dilemma (1) A halálmegvető (1) A hasadék (1) A két pápa (1) A Kimenekítés (1) A kívülálló (1) A Kreml jelöltje (1) A láthatatlan ember (1) A megtört föld (1) A negyedik majom (1) A rettenthetetlen (1) A sötétség kora (1) A sötét oldal (1) B. A. Paris (1) Bábel fiai (1) bacigalupi (2) Beatrice Ákos Jerikó (1) Beren és Lúthien (1) Bob Dylan (1) Bong Joon Ho (1) brandon hackett (6) Brandon Hackett (2) Catherynne M. Valente (1) Cavan Scott (1) Charles Casillo (1) Christopher Nolan (1) Christopher Tolkien (1) Cixin Liu (1) Csillagok háborúja (1) Csongrádi Ábel (1) Dacre Stoker - J. D. Barker (1) Daniel José Older (1) Dan Simmons (2) Dark (1) David Fincher (1) DC (1) Delilah S. Dawson (1) Dennis Lehane (1) dialógus (1) dick (9) Doctor Strange (1) Doktor House (1) Donnie Darko (1) Don Winslow (1) Dooku az elveszett jedi (1) Dracul (1) Drew Williams (1) Eduardo Sacheri (1) Ed McDonald (3) Éhség (1) Éjvadászok (1) Elan Mastai (1) Eldobható testek (1) Elektronikus állam (1) Élősködők (1) Emelkedés (1) Eminem (1) Ericson Core (1) ernest cline (3) escher (1) évértékelő (3) Ezüst Félhold Blues (1) Feleségem (1) Fiatal Írok Tábora (1) GABO SFF (5) gaga (12) Game of Thrones (1) Gáspár András (1) Gazdátlan csillagok (1) George R. R. Martin (4) giger (1) Gombaszögi Nyári Tábor (4) Gordon Doherty (1) Gőzkorszak. Pavane (1) graffiti (4) Graham Moore (1) Guy Ritchie (1) H. Nagy Péter (1) Harley Quinn (1) Harriet (1) Helen Keen (1) Hibridek (1) hírek (8) Hölderlin (1) Homeland (1) Homérosz (1) Horgonyhely (1) Időugrás a Marson (1) Iliász (1) Ílion (1) In memoriam (1) Irha és bőr (2) író-olvasó (3) J. D. Barker (1) J. R. R. Tolkien (1) Jason Matthews (2) Jeff VanderMeer (4) Jiří Menzel (1) John Le Carré (1) John le Carré (1) John Scalzi (1) Jojo Nyuszi (1) Joseph Staten (1) Jozef Karika (1) kaku (1) kalligram (1) Karanténkultúra és járványvilág (1) Kárhozat (1) Keith Roberts (1) Ken Liu (1) Keserű József (1) Kevin Shinick (1) Kilégzés és más novellák (1) Kim Stanley Robinson (1) koncert (1) könybemutató (1) könyvbemutató (9) Koréliai Hajsza (1) krimipályázat (1) kultúrkorzó (4) kurzweil (1) lady gaga (2) Láthatatlan bolygók (1) Lehetnek sárkányaid is (1) Leigh Whannell (1) Lenn a sivár Földön (1) Lőrinczy Judit (1) Lovecraft földjén (1) Love Death & Robots (1) Lúzerek éjszakája (1) madonna (1) Mank (1) Marilyn Monroe (1) Martin Scorcese (1) Már megint a felfedezők (1) Matt Ruff (1) mediawave (1) Médiumközi relációk (1) Mel Gibson (1) Michael J. Martinez (1) Moskát Anita (1) moskát anita (5) Mulan 2020 (1) N. K. Jemisin (3) Nabokov (1) neal stephenson (2) Neil Gaiman (4) Németh Zoltán (2) Nnedi Okorafor (1) Nobel-díj (1) Octavia E. Butler (3) opus (20) Oxygen (1) Palmer Eldritch három stigmája (1) Paolo Bacigalupi (2) partitúra (1) Perfect Harmony (1) Philip K. Dick (8) Pierce Brown (2) Piranesi (1) Pókfény (1) Prae (2) prae (5) Próza Nostra (1) Quentin Tarantino (1) Rae Carson (1) Ragadozó madarak (1) Rango (1) Ray Bradbury (1) Ready Player Two (1) rég várt (2) Rian Johnson (1) Richard Morgan (1) Samantha Downing (1) Sam Hargrave (1) sandman (1) sci-fi (1) Scott Westerfeld (1) simmons (1) Simon Stålenhag (1) star wars (12) Star Wars - A végső dobás (1) Star Wars Canto Bight (1) Star Wars Phasma (1) Stephen Hawking (1) Stephen King (4) Stowaway (1) Susanna Clarke (1) szeminárium (33) szimpózium (22) szingularitás (1) SZMIT (1) T2 (1) Taika Waititi (1) Ted Chiang (1) Tenet (1) The Durrells (1) The Hill Will Climb (1) The Last of Us Part II (1) The Science of... (1) The Undoing (1) The West Wing (1) The Witness (1) Thomas A. Szlezák (1) Thomas Vinterberg (1) Tízezer ajtó (1) Toby Ziegler (1) Togo (1) Tom Sweterlitsch (1) Tőrbe ejtve (1) Trhlina (1) Trónok harca (1) true detective (1) Ubik (1) Uncut Gems (1) Úriemberek (1) Űrlottó (1) Űropera (1) Vakság (1) Végítélet (1) Vének történetei és más írások (1) világépítés (1) Világok Találkozása (1) vizualitás (3) Volt egyszer egy… Hollywood (1) Vörös Veréb (1) Westworld (1) Zachary Mason (1) Zack Snyder (1) Címkefelhő

Ragály - Részlet egy készülő könyvből

hannlec 2021.07.30. 10:10

[...] Ha a középkori pestisjárványokkal foglalkozunk, azonnal felmerülhet irodalmi példaként Wiliam Owen Roberts Ragály című alkotása, melyhez rendelkezünk egy remek kalauzzal is. Ureczky Eszter A kontamináció kultúrái. A pestis és a modern biopolitikai test születése Wiliam Owen Roberts Ragály és Geraldine Brooks Csodák éve című regényeiben című tanulmánya a Prae folyóirat 2020/2-es, Ragály című tematikus számában jelent meg. A dolgozat kiindulópontja szerint: „Az 1348-ban játszódó Ragály az emberi és a társadalmi test premodern és modern fogalmai közötti átmenetet ragadja meg, s a pikareszk hagyományra építve szatirikus társadalmi panorámát kínál a késő középkor Európájáról.” (51–52. old.)

Másrészt, a gondolatmenet rávilágít arra, hogy a pestis olyan történeti trópusként értelmezhető, amely a nyugati kultúra identitásképző traumájaként a test összeomlását és az urbánus káoszt jelképezi. Ezzel olyan antropológiai univerzálékra nyílik horizont, mint a „[…] bűnbakképzés (pogromok), elszigetelés (karantén), áldozathibáztatás, moralizálás (isteni büntetés), mások szándékos megfertőzése (»anointers«), ál- vagy ellentudományos elméletek (flagellánsok), valamint a tömegsír (»plague pit«) rémképe.” (52. old.) Ureczky Eszter gondolatmenetét hosszan lehetne idézni releváns szempontrendszere miatt; a regény szubverzív megoldásaira, epizodemikus narrativitására ugyanúgy kellő hangsúlyt fektet, mint a groteszk testképre vagy a szennyeződés metaforáira, így nagyban hozzájárul a mű olvasatlehetőségeinek dinamizálásához.

ragaly_1.jpg

A rövid, fragmentumszerű, a narratívát sporadikusan áttörő, akár önállóan is működő epizódok egymásutánja számos műfaji kódot ír egymásra, ami a bubónarratíva hangnembeli sokszínűségét is kialakítja. Legfeltűnőbb talán a mese és a novella szabályrendszereit és retorikáját működtető elbeszélői technika, amely helyenként (de nem mindenhol) kapcsolatba kerül a pestisjárvány terjedésével, és töréseket idéz elő a cselekmény folytonosságában. Ugyanakkor mindez a posztmodern regényekre jellemező iróniatermelés forrása is lehet (helyenként), amikor a stílusváltás a ragály ecsetelését átcsúsztatja például a mese fordulataira emlékeztető szövegváltozatba:

A hajó fedélzetén az egyik matróz jókora púpot növesztett a hónaljában. Senki nem látott még ilyet soha. Az ágyékában aztán újabb púp jelent meg. […] A járványok a hajókon olyan természetesek voltak, mint nyáron a szúnyogok. Úgyhogy próbálták továbbra is olyan nemtörődöm módon elütni az időt, mint eddig. // Míg mindannyian meg nem haltak.” (136. old., Csuhai István fordítása)

Roberts regénye másrészt témává teszi magát a történetmesélést is, az egyik legnyilvánvalóbb ide vonatkozó elem Boccaccio epizodikus szerepeltetése a firenzei fejezetben, aki éppen a saját műveinek könnyedségéről és humoros karakteréről nyilatkozik. Több helyen mindez az utalásháló megnyílásával jár, amire nagyon jó példa a lélek súlyáról szóló rövid betét is, amely – az olvasó szempontjából – kortárs műveket éppúgy felidézhet (pl. 21 gramm), mint a városi legendákat, az áltudományos „kísérleteket”, a tévhiteket, a faktoidokat és a babonákat. Érdemes hangsúlyozni viszont, hogy Roberts panorámája nemcsak szórakoztató, hanem könnyedén vált át olyan területekre is, mint például a női szereplehetőségek korfüggő értelmezése, vagy a járványokat követő pozitív hatások felvillantása. Ez az utóbbi pedig nagyon is alkalmas arra, hogy a mű perspektívája kilendüljön egy olyan témacentrum irányába, amely a pestisjárványban képes megpillantani a pozitívumot is. Többek között az ilyen megoldások hívják fel a figyelmet Roberts alkotásának kalandokon túli összetettségére. [] (H. Nagy Péter)

Szólj hozzá!

Az Anorak-incidens

hannlec 2021.07.09. 08:19

Kisfiam imádja a Ready Player One-t, sokszor néztük együtt a Spielberg-filmet, melyben van egy jelenet, amikor a sztori vége felé Wade megkapja a húsvéti tojást, és megkérdezi Halliday avatárját, hogy ki ő valójában. Halliday nem válaszol az identitására vonatkozó kérdésre, de a kisfiammal mi igen, rávágjuk, hogy: mesterséges intelligencia.

 

Aztán megjelent a Ready Player Two – az Agave kiadó jóvoltából nem rég magyar fordításban is –, melyben a következő olvasható: „– És mivé váltál? – kérdezte Art3mis erőtlen hangon. Mi vagy te? – Az a valami, amiről évszázadok óta álmodozik az emberiség – válaszolta Anorak. – Én vagyok a világ első mesterséges intelligenciája. Egy gondolkozó ember, akit nem asszony szült.” (146. old., ford. Farkas Veronika)

 

Ezek szerint jól spekuláltunk, ráadásul az a poén, hogy lényegében ebből származik a Ready Player One folytatásának az alaphelyzete, ugyanis Anorak bedurvul. A Ready Player One egyik központi problémája a kettős identitás, melynek megtestesítője Halliday, akit a regény antiszociális remeteként és popkulturális ikonként jellemez. A Ready Player Two tovább hasítja a programozózseni karakterét, és az első részhez képest újabb, áthelyezett identitáskrízissel szembesít.

 

ready_player_two.jpg

Másrészt Ernest Cline a cp-vonalat összeolvasztja a poszthumán szingularitás-elméletek jóslataival, és ezzel ismételten rákérdez az ember helyére. „Egy poszthumán korszak hajnalának vagyunk a tanúi. A szimulákrummal és szimulációval létrehozott Szingularitásnak.” (421. old.) A játék tétje így már nem pusztán az OASIS-ra, a virtuális világ jövőjére, hanem a felhasználók és az avatárok biológián túli sorsára vonatkozik. Ugyanakkor mindez a zárófejezetben egy olyan megoldással lép kapcsolatba, amely az MI kínálta gibsoni-kittleri perspektívára utal(hat).

 

(Hajmeresztő az analógia a Neurománc konklúziója és Kittler A kommunikációs médiumok története című esszéje között. Kittler írása szerint miután a tároló, transzportáló és kommunikációs médiumok beomlanak a digitális tartományba, az „übermédium” elfordítja érzékelőit az emberiségről. „A kommunikációs technikák anélkül haladták meg egymást, hogy az emberre vagy az emberekre vonatkoztak volna, míg végül egy mesterséges intelligencia jut majd el az űrben levő lehetséges intelligenciák befogásáig.” Érdemes ezt a képletet összevetni a Cline-regény kifutásával is – figyelve az aszimmetriákra.)

 

Az utóbbi érzékelése nyilvánvalóan (?) túlmutat azon a horizonton, amely a Ready Player One és a Ready Player Two elsődleges olvasóközönségét jelenti. Ami itt nem életkori sajátosságokat, hanem elméleti jártasságot feltételez. Ernest Cline világának ugyanis példátlanul széles a befogadói rétege – kisfiam persze a film folytatását reméli, még nem tudja pontosan, mi az MI –, ugyanakkor nem mindennapi csemege a popkultúra-kutatók és a médiatörténészek számára is. A retrószív viszont (meg)marad. (H. Nagy Péter)

Címkék: Agave ernest cline Ready Player Two

Szólj hozzá!

A néma tenger - Mare of Easttown s01

hannlec 2021.07.06. 08:55

„ember vagyok bűnöm árán”
(Falcsik Mari)

Mintha a Tudhattad volna (The Undoing, 2020) pendant-ját néznénk: míg az a bűnnel találkozó New York-i előkelő réteg frusztrációk és képmutatások szabdalta életét vázolta elénk hat részben (a gyanúsítottakra fókuszálva), az Easttowni rejtélyek (Mare of Easttown, 2021) hét epizódja egy pennsylvaniai kisvárosi közösség napi poklába enged bepillantást (áldozati és rendőrségi nézőpontból). Földrajzi fertályunktól sem idegen ez a pokol: alkohol, drog, prostitúció, hazugságok, bűntudat, családi és pszichés krízisek, gyilkosság és öngyilkosság feloldozást nem ismerő szociodrámájává áll össze a történet. Komótos szomorúság jegyzi a tempót, lélektani elmélyülésre hív a kínzóan lomha idő.

easttown.jpg

A színészi tehetség origója minden bizonnyal az arc. Ezért tanulhatatlan és részben fölfejthetetlen bizonyos színészek karizmatikus jelenléte a színpadon vagy a filmvásznon. Kate Winslet is ilyen művész: a minisorozatban csaknem végig ugyanazokat az elgyötört, illúziótlan, önemésztő arcvonásokat viseli. De ez nem a kifejezéstelen üresség megmutatkozása, ellenkezőleg: valamikori nevetések ráncait gyűri magába ez a fizimiska, sorskataklizmák hegeit őrzi, rezzenetlen fájdalmával események sokaságát tudatja. A ki-kirobbanó harag és a zavartan illanó derű is úgy hagy nyomot ezen a kéttenyérnyi felszínen, hogy nem más, csupán több lesz tőlük.

Az Egy arckép alá című Pilinszky-vers érvénye itt is helyét találja (a „néma tenger” trópusa rögzíthetetlen jelentéssel villan ki a szövegből – a sorozatban a nyomozó főszereplő akárha jelek és titkok néma tengeréből, avagy hallgatag életek hálózatából próbálna bűnügyi megoldást kiolvasni):

„Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.

Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!”

„Magam vagyok az örökös magányban”, összegez a költemény – de Mare-re ez már nem érvényes maradéktalanul (s talán egyikünkre sem). Mert igaz ugyan, hogy szűkebb és tágabb családi, ismerősi, baráti köre is jószerével kivétel nélkül sebzettekből és traumatizáltakból áll, ám mégis: a sebek szót érthetnek egymással, a traumák föloldódhatnak egymásban. Részlegesen és időlegesen? Meglehet. De az így nyert idő már alkalmat teremthet arra, hogy a szülői szeretet és a baráti gondoskodás ügyetlen műveletei legalább estig elviselhetővé tegyék az alig elviselhetőt. (S ki tudhatná, mivel áll elő a mindenkori másnap? Mindig adódhat mód továbbtanulni napfényesebb régióban vagy nekiállni bízni egy kezdődő kapcsolatban. Hovatovább az önismeret útvesztői is tartogathatnak – ha kijáratot nem is – tisztesebb ösvényeket.)

Az Easttowni rejtélyek meghatározó erénye alighanem a karakterek hús-vér létmódja. Maszkokon átvérző realitása. Logikus is, hogy a sorozat narratívájában mindenki áldozat: ha másképp nem, a saját sorsáé. A bűnelkövetők is. A világ berendezkedésére hasonlít ez a dramaturgia. (Halmai Tamás)

Szólj hozzá!

A kiborg és a könnyek

hannlec 2021.06.30. 08:44

30 éve került a mozikba a Terminátor 2. Az Ítélet Napja. Legendás alkotás. Szinte biztos, hogy sokak tetszését elnyerte az emlékezőfémszerű terminátortípus (mimetikus polialoid), de a filmet nem pusztán emiatt érdemes újranézni… A történetet keresztező kérdésirányok közül egyet emelnék most ki: az Arnold Schwarzenegger által alakított kiborg számos alkalommal érdeklődik John Connortól az emberi könnyek eredete felől, sőt még a megsemmisülése előtti percekben is ez foglalkoztatja. A kisfiú persze nem bocsátkozik tudományos fejtegetésbe a sírás kapcsán, a filmben azonban egyre világosabbá válik, hogy a Terminátor 2. alkotói (James Cameron és csapata) ezt tekintik a történet keretében az emberi tényező (egyik) specifikumának. Hogy tisztábban lássuk, miért tartható mindez telitalálatnak, egy rövid elméleti biológiai kitérőre van szükség.

Magam először Dawkinsnál olvastam, de nyilvánvalóan több evolúció-szakértő felvetette már, hogy rendkívül nehéz megmagyarázni az emberi sírás evolúciós előnyét. Ez a képesség ugyanis úgy jutott át a természetes szelekció rostáján, hogy – a személyiséghez hasonlóan – annyiféle változata lehet, ahány egyed. Ha a sírásküszöb a gének „ellenőrzése” alatt áll, akkor belátható, hogy bizonyos emberek számára a sírás nem azért „nehezebb”, mert túl edzettek, vagy mert vissza tudják tartani, hanem azért, mert bennük ez a genetikai „léc” magasabban van. Ugyanakkor pontosan ez akadályozhatja a sírás populációban való elterjedését is. Ha a síró lény felhívja magára fajtársai figyelmét, egyfelől gondoskodásra számíthat (pl. szülői ösztön), másfelől (pl. menekülés közben) éppen ő lehet a következő áldozat. Ráadásul gondoljunk el egy éjszaka felsíró gyermeket, akinek hangja – a horkoláshoz hasonlóan – azonnal a barlanghoz vonzza a ragadozókat.

t2.jpg

A két példa alapján is látható, hogy fogas kérdésekkel néz szembe az, aki a sírás képességének vizsgálatára adja a fejét. Ez a kutató olyan könyvtárban tapogatózik, melynek minden szobája harmincezer kötetből áll, ám szobánként csak egyetlen kötet egyetlen betűje hordozhatja azt az eltérést, amely a másik szobában lévő kötetek összességétől megkülönbözteti az adott korpuszt. Gondolatkísérletünkben ez a betű a sírásra való hajlam génjét befolyásoló bázisnak feleltethető meg (egy szoba természetesen egy ember genomja). Másként fogalmazva: az emberek különböző génállománnyal rendelkeznek, ezek különböző agyakat építenek fel, melyek különböző személyiségeket (és tudatokat) hoznak létre, akik számtalanféle, eltérő okokból sírnak, még akkor is, ha a dolog „ragadós”. A sírás pedig minden hátránya ellenére fennmaradt: az evolúció bizony nem mindig tűnik logikusnak, sőt olykor kifejezetten kontárként viselkedik.

Amikor tehát a testőrterminátor megérti, hogy védence miért sír, belepillant valami olyasmibe, melynek ismerete a nézők számára is csak részlegesen adott. De ennél talán fontosabb, hogy mindezt – mivel utalás történik rá – a kiborg programja nem tartalmazza. A gép megtanulta… Amikor a Schwarzenegger alakította speciális gépezet önként megy a halálba, felcseréli sorsát az emberiségével. Ekkor már világos: ha nincsenek könnyek, nincs emberi faj sem. Az ikonikus mozdulat (a pusztulás közben felmutatott hüvelykujj = thumbs-up) mellett talán a könnyekre utaló kiborg alakzata az, amely a Blade Runnerhez hasonlóan (vö. az android, Rutger Hauer által rögtönzött briliáns záró monológjával) remekül közvetíti a néző felé, hogy emberré nem a bizonyosság tesz, hanem az emberi identitásra vonatkozó kétely. (H. Nagy Péter)

Címkék: T2

Szólj hozzá!

Utazás a koponyán belül – Philip K. Dick: Már megint a felfedezők

hannlec 2021.06.23. 06:11

Már megint Philip K. Dick, és ismét örülhetünk, hogy az elméjébe való sokadik bepillantás által is újra és újra egészen egyedi fénytörésben láthatjuk a valóságot, olyan nézőpontokból tekinthetünk a világunkra, melyek tágítják a horizontot, néha zaklatottabbá, ugyanakkor politikai-társadalmi kérdésekre érzékenyebbé és kicsit talán empatikusabbá is tehetnek bennünket.

A Már megint a felfedezők egy gyűjteményes kötet, mely a szerző korai műveiből válogat, amelyek eredetileg különböző SF magazinokban láttak napvilágot. Először 2007-ben jelent meg az Agave Kiadónál, és most az életmű újrakiadásának keretében a felújított sorozatba illő új borítóval invitálja az érdeklődőket az (újra)olvasásra, de a Philip K. Dick-kel még csak ismerkedők számára is jó választás lehet, mert Dick sok későbbi regényének a konkrét magvát is felfedezhetjük ebben a merítésben. Az Itt a pirosban a későbbi Az Alfa-hold klánjai kulcsmomentumát dolgozza ki, A Yancy-profil olajozott, állami szintű megtévesztő gépezetét pedig A végső igazságban látjuk viszont.

Már a címadó Már megint a felfedezők is többféleképpen közelíthető meg. Az újra meg újra visszatérő – valójában landolás közben meghalt – asztronauták tökéletes másolatai egy idegen faj rendületlen kommunikációs kísérletei lennének? Vagy épp egy invázió előkészítő ügynökei? A Földiek hozzáállása, miszerint előbb lőnek, aztán kérdeznek, egy kollektív, patologikusan paranoid tudatállapot eredménye, vagy jogos önvédelem? A válaszok – ahogy a kérdésfelvetések is – az olvasóra vannak bízva.

mar_megint_a_felfedezok.jpg

A legtöbb történet szatirikus felhangú. A Bizonyos életformák egy Jetson család-féle utópisztikus korban játszódik, amikor az ember minden létező kényelmi szükségletét azonnal kielégíti a technológia – amelynek ugyanakkor a csapdájában is él a társadalom, mivel az újabb és újabb nélkülözhetetlen technikai vívmányokhoz szükséges nyersanyagokat idegen – és lakott – bolygókkal való folyamatos háborúskodás révén lehet csak megszerezni, minek következtében először csak a férfiakat sorozzák be, de emberhiány miatt rövidesen a nőkre és a gyerekekre is sor kerül. Mert hogyan is élhetnének villámgyors önvezető autók, emlékezőfém, vidkép és újsággépek nélkül? Így aztán a Földre látogató idegenek egy ember nélküli, tökéletesen automatizált világot találnak, amely megfejthetetlen rejtélyként áll előttük. A helyzet Ray Bradbury Langy esők jönnek című marsbéli krónikáját idézi, melyben egy magányos okosház mindennapi rutinját követhetjük nyomon, a „marslakók” kihalása után. A novellában megjelenik a napjainkra a járványhelyzet miatt mindennapivá vált távoktatás is.

Bizonyos történeteknek intellektuálisan izgalmas és egyszerre szórakoztató vonása, hogy történelmi, vagy természetfeletti jelenségekre alternatív tudományos (fantasztikus) magyarázattal szolgálnak. Ilyen a Pat ajándékában az istenek léte. „Hogyan keletkezik egy isten? – váltott témát Tom. – Önmagát teremti? Mert ha nem, akkor kell lennie egy tőle független létezőnek, egy mélyebb, elemibb textúrának, ha úgy tetszik, amelyből… – Az istenek – szakította félbe a rovarszerű figura – a valóság tágabb kontinuumának, egy felsőbbrendű dimenziónak lakói. A lét számtalan szintből áll; multidimenzionális realitássíkokból, melyek szigorú hierarchia szerint rétegződnek. Az enyém a tiétek fölött helyezkedik el.” (21)

A prekogníció mint novum is sok későbbi művének fontos eleme (Ubik, Palmer Eldritch három stigmája), mellyel A tehetségesek világában is találkozhatunk. Ebben a szövegben egy olyan mutáció szerepel, melynek eredménye kísértetiesen emlékeztet a Kurt Vonnegut mitológiájában szereplő tralfamadoriak idő-és tértapasztalatára. „A Másikak mind az ő maga alakjai a saját időcsapásán. – A Balos az előző Másik – felelte Tim. – A Jobbos pedig a jövő. (…) Mi kívül vagyunk a táblán. Talán a tehetségünkön egyszer majd mindenki osztozik. Amikor az megtörténik, a tragédiát és halált többé nem értik félre. – És addig? – Curt minden porcikájával meg akarta értetni magát Timmel. – Nekem nincs ilyen tehetségem. Nekem ő halott. A helye a táblán üres. Julie nem töltheti be. Senki sem töltheti be.” (145–147)

Jelen válogatásban ugyanakkor metanarratív kontextusban is feltűnik a jövőbe látás, a Vízipók című novellában, amelyben a jövő társadalma pontosan az aranykor SF íróinak elképzelései szerint alakult, akiket az utódok saját korukban el nem ismert, ugyanakkor kiváló jóstehetségeknek tartanak, és a múltbeli SF magazinokat tudományos művekként forgatják. És ugyan ki más tudná megoldani a csillagközi űrutazás felgyorsításának égető problémáját, mint a méltán nagybecsű Poul Anderson, akit a jövőből jött ügynökök az Időfúró segítségével épp egy San Francisco-i SF kongresszusról ragadnak magukkal a jövőbe?

A Hulla vagy Foster a fogyasztást és hidegháborús félelemkeltést célzó propaganda mindent átható hatásmechanizmusát mutatja be. A történet szerepel Dick 2017-es Elektronikus álmok című novelláskötetében is. Az urat szolgálni egy egyszerűbb darab, a Terminátor elődjeként is felfogható, az asimovi törvényekre fittyet hányó hazug és gyilkos robotokkal. A Hívja az ügyfélszolgálatot is a gépuralom-témát viszi tovább, megfűszerezve egy kis időutazással. A Nulla-T-ben autista szuperemberek a világ elpusztítására törnek, mert így akarják elhozni a tiszta, homogén energia valóságát – az más kérdés, hogy ezt az állapotot ők már nem tudnák élvezni, mivel az univerzum felrobbantásával ők is beleolvadnának a hőn áhított egységes masszába. Az Előszemélyek súlyos etikai kérdéseket feszeget, a Valami a temponautáknak is jár pedig egy sajátos időhurok hatásait és keletkezését mutatja be.

Dicknél a történet hőse általában maga az ötlet, ahogy azt a szerzői utószóban is említi, és történetei észlelési kísérletekként is felfoghatók. Van-e hely ebben a világban a szuperemberek, vagy egyszerűen az egyéniség számára? Van-e hely az őrültek, vagy éppen a normálisok számára? Miben áll a normalitás? Hová vezet az uniformizálás, és hová a különcség? Jobb lenne, ha tudnánk az időben utazni, vagy addig jobb, amíg mindez a lehetséges anomáliáival együtt a képzelet birodalmába tartozik? Az biztos, hogy bár Philip K. Dick nem lehetett egy könnyen kezelhető ember, az írásaiban ötletei legjavát adja, melyekből mi, olvasók csak profitálhatunk. (Babos Orsolya)

Címkék: Philip K. Dick Már megint a felfedezők

Szólj hozzá!

A portál fantasy bibliája

hannlec 2021.06.11. 08:37

A fantasyk többsége lapos. Vannak köztük háromszög, kör és téglalap alakúak is. Ha bonyolultabbra bukkansz, az maga a csúcs. Egy szerb kutatóasszisztens egyszer talált egy Möbius-szalag formájú fantasyt, de nem tudta bizonyítani és elvesztette. Nem is beszélve a szóbeszédekről mindenféle aszimmetrikus alakzatokról, fraktálokról. Példaértékű ezek közül annak a szláv tudósnak az esete, aki annyira belebonyolódott a fantasyk egzotikus formáiba, hogy az általa látott utolsót feltekeredett fehérjéhez hasonlította. Sokan irigyelték ezért, mások meg csak nevettek rajta. Még nem volt tudomásuk olyan univerzális kulcsról, amely minden zárat képes kinyitni.

Aztán eljött a jótékony paradigmaváltás ideje. Egy-két évtizeddel ezelőtt kezdett elterjedni az a szemlélet, amely szerint a fantasyk nem valami állandó építmények, hanem valójában olyan ajtók, amelyek mindenféle csodát és veszélyt átengednek. „[A]z ajtók átjárók egyik világból egy másikba – írta Tudós Yule Ian –, és csak az adott, meghatározhatatlan rezonanciával rendelkező helyeken léteznek. A »meghatározhatatlan rezonancia« alatt a világok közötti térre utalok – arra a hatalmas feketeségre, amely minden ajtó küszöbén ott várakozik, és amelyen rettenetesen veszélyes az áthaladás. Olyan, mintha az ember határai fellazulnának, mert semmi sem tartja egyben őket, és fennállna a veszélye annak, hogy elfolyik az űrben a személyisége lényege. Az irodalomban és a legendákban rengeteg olyan mesét találunk, amelyek főszereplői beléptek ebbe az űrbe, de nem bukkantak fel a másik oldalon.” (Ballai Mária fordítása) Amikor a szerző mindezt a sűrűsödő elektronfelhőzetben előadta, láthatóan felizzott körülötte a paratér.

harrow.jpg

Magam nemrég egy hallatlanul érdekes ajtóra bukkantam. Az ősi szövegek és ponyvaregények említettek valami hasonlót, de úgy tudtam, ilyesmi (már) nem létezik. Mégis ott álltam előtte. A történet kezdeténél, készen az én(em) lebomlására. Az ajtót különös virágok övezték. Volt köztük kék, fehér, sárga és rózsaszín. De még egy-egy zöld is akadt. A virágok szárain kulcsok bújtak meg, melyek csak alakjukban hasonlítottak egymásra. Mindegyik más-más ajtóhoz készült. Először ezt hittem, de aztán kiderült, hogy az ajtó funkciója attól függ, melyik kulccsal nyitjuk ki. Vagyis az ajtón túli világok száma valószínűleg megegyezik a kulcsok számával. A megszámlálható végtelen eme kiváló példája azonban felidézett valamit.

A régi házakban új ajtót nyitottak minden egyes halottnak, mert a hagyomány tiltotta, hogy a holtakat azokon az ajtókon vigyék ki a házból, melyeket az élők is használták. Az összes ajtó számát ezért lehetetlen meghatározni, mert a kívülről megállapított szám nem egyezik a belülről számolttal. Mindenki látott már olyan ajtót, amely egy hosszú alagútban folytatódott, melynek a végén nem volt más, mint egy újabb, lelakatolt ajtó. Az ehhez hasonló hodorisztikus átjárók számából következően tehát az ajtók száma relatív, és ha minden páratlan számú ajtóhoz hozzáadunk még egyet, melyek az alagutak másik oldalán nyílnak, akkor a végtelen ajtó még végtelen számú másikat feltételez. A páratlan számú végtelen további páros számú végtelent. Így hát az univerzum legnagyobb csodája vagy átka lenne, ha léteznének ajtók nélküli világok. Aki nem hiszi, lapozzon bele a szelek atlaszába, vagy olvassa el Alix E. Harrow Tízezer ajtó című kulcsregényét. (H. Nagy Péter)

Címkék: Tízezer ajtó Alix E. Harrow

Szólj hozzá!

Ajánló

hannlec 2021.06.07. 07:06

A fantáziavilágok megalkotása nem új keletű jelenség, korunkban mégis minden korábbinál nagyobb kereslet mutatkozik irántuk. Vajon miért olyan erős bennünk a késztetés, hogy imaginatív módon teremtsünk meg és lakjunk be világokat? Milyen kapcsolat van nyelv és világépítés között? Tekinthetők-e a mai fantasy- és sci-fi-narratívák korunk mítoszainak? Nem utolsósorban pedig: mit árulnak el a fantáziavilágok a valós világunkról, és mit árulnak el rólunk? A Lehetnek sárkányaid is – többek között – ezekre a kérdésekre próbál meg választ adni. A fantasyre és a sci-fire nem egyszerűen a populáris irodalom műfajaiként tekint, hanem mint olyan kulturális jelenségekre, amelyek különböző gyakorlatokat tesznek lehetővé. Ilyen gyakorlatnak számít a térképezés, a belemerülés, vagy éppen a megosztás. A fantáziavilágok nem nélkülözik a politikai vonatkozásokat sem, hiszen lehetőséget adnak arra, hogy a megszokottra másképp tekintsünk. Sőt, amikor rajtuk keresztül látjuk a világunkat, akkor ez egyúttal azt jelenti, hogy valamiképpen már át is alakítottuk azt.

 

kj_lehetnek_sarkanyaid_is_front_cover.png

Címkék: Keserű József Lehetnek sárkányaid is

Szólj hozzá!

Hasadékok - Vár a Tribecs hegység…

hannlec 2021.06.03. 21:08

A titokzatos eltűnések és a furcsa helyek toposza olyan sűrű mintázatot alkot a spekulatív fikció keretén belül, hogy nem sok esély van a vele szembeni elvárások átrendezésére, az automatizmusok megtörésére. Gondolhatnánk. Időnként azonban előfordul, hogy történik valami a peremen. Mint mindig. Hiszen ennek a műfajnak éppen az volna az egyik sajátossága, hogy bárhol, egy jól megválasztott helyen bekövetkezhet valamilyen anomália. Megnyílhat egy hasadék.

 

Jozef Karika Trhlina című regényével az történet, hogy egyrészt beletrafált ebbe a témacentrumba, másrészt sikerült az irodalom határain túllépve popkulturális jelenséggé válnia. Végre van magyar fordítása is. Böszörményi Péter teljesítménye. Rések a szavak között; utak egy kiszámíthatatlan terepen. Trhlina.

 

Ugye milyen nehéz kiejteni ezt a címet? Amikor először megláttam, a nyelvi esetlegességből adódóan arra gondoltam, hogy ez csakis thriller lehet. De hol is láttam először? Valószínűleg egy filmplakáton. Peter Bebjak azonos című filmjére sorok álltak a mozipénztáraknál, és ilyesmit Szlovákiában még nem láttam 20 év alatt egyszer sem. Egy mozival szemben lakunk (Kino Mier), valószínűleg feltűnt volna az ellenkezője. Bár rémlik valami hasonló A király visszatér idejéből. Érdemes volt tehát utánanézni, mi folyik a környéken. A filmadaptáció egyébként minden idők egyik legnagyobb kasszasikere lett a szlovák kinematográfia történetében. Töréspont.

 

a_hasadek.jpg

Mint tudjuk, ilyen esetben bezárul és újralétesül a kör, a film kezd hatni a regény fogadtatására, ami újraalapozza az adaptáció iránti vágyat. De a folyamat nem szorult két médium közé, hiszen a sztori központi helyszínét, a Tribecs hegységet azóta ellepték a kulturális turisták, mint Új-Zélandot a LOTR-falók. Mert miről is van szó? Az írót felkeresi egy olvasó, és elmond neki egy különös történetet a szerző legutóbbi művét emlegetve. A kiindulópont egy hangfelvétel, melyet aztán különböző dokumentumok és kommentárok egészítenek ki. Ezek alapján a bloggerhez (Igor) és a barátnőjéhez csatlakozó két figura az egyik legnagyobb szlovákiai rejtély nyomába ered. Mi az igazság az emberek megmagyarázhatatlan eltűnésére a Tribecs hegységben? Van-e.

 

Anélkül, hogy az izgalmas cselekménybe belemennénk, tippelhetünk, minek köszönheti a regény a sikerességét. Véleményem szerint A hasadék működése a többszintű visszacsatolásoknak, hurokrendszernek köszönhető. Ezek közül az egyik legfontosabb pedig éppen arról tudósít, hogyan jön létre a rejtély, illetve hogyan viszonyulhatunk a legendaképződéshez a karakterek közvetítésével. Karika remekül ráérez a lehetőségre, módot talál arra, hogy a felfüggesztést (ez csak brahi) és a referencialitást (lehet ebben valami) folyamatosan újralétesítse, összezavarja, és úgy vonja ki a racionalitás szabályai alól, hogy az érvelés – mellette és ellene – mindvégig követhető és logikus marad.

 

Csak egyetlen példa, mert ebben az esetben tényleg nem helyénvaló lelövöldözni a poénokat. A magam részéről meg voltam arról győződve, hogy a szerző nem képes kicselezni az elvárásaimat, és azt hittem, az eseményeket leírhatjuk az Escher-tér szabályai szerint. Ami nem egyszerű azért, de előszeretettel alkalmazzák a spekulatív fikciós zsánerekben. Aztán történik néhány dolog, és a mű bedob egy másik lehetőséget, a Misner-teret, amely alkalmasnak tűnik a főbb mozzanatok megértésére. Az univerzum egy olyan szoba, melynek az egyik falán kilépve belépünk a másik falon ugyanoda, mert a két pont azonos. Ez is kiválóan alkalmas szokványos környezet, tágabban a téridő koherencia-érzetének megbontására. Pláne a sötét erdőben.

 

A műben nagyon sok utalás található egyébként különféle látszólagos fogódzópontokra, az elméleti fizikától kezdve a filmeken és könyveken át a zenéig. A hasadék ebből a szempontból is példás munka, nem egyszerűen csak a szlovák Blair Witch Project, de amire érdemes figyelni, az éppen az, hogy ezek a jelölt fogódzópontok mindig ideiglenesek, és mindig támadhatóvá válnak a fent jelzett kettőségnek köszönhetően. Emellett az események és a találgatások egy jelentős részében valóban felfedezhető valamilyen formában a „hasadék” alakzata, és valóban alkalmassá válik akár a tudat(ok) modellálására is. Hasadás és hasítás.

 

Rendkívül élvezetes összességében, amit Jozef Karika művel az idegszálakkal, a jelenléttel és a turizmussal, meg a misztikus thrillerek rajongóival és a szlovák-magyar térrel. A szereplőivel és az olvasóival. A mű világa így többfelé nyílik ki, és mivel a szöveg hatása meglehetősen elementáris, az iróniától a traumáig terjed, sőt, még az sem biztos, hogy valójában egy- vagy ugyanabban a világban járunk-e, minden bizonnyal új értelmet nyer a szlogen: vár a Tribecs hegység. Na persze. „A Tribecs jó tanító, megmutatta nekem a dolgok lényegét.” Beleütközve az üvegfalba; be(le)nyúlva a popkultba. Megy ez Jozefnek, mint a karikacsapás. (H. Nagy Péter)

Címkék: Jozef Karika Trhlina A hasadék

Szólj hozzá!

Klausztrofóbia és transzhumanizmus - Oxigén; A potyautas

hannlec 2021.06.01. 10:36

Besorolásuk szerint az Oxigén (Oxygen) francia–amerikai sci-fi, A potyautas (Stowaway) amerikai–német thriller, sci-fi dráma. Közelebb hajolva pontosíthatunk. Előbbi monodráma: Mélanie Laurent jutalomjátéka egy kapszulányi térben. Utóbbi kamaradarab: négy kitűnő színész (Anna Kendrick, Toni Collette, Daniel Dae Kim, Shamier Anderson) kooperációja űrhajós kulisszák közt. (A kooperáció, a növényi jelenlét bevonásával, fajok közti dimenzióval is bővül, míg a Laurent alakította nő a transzhumán távlatok más változatát nyitogatja – amennyiben egy mesterséges intelligencia észjárásával kell szót értenie.)

oxygen.jpg

Ebből is következően az Oxigén az egyéni lelemény, a személyes túlélőösztön filmje; A potyautas az együttműködés, a csoportdinamika, a társaslélektan példázata. Itt az identitás (az önreflexiók létrehozta én) dilemmái tágulnak ki; ott épp ellenkezőleg: az önfeláldozás lehetőségeire szűkül a játéktér. És mindkettőben az emberi faj sorsa a tét. Ennyiben akárha egymás párja volna a két narratíva. (Ezt tekintsük szép véletlennek, összhangban a kiszámíthatatlanság azon értelmezésével, melyet A potyautas egyik szereplője a jazz szépségén elmélkedve fogalmaz meg.)

A komplementer egybeolvashatóságra egy motivikus elem is figyelmeztet. Az Oxigén nyitányában szintetikus egészségügyi védőburokból bontja ki magát a főhős: mintha bábból fejlene ki a lénye. A potyautas végkimenetelében szkafander zárja magába a főszereplővé előlépő karaktert. A kiszabadulás és a bezárkózás, a születés és a pusztulás klausztrofób érzésvilága hullámzik végig a két alkotáson, különösen, ha – mint e sorok írója – a befogadó közvetlenül egymás után merül el a két történetben.

stowaway.jpg

2021-es, egészen friss művekről van szó; s az első nézői és kritikusi visszajelzések legalábbis felemásak. A zsáner filmnyelvi korszakváltását bizonyára nem e munkáktól érdemes várnunk; igaz, effélével nem kérkedett egyik rendező sem (Alexandre Aja, Joe Penna). Aprólékos színészi játékot, látványos effekteket, epikusan finom zenét azonban joggal ígérhettek volna – s filozófiai, sőt létfilozófiai kérdések föl-fölvillantását is. Ez sem kevés. (Semmi sem az, ha a kicsit nagy figyelemmel fürkésszük.)

A pandémia nyilvánvaló időszerűséget kölcsönöz mindkét alkotásnak (az egyikben egy járványnak is döntő szerepe van), ugyanakkor a levegőtlenség tragikuma a levegős, szabad, méltó létezés mindenkori válságának metaforája is. Talán a mi valóságunkban sem kevésbé. (Halmai Tamás)

Címkék: Oxygen Stowaway

2 komment

A rivaldafény árnyékában

hannlec 2021.05.22. 15:09

Ha valaki popkultúra-kutatással foglalkozik, előbb-utóbb ír egy könyvet vagy hosszabb tanulmányt Marilyn Monroe-ról. Ezért Charles Casillo munkája kapcsán joggal tehető fel a kérdés, hogy ez a vállalkozás az egyik esetleges, ikszedik klón lenne ezek közül, vagy pedig éppen az, amelyiket feltétlenül el kell olvasnod. Nos, erre a kérdésre a válasz nem is olyan egyszerű, mert feltételezi egy rendkívül szerteágazó kontextus ismeretét, és mintha feltételezné azt is, hogy valamilyen formában, de birtokában vagyunk a róla szóló kismillió elbeszéléstől függetlenül Marilyn Monroe komplett életpályájának. Ami feltételezne egy médiumoktól független valóságot (és igazságot vagy történelmet). Mégis megkockáztatható, hogy Casillo könyve éppen azért töltheti be az alapolvasmány szerepét (mások, például Taraborrellié mellett), mert rendkívüli módon tudatosítja, de nem hangsúlyozza túl, hogy egy élet nem tárható fel teljes egészében; és ebben nincs semmi rejtély. Az életrajz a sztárkutatás, illetve a pato- és pszichobiográfia laza ötvözete, s bár nem mond le teljes mértékben a spekulációról, alapvetően tényszerűnek mondható (és nem tudálékosnak), ami éppen a rendelkezésre álló források, esettanulmányok és médiaproduktumok ismeretében jelenthető ki róla. Ördögi kör.

Norman Mailer 1973-ban a Marilyn Monroe-ról szóló életrajzában faktoidnak keresztelte el az olyan tényt [fact], ami azóta létezik, hogy az újságokba bekerült. Később ezt a kifejezést olyan tényre utaló állításként használták, amelyre nincs bizonyíték, vagyis valójában nem tény, de akként beszélnek róla. A faktoidok fantomismeretek, melyek hiányosak, vagy egyenesen tévesek, nagyon nehéz őket eltávolítani a köztudatból, sőt a leleplezésük általában kudarcot vall. Ezért első közelítésben a kulturális környezet felelős: ismereteink nagy része másoktól származik, átvett, örökölt anyag, melynek olykor nem is tudunk utánajárni. Olyan emberekről (vagy intézményekről) van szó, persze, melyek óhatatlanul maguk is hiányos reprezentációkkal rendelkeznek. A kifejezés sok irányba tágítható, de itt most lényegesebb, hogy éppen Marilyn Monroe és a hozzá csatolódó jelenségek egy részének jellemzésére született meg, s ez korántsem véletlen. A színésznőt ugyanis már életében titokzatosság lengte körül, ami egy megkettőződéssel járt: a média előszeretettel kezdett el arra hivatkozni, hogy a látvány és a kép (szó szerint, mivel Marilyn a fotó és a mozgókép médiumának köszönhette a népszerűségét) mögött van egy másik világ is, amely a karrier takarásában húzódik meg. Monroe identitása ilyen értelemben is kettéhasadt. Az egyik fele fényben úszott, a másik sötétben maradt, és titokká vált. A hézagok kitöltésére létrejöttek a faktoidok.

casillo_marilyn_monroe_b1-1.jpg

Casillo könyvében van egy jelenet, melyet – konklúziójával egyetemben – érdemes felidéznünk. Három férfi áll Marilyn Monroe holtteste fölött, és mielőtt értesítenék a mentőket, hangosan töprengenek. Nem tudjuk biztosan, miről, de sejthetjük. „A három férfi tudta, hogy a haláleset futótűzként terjed majd a médiában. Tudni akarják majd, hogy milyen szerepet játszottak a történtekben, valószínűleg el is ítélik érte őket. Azt viszont egyikük sem sejtette, milyen titokzatos rejtélynek lettek a részesei. Mennyi kérdés merül majd fel akkori kijelentéseik kapcsán, s ezekből hány újabb kérdés és elmélet sarjad ki, ami még áthatolhatatlanabbá teszi a Marilyn halálát övező homályt. A Monroe életéről és haláláról szóló narratíva olyan mértékben nőtt túl a kor legnépszerűbb színésznőjének történetén, hogy már az ő életükben – s még inkább haláluk után – feloldhatatlan talány, az amerikai popkultúra meghatározó mérföldköve lett.” (353. old. Babits Péter ford.) Szimbolikus jelenet, és szimbolikus, amit Casillo kihoz belőle. Egyrészt érzékelteti azt a burjánzást, amely összezavarja a faktográfiát, és növeli a zajt a mikronarratívákban; másrészt kimondatlanul is színre viszi azt, hogy Marilyn a férfitekintetek által meghatározott ikonként értelmezhető.

Norma Jeane Mortensen a dzsesszkorszakban született, abban az időszakban nőtt fel, amelyben virágzásnak indult a szórakoztatóipar. Marilyn Monroe a hippi korszak hajnalán hunyt el, egy olyan érában, amely előkészítette a szexuális forradalmat. Ezt a pár évtizedet és a hollywoodi miliőt rendre olyan gépezetként írják le a popkultúra-kutatók, melyet a szexualitás hajtott, és a hírnév is a szexualitáson alapult. A sztártestekre irányuló vágy kielégítését szolgáló fotók, a modell látványkonstrukcióként való mutogatása alapvetően változtatta meg a testek érzékelését. A sztártest eltárgyiasítása (maszkolása, illetve lemeztelenítése) azzal járt, hogy a nézői tekintetek egyre nagyobb szakadékot fedezhettek fel test és tudat között. Ez a távolság egyrészt arra a tapasztalatra utalt, hogy a csillogó test visszaveri a fényt, ellenáll a tekintetnek, ezért kisiklik az olyan pillantások elől, melyek az értelmet keresik. Míg a meztelen fotók hasonló módon közvetítették a felszínt, melyen a tekintet megtört és centrumnélkülivé vált, mely azt az illúziót keltette, hogy a sztár a technikai médium segítségével reprodukálhatóvá lett. Marilyn tudatosította elsőként ennek a folyamatnak a következményeit: a sztárnak mindig előállíthatóvá kell válnia, nehogy ráunjanak. És ő élte meg ennek a hasadásnak az önértékelésre gyakorolt elementáris hatását is. Belement a játékba, miközben tudta jól, mit kockáztat. „Hollywood olyan hely, ahol ezer dollárt fizetnek egy csókért, és ötven centet adnak a lelkedért” – írta.

Érthetőbbé válik ez a horizont, ha az utótörténet felől is vetünk rá egy futó pillantást. A férfifantázia megtestesítőjeként identifikálható sztár képét Madonna úgy elevenítette fel a 80-as évek közepén, hogy látszólag az alárendeltség érzését szólaltatta meg, viszont közben az ellenállás jelzéseit is képes volt előhívni. Ebből kiindulva vezethető le, hogy Madonna a vizuális szimbólumok alkalmazásával valójában megtagadta és kigúnyolta a nőábrázolás Marilynhez köthető konvencióit, és az azokhoz társított maszkulin olvasatok alól húzta ki a talajt. A Boy Toy stílus a reflektált túlzásokon keresztül ügyesen figurázta ki az átszexualizálás intézményét. Pár évtizeddel később pedig Lady Gaga már nem a divattal szembeni identitás kialakítására törekedett, hanem az újabb és újabb alakváltozatokkal megfordította a képletet, a millióféle Gaga-prezentációval azt jelenítette meg, hogy minden lehetséges variáció egyben Lady Gaga aktuális és hiteles variációja, és éppen ezáltal siklik ki a stabilizálási szándék alól. Amikor Gaga egy dalban (Dance In The Dark) számba veszi azokat a hölgyeket, akik a Frankensteinszerű szépségipar következtében tragikus véget értek (Marilyn Monroe, Judy Garland, Sylvia Plath, Diana hercegnő, JonBenét Ramsey), pontosan arra mutat rá, amiről fentebb beszéltünk, csak más szavakkal: a nőiség heteropatriarchális elvárása groteszk, elnyomó hatással van a női testre és pszichére. Madonna és Gaga vizuális ikonográfiája teszi igazán megragadhatóvá, hogy miért megkerülhetetlen viszonyítási pont Marilyn a popkultúrában. Az életrajz mellékelve. (H. Nagy Péter)

Címkék: Marilyn Monroe Charles Casillo

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása