Kövess minket Facebookon is!

Friss topikok

Címkék

A. F. Brady (1) Aaron Sorkin (1) Ada (1) Adam Sandler (1) Adrian Tchaikovsky (1) Agave (2) agave (146) ajánló (61) Alix E. Harrow (1) Alma Katsu (1) Álomdalok (1) Amanda Gorman (1) Anthony ONeill (1) artpop (3) Assassin’s Creed Odisszea (1) Átváltozás (1) Az éjszaka fénye (1) Az elnök emberei (1) Az erő nyomában (1) Az illusztrált ember (1) Az Intézet (1) Az ír (1) Az obeliszkkapu (1) Az ötödik évszak (1) Az utolsó tréfa (1) A chicagói 7-ek tárgyalása (1) A dilemma (1) A halálmegvető (1) A hasadék (1) A két pápa (1) A Kimenekítés (1) A kívülálló (1) A Kreml jelöltje (1) A láthatatlan ember (1) A megtört föld (1) A negyedik majom (1) A rettenthetetlen (1) A sötétség kora (1) A sötét oldal (1) B. A. Paris (1) Bábel fiai (1) bacigalupi (2) Beatrice Ákos Jerikó (1) Beren és Lúthien (1) Bob Dylan (1) Bong Joon Ho (1) brandon hackett (6) Brandon Hackett (2) Catherynne M. Valente (1) Cavan Scott (1) Charles Casillo (1) Christopher Nolan (1) Christopher Tolkien (1) Cixin Liu (1) Csillagok háborúja (1) Csongrádi Ábel (1) Dacre Stoker - J. D. Barker (1) Daniel José Older (1) Dan Simmons (2) Dark (1) David Fincher (1) DC (1) Delilah S. Dawson (1) Dennis Lehane (1) dialógus (1) dick (9) Doctor Strange (1) Doktor House (1) Donnie Darko (1) Don Winslow (1) Dooku az elveszett jedi (1) Dracul (1) Drew Williams (1) Eduardo Sacheri (1) Ed McDonald (3) Éhség (1) Éjvadászok (1) Elan Mastai (1) Eldobható testek (1) Elektronikus állam (1) Élősködők (1) Emelkedés (1) Eminem (1) Ericson Core (1) ernest cline (3) escher (1) évértékelő (3) Ezüst Félhold Blues (1) Feleségem (1) Fiatal Írok Tábora (1) GABO SFF (5) gaga (12) Game of Thrones (1) Gáspár András (1) Gazdátlan csillagok (1) George R. R. Martin (4) giger (1) Gombaszögi Nyári Tábor (4) Gordon Doherty (1) Gőzkorszak. Pavane (1) graffiti (4) Graham Moore (1) Guy Ritchie (1) H. Nagy Péter (1) Harley Quinn (1) Harriet (1) Helen Keen (1) Hibridek (1) hírek (8) Hölderlin (1) Homeland (1) Homérosz (1) Horgonyhely (1) Időugrás a Marson (1) Iliász (1) Ílion (1) In memoriam (1) Irha és bőr (2) író-olvasó (3) J. D. Barker (1) J. R. R. Tolkien (1) Jason Matthews (2) Jeff VanderMeer (4) Jiří Menzel (1) John Le Carré (1) John le Carré (1) John Scalzi (1) Jojo Nyuszi (1) Joseph Staten (1) Jozef Karika (1) kaku (1) kalligram (1) Karanténkultúra és járványvilág (1) Kárhozat (1) Keith Roberts (1) Ken Liu (1) Keserű József (1) Kevin Shinick (1) Kilégzés és más novellák (1) Kim Stanley Robinson (1) koncert (1) könybemutató (1) könyvbemutató (9) Koréliai Hajsza (1) krimipályázat (1) kultúrkorzó (4) kurzweil (1) lady gaga (2) Láthatatlan bolygók (1) Lehetnek sárkányaid is (1) Leigh Whannell (1) Lenn a sivár Földön (1) Lőrinczy Judit (1) Lovecraft földjén (1) Love Death & Robots (1) Lúzerek éjszakája (1) madonna (1) Mank (1) Marilyn Monroe (1) Martin Scorcese (1) Már megint a felfedezők (1) Matt Ruff (1) mediawave (1) Médiumközi relációk (1) Mel Gibson (1) Michael J. Martinez (1) Moskát Anita (1) moskát anita (5) Mulan 2020 (1) N. K. Jemisin (3) Nabokov (1) neal stephenson (2) Neil Gaiman (4) Németh Zoltán (2) Nnedi Okorafor (1) Nobel-díj (1) Octavia E. Butler (3) opus (20) Oxygen (1) Palmer Eldritch három stigmája (1) Paolo Bacigalupi (2) partitúra (1) Perfect Harmony (1) Philip K. Dick (8) Pierce Brown (2) Piranesi (1) Pókfény (1) Prae (2) prae (5) Próza Nostra (1) Quentin Tarantino (1) Rae Carson (1) Ragadozó madarak (1) Rango (1) Ray Bradbury (1) Ready Player Two (1) rég várt (2) Rian Johnson (1) Richard Morgan (1) Samantha Downing (1) Sam Hargrave (1) sandman (1) sci-fi (1) Scott Westerfeld (1) simmons (1) Simon Stålenhag (1) star wars (12) Star Wars - A végső dobás (1) Star Wars Canto Bight (1) Star Wars Phasma (1) Stephen Hawking (1) Stephen King (4) Stowaway (1) Susanna Clarke (1) szeminárium (33) szimpózium (22) szingularitás (1) SZMIT (1) T2 (1) Taika Waititi (1) Ted Chiang (1) Tenet (1) The Durrells (1) The Hill Will Climb (1) The Last of Us Part II (1) The Science of... (1) The Undoing (1) The West Wing (1) The Witness (1) Thomas A. Szlezák (1) Thomas Vinterberg (1) Tízezer ajtó (1) Toby Ziegler (1) Togo (1) Tom Sweterlitsch (1) Tőrbe ejtve (1) Trhlina (1) Trónok harca (1) true detective (1) Ubik (1) Uncut Gems (1) Úriemberek (1) Űrlottó (1) Űropera (1) Vakság (1) Végítélet (1) Vének történetei és más írások (1) világépítés (1) Világok Találkozása (1) vizualitás (3) Volt egyszer egy… Hollywood (1) Vörös Veréb (1) Westworld (1) Zachary Mason (1) Zack Snyder (1) Címkefelhő

AJÁNLÓ - Előszó a Prae spekulatív fikció számához

hannlec 2021.05.14. 14:36

Az utóbbi évtizedekben a külföldi folyamatokhoz hasonlóan átrendeződés ment végbe a magyar irodalmi kánonokban is. A magaskultúra és a populáris kultúra határainak (részleges) elmosódásával, a népszerű irodalomnak az elitkánonba történő (szintén részleges) integrálódásával a hagyományos kritériumkánonok mellett mindinkább láthatóvá váltak az alternatív kánonok. Ráadásul az olyan, egykor peremműfajoknak nevezett zsánerek, mint a science fiction, a fantasy, a horror, a cyberpunk és ezek ötvözetei – továbbá más szubzsánerek – a kilencvenes évektől kezdve nemcsak stabilizálódtak, de olvasóközösségeket, közönséget is teremtettek, az ezredfordulót követően nem függetlenül a kábelcsatornák és streamplatformok egyre népszerűbbé váló sorozatfeldolgozásaitól. Az említett műfajok azonban nem elszigetelt jelenségként erősödtek meg, hanem megtermékenyítőn hatottak többek közt a kortárs magyar próza mainstream áramlataira is, méghozzá nem annyira a belső fejlődés logikája, mint inkább a nemzetközi trendek szerint.

Jelen lapszám esszéi, tanulmányai a spekulatív fikció különböző változatait, produkcióit értelmezik, úgy magyar jelenségeket, mint nemzetközieket. A szépirodalmi anyag számos ponton kapcsolódik az értekező szövegek tematikájához, így a lapszám remélhetőleg fölvillantja a spekulatív fikció hálózatszerű összetettségét is.

prae_1.jpg

 

Címkék: Prae

Szólj hozzá!

Laudáció Brandon Hackett Eldobható testek című regényének Zsoldos Péter-díjához

hannlec 2021.04.23. 11:41

Brandon Hackett (Markovics Botond) Eldobható testek című science fiction regénye a 24. században játszódik, amikor az emberiség már elhagyta a Földet, a technológiai fejlődésnek köszönhetően pedig (látszólag) egyetlen leküzdendő probléma maradt: a halál. Ahogyan a könyv borítóján is olvashatjuk: „A halál az emberiség végső ellensége.”

A regény egy letartóztatási jelenettel kezdődik. Melvin Kadeket – aki lehetővé tette, hogy az emberiség elhagyja a Földet – azzal vádolják, hogy szándékosan tette tönkre az anyabolygót, hogy elérje célját: az emberiség exodusát a Naprendszerbe. A letartóztatást Vireni Orlando, a Libra nevű igazságügyi szervezet tagja vezeti. Vireni meg van róla győződve, hogy Kadek bűnös (hiszen elegendő bizonyíték van ellene), és mindent megtesz azért, hogy a törvény erejével sújtson le rá. Egy másik szálon egy ezzel összefüggő cselekmény bontakozik ki: a Szellemek pere. A Föld pusztulásakor 200 ezer ember tudatáról digitális másolat készült, és ők most, a 24. században eljutottak a fejlődésnek arra a szintjére, ahol képesek maguknak testeket nyomtatni, amelyekbe áttöltik a tudatukat. Ők lesznek az újhumánok (vezetőjük Marion Cheng, Melvin Kadek egykori felesége). Mivel az újhumánok tudata áttölthető egy másik testbe, az sem érinti őket végzetesen, ha a testük meghal. Ilyenkor egyszerűen eldobják azt, és áttöltődnek egy másik testbe, azaz gyakorlatilag halhatatlanok. A halál tehát legyőzetett, ez azonban nem jelenti azt, hogy megszűnt volna minden probléma. Az újhumán lét ugyanis kérdések özönét szabadítja el.

eldobhato_testek_1.jpg

Embernek számítanak-e az újhumánok? Joguk van-e bármilyen testet birtokolni (például ismert személyiségekét)? Hányszor válthatnak testet naponta? Legfőképpen pedig: ki felügyeli ezeket a folyamatokat? Ki rendelkezik a másolatokban létező újhumán tudatok felett? Hackett regényében nagyon hangsúlyosan jelenik meg a technológia és a jog egymáshoz való viszonyának kérdése. Az új technológiák új törvények bevezetését igénylik; egyáltalán nem mindegy azonban, hogy milyenek lesznek ezek az új törvények, és ki fogja felügyelni betartásukat.

Az Eldobható testek mély világ- és emberismeretről árulkodó, nem mellékesen pedig rendkívül szórakoztató regény. Többek között olyan kérdésekkel szembesíti az olvasót, mint: Mit tehetünk a Föld megóvásáért? Hogyan változna a test(ünk)ről alkotott felfogásunk, ha testünk eldobható lenne? Miért vagyunk hajlamosak pozitív tulajdonságokkal felruházni a szép embereket? Mi lenne, ha képesek lennénk legyőzni a halált? Ha az ember nemcsak adatok halmaza, hanem „érzések, gondolatok, vágyak, örömök, frusztrációk, fájdalmak és fantáziák” szövedéke is – mint ahogy a regény egyik szereplője fogalmaz –, akkor hogyan válhat áttölthetővé a tudat? És vajon meddig mehetünk el az igazság érvényesítésében anélkül, hogy teljesen fel kellene adnunk azt, akik vagyunk?

Túlzás nélkül állítható, hogy Markovics Botond regénye a kortárs science fiction csúcsteljesítménye, és méltó folytatója annak a hagyománynak, amelyet olyan írók neve fémjelez, mint Isaac Asimov, Arthur C. Clarke vagy Zsoldos Péter. Szívből gratulálok a szerzőnek a díjhoz!

Keserű József
2021. 04. 20.

 

Címkék: Brandon Hackett

Szólj hozzá!

Laudáció Moskát Anita Irha és bőr című regényének Zsoldos Péter-díjához

hannlec 2021.04.23. 10:29

Moskát Anita Irha és bőr című regénye olyan dilemmákkal szembesít, melyek az utóbbi években zajló kognitív forradalom, poszthumán átrendeződés, biopoétikai távlat és a modern írásörökség sf-izálódása felől, kontextusában értelmezhető hatékonyan.

moskat_1.jpg

  1. Szinkretizmus.A regény az élő komplexitás több szempontú megközelítését teszi lehetővé egy provokatív és termékeny elmozdításon keresztül. Az ember biológiai, jogi és kulturális identitása felnyílik, de nem idegenek vagy androidok dinamizálják, mint a technológiai sci-fikben, a wierdben és a biopunkban, hanem a közvetítettségolyan változata alapján jön létre, amely újrarendezi a zsánerekkel szembeni elvárásainkat.

 

  1. Metamorfózis.A történetben egy intelligenslétforma jelenik meg: az állatok egy része olyan szubjektummá vált, amely addig ismeretlen anatómiai-tudati jellegzetességeket mutat. A fajzatok ennek köszönhetően egyedi kimérák, egy új osztály képviselői. A globális átváltozás – amely elvben végtelen változatosságot eredményezhet – növeli a poszttolkieni látásmóddal járó biofiguratív diverzitást. A – nem szakrális – teremtés zavar az addigi rendszerben.

 

  1. Határmunkálat.A „mi teszi az embert emberré?” kérdés itt nem a jó oldal/rossz oldal kategóriáiba préselődik, mint a fantasyk többségében, hanem a spektrumkibomlásával módosul: hol a határ állat és fajzat, fajzat és ember, fajzat és fajzat között? A megváltozott biológiai-társadalmi tájkép alapján az válik éles dilemmává, hogy fenntartható-e az uralkodó ideológiai kép a földi élőlények szövevényes, folyamatosan változó kapcsolatrendszeréről.

 

  1. Szabványosítás.A kimérákat az emberek egy része Frankenstein teremtményeinek tartja; mások szerint az evolúció ember utáni állomását képviselik. Kérdés, hogy létezik-e normaháttér. A regényben az is szempont, hogy milyen egy csiga karrierje, mit jelent egy csótány etikája, vagy milyen következményekkel jár egy százlábú megölése. A fajzatok olyan organizmusok, akik kitérnek az antropocentrikus szabványosítás alól. (És ezzel a „Megy-é előbbre majdan fajzatom” kérdést is megválaszoltuk.)

 

  1. Alkalmasság.Az ember egyediségének mémje visszaszorulóban van. Az erre a tendenciára és antropocén állapotra reflektáló művek sorába illeszkedik az Irha és bőr, de összetett problémaérzékenységével, a fajpusztulás inverziójának irodalmi alkalmazásával és modálisan rögzíthetetlen eljárásaival olyan felcserélhetetlen intermediális világot épít fel, amely a valaha írt magyar nyelvű fantasztikus alkotások egyik legkülönösebb és legkülönlegesebb darabjává teszi.

 

Moskát Anita regényének a szakmai zsűri ritkán tapasztalható egyetértéssel ítélte meg a Zsoldos Péter-díjat. Az Irha és bőr sikeressége új utakat jelöl ki a magyar sf számára; egyben fordulópontot jelent a díj történetében. Elismeréssel és szeretettel gratulálunk a szerző kiváló teljesítményéhez.

H. Nagy Péter
2021. 04. 20.

 

Címkék: Moskát Anita

Szólj hozzá!

10 éves a Rango

hannlec 2021.04.21. 05:30

A Rango című animációs mestermű (rendezte Gore Verbinski) 10 éve debütált Nyugaton. A történet szereplői sivataglakó állatok (meg egy identitásproblémákkal küzdő kaméleon), akik vízhez szeretnének jutni, mert már igen szomjasak; ennek érdekében összefognak, ám a gonosz polgármester-teknős és bandája – némi kis haszon reményében – átveri őket. Végül Rango (a hangját Johnny Depp kölcsönzi) megmenti a települést, ami kellemes fürdőhellyé alakul át. A történet alapötlete – mint általában a jó történetek jelentős hányadáé – nagyon egyszerű. De persze van itt más is. Méghozzá egy több mint százéves filmzsáner.

 

Ha azt mondom: Billy, a Kölyök, Buffalo Bill, Bronco Billy, Jesse James, Calamity Jane, Wild Bill Hickok, Wyatt Earp, akkor ezekről a nevekről (egyébként valós alakokról) azonnal beugrik, hogy melyik ez a zsáner. A western a celluloid mítoszteremtés egyik legevidensebb példája. (Az ide tartozó alkotások többsége nem úgy ábrázolja a 19. század végi vadnyugatot, ahogyan az kinézett és működött, hanem úgy, ahogy azt Hollywood látni, vagy láttatni szeretné.) Ez azért alakulhatott így, mert a mozi születésekor burjánzó western-irodalom azonnal hatást gyakorolt az amerikai nemzeti identitás alapmintáira. Ennek köszönhetően a vásznon egy olyan vadromantikus világ elevenedett meg, melyben a jók és a rosszak vívják örökös háborúikat a távoli Nyugaton (szűkebben: a kocsmában, a hotelben, a kuplerájban stb.).

 

rango.jpgRango története/önkeresése ebben a kontextusban lesz igazán beszédes. Por City-nek, ennek a szerencsétlenül járt vízhiányos városkának szüksége van egy hősre, akiben hinni tud a korrupció közepette, s erre Rango nem igazán alkalmas, mert különféle szerepeket játszik (kaméleon a drága). Aztán mégis megoldja a dolgot a Nyugat Szellemének köszönhetően. Ez többszörösen ironikus és rétegzett gesztus, ugyanis Rango tényleg találkozik egy taggal a végső fordulat előtt, aki a narratív identitásával szembesíti („senki sem léphet ki a saját történetéből”), és azzal, hogy „nem rólad van szó, hanem róluk” (mármint a poriakról). A Nyugat Szelleme egy olyan mítoszként lepleződik le a Rangóban, ami valójában nincs is jelen, de mégis működik, azaz olyannak tűnik, mint egy western-klisé. Ahogyan a történet is eltávolodik, de újra meg újra visszacsatolódik a western műfajához (van itt minden: messziről jött idegen, kocsmajelenet, bankrablás, lovas üldözés, pisztolypárbaj stb.). Ezt viszont reflektáltan teszi.

 

Beindul a film közepe táján egy üldözésjelenet, amelyben a – természetesen – szekérrel menekülő csapatot denevéreken lovagló földikutyák támadják. Tudom, ez így alapból rosszul hangzik. Ám a jelenet – immár a produkción belül sokadszorra – a zene funkciójára irányítja a figyelmet. Hiszen az ütközet a zseniális Apokalipszis Most című Coppola-filmre hajaz, melyben a híres Wagner-zenére (A walkürök lovaglása) „érkeznek” a helikopterek (Vietnamban). Itt viszont a Wagner-toposz átcsúszik egy remek mexikói ötvözetbe, aztán a szintén ismerős Strauss-keringőbe (à la Kubrick). (Hanz Zimmer, a Los Lobos passzol a szituációhoz, a zenészek pedig mint mexikói bagolycsapat a narrátor funkcióját töltik be a filmben, remek módon, ám mindig a főhős korai halálát jövendölik… drámai…)

 

Vegyük a következő párbeszédet a film végéről: „– Mi történik itt? – Nos, hogy kielégítse a közösség igényeit, a hős lemond saját magáról, és megszilárdítja azt az ikonikus képet, melyre mindig emlékeznek majd. – Szóval, jön a naplementés rész.” Yes. Olyanok ezek a kedves kis rágcsálók, hüllőcskék meg társaik, mintha ismernék a westernfilmek műfaji gépezetét. Aztán a pátosz itt is megtörik: amikor végszóként Rango a Nyugat Szellemére hivatkozna, leesik a lóról (sorry: a madárról, mert kisállatok, ugye). Ám a végszó első fele így is érthető lesz: „Mindannyiunkban ott lakozik a Nyugat…”

 

A Rango esetében tehát van itt egy probléma: a víz. Mert ha az nincs (sok helyütt nincs elég), akkor meg vagyunk lőve. Rango tehát western-hőssé válik, megtalálja a maga szerepét, és azáltal magasztosul fel, hogy másokon segít (megtalálja a vizet, a porból sár lesz, közben pedig bebizonyítja, hogy revolverhősökre – bizonyos szempontból – mégiscsak szükség van). A celluloid mítosz az ilyen jellegű mintázatokkal összeszövődve lett újra, identitást váltva, életképessé. (H. Nagy Péter)

Címkék: Rango

Szólj hozzá!

Az igazság ligája: A Snyder verzió

hannlec 2021.04.19. 16:11

Egy filmkészítő számára nem lehet felemelőbb érzés annál, mint amikor rajongók milliói gyűlnek össze és kampányolnak azért, hogy az ő vízióját megtekinthessék valamilyen formában. Ez történt Zack Snyderrel is, aki összeveszett a producereivel, majd lánya halála volt az utolsó csepp ahhoz, hogy kilépjen az eredeti film utómunkálataiból. A stúdió ekkor úgy döntött, hogy behozza azt a Joss Whedont helyette, aki a Marvelnél már nagy sikereket ért el korábban. Whedon tehetséges figura. Olyan művek sorakoznak a neve mellett, mint a Buffy, a vámpírok réme, a Firefly, a Serenity, vagy az Avengers: Bosszúállók első két része. Whedon stílusa könnyed és szórakoztató. A DC univerzuma azonban más tészta. Ez pedig erősen meglátszott azon, ahogy a közönség 2017-ben fogadta az akkori, Whedon-féle verziót. Megérte várni négy évet arra, hogy Snyder elkészíthesse a saját vízióját, és azt a nagyközönség elé tárhassa?

Rengeteg dolog változott a moziverzióhoz képest. Whedon hírhedten kibelezte, szétvagdalta, átformálgatta Snyder verzióját. Az új Snyder verzió viszont kétszer olyan hosszú, mint a Whedon verzió. Ez azt jelenti, hogy a játékideje a négy óra felett ketyeg. Ez valószínűleg elrettentően hangzik, és valóban, a film hosszabb a kelleténél. Főleg az első felében (tehát az első két órában) vannak olyan jelenetek, amik akár ki is maradhattak volna. Például a bankos jelenet, melynek semmi kihatása nincs a film további eseményeire. Ugyanakkor, a hossznak hála már nemcsak idegenek püfölik egymást előttünk a képernyőn, hanem hús-vér emberek, akiket volt időnk megismerni, és érteni azt, hogy miért cselekszenek az adott szituációban úgy ahogy. Erre leginkább Cyborg és Flash esetében volt szükség, hiszen nekik még saját filmjük sem volt eddig. (Whedon bedobott elénk egy csapatot, aminek a fele egy rakás idegen volt, nekünk pedig együtt kellett volna velük éreznünk. Természetes volt, hogy ez így nem fog összejönni.) A film fejezetekre tagolódik, ez pedig főleg azoknak lehet kedvező, akik túl türelmetlenek ahhoz, hogy négy órát végigüljenek egy filmen. Még ezeknek a nézőknek is be kell vallaniuk azt, hogy jobb, ha a film kicsit vontatott, de folyamatosan tartja a mélységét, mint az, amikor száz perc alatt összecsapnak egy sztorit, mely az első fél órájában elveszítette komolyságát.

az-igazsag-ligaja.jpg

A film egyik legnagyobb erőssége az, hogy minden hős egyenrangú. Nem érződik, hogy a szerényebb hírnevű Cyborg vagy Flash Batman és Superman mögé szorulna. Szerepük legalább annyira fontos, talán még fontosabb is. Ezra Millert, aki Flasht alakította, azért kiemelnénk, mert egy nagyon érdekes lazasággal és ártatlansággal ruházta fel ezt a karaktert. Láttuk már Flasht előtte, de így még nem. A film tán legegyedibb és leggyönyörűbb jelenete is Flash-hez tartozik.

Technikai szempontból a film eszméletlenül látványos, ugyanakkor néhány akciójelenetnél bezavar Snyder túlzott CGI mániája is. Mindenesetre, Snyder sötét és szürkés képi világa sokkal jobban illik a film atmoszférájához, mint Whedon csillogó-villogó stílusa. A történet gyakorlatilag ugyanaz, bár a film főgonosza, Steppenwolf is több változáson átment a régi verzióhoz képest, illetve rengeteg plusz, és néhány mínusz jelenet az, amik az új filmet képviselik. Ezeknek azonban inkább a karakterekhez van közük, mint magához a sztorihoz.

A Snyder verzió sötétebb, komolyabb hangulatú élményt nyújt Joss Whedon 2017-es pattogatott kukoricájánál. Ezzel a filmmel talán megszületett minden idők legnagyobb színvonalbeli különbsége mozifilm és rendezői változat között. Talán először mondhatjuk azt, hogy a Marvel univerzuma végre egy megfelelő riválist kapott ezzel a DC-darabbal. A film epilógusa legalább 5 különböző sztorit vezet fel, melyek még akárhova mehetnek. Snydernek végre sikerült berúgni a motort, de hogy meddig fog vele menni, azt majd meglátjuk. Még mindig kérdéses a DC univerzum jövője, de először mondhatjuk azt, hogy érdekel bennünket, mi következik ezután. A film producerei számára pedig legyen tanulság, hogy ne kössék meg művészük kezét, ugyanis a film mestere a művész és nem az üzletember. (Tóth Márk)

Címkék: Zack Snyder

Szólj hozzá!

20 éves a Donnie Darko

hannlec 2021.04.16. 11:54

Richard Kelly első alkotása, a Donnie Darko 2001. elején debütált, és bizonyos körökben (elsősorban a spekulatív fikció reflektált fogyasztóiról van szó) azóta is emlegetik, mint olyan filmet, amely fogas kérdésekkel szembesíti a befogadót; ezt azonban egyfajta irigylésre méltó könnyedséggel és játékossággal tálalja. Érdemes felidézni néhány mondat erejéig ezt a látásmódot – 20 év elteltével is.

A nézők többsége első megtekintés után időutazásos történetnek tartja a Donnie Darkót (melyre a Hawking-féle elméleti háttér felvonultatása okot is adhat). A történet elején a címszereplőt egy nyúlmaszkos alak kihívja a házból, és közli vele, hogy 28 nap, 6 óra, 42 perc és 12 másodperc múlva vége lesz a világnak. Ennek köszönhetően Donnie (Jake Gyllenhaal) megmenekül, ugyanis nem tartózkodik a lakásban, amikor arra ráesik egy repülőgép-hajtómű. Később a srác több olyan magánakciót hajt végre (pl. az iskola eláztatása, Cunningham [Patrick Swayze] házának felgyújtása), melyet Frank, a nyúlmaszkos – és szembelőtt – fiú (James Duval) sugall neki (s megtudjuk azt is, hogy Donnie paranoid skizofrén). Közben megismerkedik új osztálytársával, Gretchennel (Jena Malone), akivel egymásba szeretnek.

A történet további részletei átugorhatók, mindaddig, amíg – kontingenciákon át – el nem érkezik a végső fordulat. (A történetelemek összeillesztésében döntő funkciót tölt be a véletlenszerű illeszkedés. Példa lehet erre a „pinceajtó” jelölősor, amelyet az angoltanár [Drew Barrymore] dob be a párbeszédbe, majd később Donnie és Gretchen tényleg rátalál egy pinceajtóra.) Donnie és barátnője meglepi a tolvajokat Halálnagyi (Patience Cleveland) házánál, a dulakodás következtében Gretchen az útra esik, majd az érkező autó halálra gázolja. A sofőrt, a halloweeni jelmezt viselő Franket (aki a főszereplő nővérének [Maggie Gyllenhaal] a barátja) Donnie fejbe lövi. Ezzel párhuzamosan Donnie édesanyja (Mary McDonnell) a tánccsoportos lányokkal hazafelé tart Los Angelesből, repülőgépük viharba kerül, a gép hajtóműve pedig belezuhan egy, a viharban keletkező féreglyukba. Eddig a pontig a történet egyenes vonalvezetésű.

dd.jpg

Ezen a ponton azonban egy hurok keletkezik, amely összezavarhatja a nézőt. A repülőgép-hajtómű belehullik a féreglyukba, és ezáltal 28 napot visszautazik az időben. Rázuhan Donnie-ék házára, most viszont azt látjuk, hogy a fiú a szobájában van; majd a vágás után kiderül, hogy meghalt. Újraindul a történet (más irányban); azonban itt van vége a filmnek. Nos, fontos tudatosítanunk valamit. Attól függetlenül, hogy kétszer látjuk a hajtómű becsapódását, valójában egyetlen effektusról van szó. A hajtómű megérkezése a féregjáraton keresztül, a detonáció pillanatában megkettőzi az univerzumot. Az egyikben Donnie él, Gretchen meghal (ez a film tulajdonképpeni cselekménye), a másikban fordítva, Donnie hal meg, és ezzel Gretchen élheti saját életét, mivel nem is találkozik a fiúval.

Tehát Richard Kelly szenzációs forgatókönyve maximálisan megérthető innen nézve is, senkinek nem kell járkálnia az időben, „mindössze” – egy neuralgikus ponton – megkettőződik a világ. Úgy vélem, ez a megközelítés legalább annyira helytálló, mint a történet azon olvasata, amely a spekulatív fikciók működésmódjából indul ki. Ez utóbbi Hegedűs Orsolya megfogalmazásában így hangzik: „A film a címszereplő halálát tekinti olyan divergáló pontnak, amely mentén felépíthető egy alternatív életszakasz. A konstrukció mindezt retrospektív módon tálalja: csak a történet legvégén szembesíti a nézőt azzal, hogy amit valóságnak gondolt, vagy akként nézett, az valójában meg sem történt”. (Hegedűs Orsolya, A mágia szövedéke, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2012, 143.)

Persze, el lehet játszani a gondolattal, hogy az egész csak a fiú elméjében pörgött le. Donnie skizofréniája ugyanis nemcsak azt segíti elő, hogy Frankkel társalogjon (aki a jövőből szivárog át a jelenbe), hanem azt is, hogy a történet elején megússza a balesetet. A másik univerzumban nem látjuk a nyúlmaszkos alakot a ház előtt, Donnie az ágyában ülve mosolyog. Ez a mosoly azonban ne tévesszen meg minket, hiszen ha Donnie – látszólag – sejti is, mi történik (vagyis mintha feláldozná magát Gretchenért, pontosabban így is nézhető a jelenet), magán az elágazási ponton nem tud változtatni. Láttuk, mi történik, ha a fiú élve marad, majd a világ képi „visszacsavarása” után tudjuk, milyen lesz a világ nélküle. Érdektelen. Ekkor persze az addig látottak fényében ok-okozati kapcsolatot tételezünk fel a dolgok között, holott az talán nincs is. A film számos ponton hívja elő ezt a befogadói magatartást (például amikor Gary Jules Mad World című szenzációs dala alatt Frank a szeméhez nyúl), s ez által képes saját értelemirányait is megtöbbszörözni. (Olykor ehhez elegendő egyetlen gesztus, például Donnie Darko mosolya, Frank mozdulata, Cunningham könnyei stb.)

A címszereplő tudatával kapcsolatban felvethető továbbá, hogy skizofréniája nem a két világ kereszteződése-e. A skizofréniában szenvedő emberek nem többszörös személyiséggel rendelkeznek. Egyetlen személyiségük van, amely széthasadt vagy széthullott. „A modern pszichológiai vagy pszichiátriai szaknyelvben a skizofrénia szót az olyan, súlyos pszichotikus zavar megnevezésére használják, amelyre a valóság drámai megbomlása jellemző […]. Az ebben a betegségben szenvedő embereket általában zavaros gondolatok és kiszámíthatatlan hangulatok gyötrik, és gyakran téveszmék (rögzült, téves hiedelmek; például amikor a beteg azt hiszi, hogy követik) és hallucinációk (szenzoros inger nélküli érzékleti tapasztalatok, például amikor a beteg hangokat hall) áldozatául esnek.” (Scott O. Lilienfeld – Steven Jay Lynn – John Ruscio – Barry L. Beyerstein, 50 pszichológiai tévhit: Hiánypótló gyűjtemény a lélektan közhiedelmeiről, ford. Cziczelszky Judit, Partvonal Kiadó, Budapest, 2010, 235.) Innen nézve a film úgy is nézhető, hogy Donnie világában a valóság összekeveredik a referencia nélküli érzékeléssel, viszont a megkettőződést ebben az esetben sem tudjuk megkerülni.

Emellett kiemelhető egy lényegesnek tűnő mozzanat a film rendezői változatából. Ebben a verzióban nagyobb hangsúlyt kap a Roberta Sparrow (a Halálnagyi) által írt könyv (Az időutazás filozófiája), amelynek egyes oldalai szerepet játszanak a történet tagolásában. Ez a szerkezet valószínűleg arra utal, hogy Donnie életszakaszának alakulása megfeleltethető a könyvben írottaknak. Az egyik legfontosabb részlet így szól: „Ha egy tangens univerzum létrejön, rendkívül instabil lesz, néhány hétig képes csak fennmaradni. Végül önmagába zuhan, fekete lyukat alkotva az elsődleges univerzumban, ami képes megsemmisíteni a teljes létet.” Úgy tűnik, ez volt tehát Richard Kelly alapötlete, s innen nézve nem is annyira meglepő, amikor az akkori fiatal rendező a Director’s Cut DVD-kiadásához írt jegyzetében megállapítja, hogy „Tangens univerzumban élünk. Ez az egyetlen a logikus magyarázat”. A tangens univerzum összeomlásának képi megfelelője lehet a történet „visszacsavarása”, amikor a film végén visszafelé látjuk „megtörténni” az eseményeket, és visszajutunk a kezdőpontig, a hajtómű leeséséig (amely így a tangens univerzumból érkezett egy féregjáraton át az elsődleges univerzumba).

Végül elmondható, hogy a Donnie Darkóban úgy kereszteződnek a különféle filmes műfajok sémái, hogy a történet nem azonosítható egyikkel sem maradéktalanul (tinitörténet, misztikum, love story, sci-fi, horror stb.), ugyanakkor több is, mint ezek szimpla összessége. Az egymásba szövődő szálakat Donnie alakja köti össze, miközben világossá válik, hogy a fenyegető jövőbe látó vagy onnan érkező, nyúlnak öltözött Frank vagy a fiú elméjében létezik, vagy egy tangens univerzum alakja. A film végén megjelenített időhurok (melyben sok elbeszéléselem találkozik), a világ „visszatekeredése” pedig létrehozza a filmtörténelem egyik legszebb és legmeghatóbb feedbackjét. Ami 20 év távlatából is remekül működik, és ugyanolyan meglepő, mint annak idején. (H. Nagy Péter)

Címkék: Donnie Darko

2 komment

Az élet halála – Philip K. Dick: A jövő orvosa

hannlec 2021.04.13. 11:30

„Az időutazás a definíciójánál fogva olyan felfedezés, amely ha lehetséges lenne, már megtörtént volna.” (41)

De mi van akkor, ha már régen megtörtént, csak mi nem tudunk róla? A jövő orvosa Dick egy 1954-es novellájának a Time Pawn-nak a továbbgondolásából született. Már ebben a korai művében felsejlik az alternatív történelmi narratívák iránti érdeklődése, ami később az Ember a Fellegvárban világának megrajzolásában csúcsosodik ki.

Jim Parsons olyan orvos, aki tényleg a hivatásának él, mindent megtesz az emberéletek megmentéséért, amiben rendkívül sikeres is. Azonban egy furcsa autóbalesetet követően egy számára teljesen ismeretlen társadalomban tér magához, ahol az életmentés halálos bűnnek minősül. Számomra ennek a kifordított világszemléletnek a hiteles ábrázolása a regény egyik nagy erénye.

A halálkultusz egyiptomi reminiszcenciákat hordoz, mivel a jövő rendszerében egy élet vége ezúttal ténylegesen egy új élet kezdetét jelenti: az emberek mesterséges megtermékenyítés által fogannak, a gének vegyítése és a lélekszám szigorúan szabályozott. Az öregeket, betegeket, vagy fogyatékkal születetteket hagyják elpusztulni. A gyógyítást őrültségnek tekintik, mert amikor valaki meghal, a Lélekkocka központi számítógépe egy új embriót kelt életre.

A determinizmus kérdése is nagy szerepet kap a  regényben, akárcsak a Jones kezében a világ-ban: a jövőben abban hisznek, hogy aki haldoklik, annak meg kell halnia, egy másik csoport viszont megváltoztatná a múltat, és ezzel együtt az egész általunk ismert történelmet. De vajon az időutazás révén be lehet-e avatkozni a kőbe vésettnek hitt múltba? Dick erre határozott választ ad, ami paradox módon egyrészt összhangban áll a Jones kezében a világ-ban felvetettekkel, más oldalról viszont ellentmond annak: az események kimenete tulajdonképpen megváltoztathatatlan, de a múltba igenis be lehet avatkozni, ami elkerülhetetlenül időparadoxonhoz vezet, viszont a cselekményben elegánsan működik. A történet egy szálon fut, menetét csak az időutazással kapcsolatos anomáliák bonyolítják egy kicsit.

a_jovo_orvosa.jpg

A szerzőre jellemző módon a szöveg rengeteg más problémakört is felvet, mint például a nyelvek jövője, a gyarmatosítás, a rasszizmus, vagy a nők szerepköre, de ezeket a terjedelemből fakadóan nem fejti ki hosszasan, sőt, a nőkhöz való viszony ábrázolásmódja a műben feltehetően szándékosan a ponyva SF-magazinokét idézi, ezzel is kihangsúlyozva a múlt és a jövő világának szembenállását.

A 2400-as évekre nincsenek többé külön rasszok, sem nyelvek, az emberiség egybeolvadt mind genetikailag, mind kulturálisan, a hidrogénháború után. Azonban a régi problémák helyére újak kerültek: nincsenek húszévesnél idősebb emberek, mert az öregeket feleslegesnek látják, a szükséges időn túli létezést pedig bűnös perverziónak. Törzsi jellegű társadalomban élnek, ahol az egyén helyett a közös faj továbbélése számít. Az emberiség eugenikai tökéletesítését teljesen praktikus alapokra helyezték: az egymás között versengő törzsekből teljesítményarányosan kerülnek ki az ivarsejtek, tehát a legsikeresebbektől a legtöbb, és így tovább, emellett az egyéni tehetségeket is bevonják a tenyészetbe. Nagyon érdekes, ahogyan Dick itt éppen az egységesülés jegyében lezajló bábeli nyelvkeveredést ábrázolja néhány példán keresztül.

„– Whurvenis a tardus? – kérdezte még nem egészen felnőtt hangján.

Parsons megdöbbent. A nyelv ugyan ismeretlen volt számára, mégsem teljesen idegen. Meghökkentően természetesen csengett; nem kellett sok, hogy megértse.

  • Tessék? – kérdezett vissza.

A fiatalember átfogalmazta:

  • Whuriccidihist?

Parsonsnak kezdett derengeni. A fiúban nem csak több rassz keveredett, hanem több nyelv is. Az alapja latin lehetett, és talán egy mesterséges nyelv; a legismerősebb elemekből állt össze.” (12–13.)

A cselekmény gördülékenysége érdekében és azt érzékeltetendő, hogy a főszereplő már elsajátította e világnyelvet, a példák lassan eltűnnek, és helyüket átveszi a „múltbeli” olvasó számára – azaz számunkra – univerzális és megszokott angol nyelv.

A közjó és a jövő érdekében a természetes életösztönt boldogan megtagadni képes társadalom víziója félelmetes, de nem példa nélkül való, elég csak a kamikazékra vagy azokra az öngyilkos merénylőkre gondolnunk, akik a sajátjukkal együtt pár száz életet boldogan feláldoznak eszméik megvalósítása érdekében. „Becsapott bennünket a félelem, hogy alsóbbrendűek vagyunk, arra pocsékoltuk az energiánkat, hogy a büszkeségünket ápolgassuk, hogy megcáfoljuk a régi ellenségeket. Mint az egyiptomi társadalom: élet és halál annyira összefonódott, hogy a világ egy temető lett, az emberek pedig pusztán a holtak csontjainak eleven őrei.” (83.)

Egy másik kérdés, hogy milyen lehet olyan gyerekek társadalmában élni, akik csak ezt a példát látták, és vallásosan hisznek a minden esetben a halálból fakadó élet kizárólagos rendjében és értelmében. Milyenek ezek a fiatalok, és hova csatornázódnak az elfojtani kényszerült újító energiáik? Minden bizonnyal jó levezető terepnek számítanak az impulzív, kegyetlen leszámolások a rejtekező ellenzékkel szemben. Parsonst ugyanis azért idézték a jövőbe, hogy segítsen életben tartani valakit, aki kulcsfontosságú figurának számít a történelem sodrának megváltoztatására és egyúttal a rendszer megdöntésére szőtt tervben.

Pék Zoltán a megszokott minőségben tálalja számunkra a történetet, és a kiadás szerves része a letisztult, ugyanakkor figyelemfelkeltő borító, ami a történet ismeretében különös jelentőséget nyer. A jövő orvosa az időutazás klasszikus toposzát eredeti koncepcióval megfűszerező retro-SF. Nem a szerző legkiérleltebb műve, de az általa felvetett kérdések sokáig dolgozhatnak az olvasóban. Izzítsuk hát az időgépeket, vár a jövő, ami a múlttal ellentétben csak rajtunk múlik! (Babos Orsolya)

Címkék: Philip K. Dick Agave

Szólj hozzá!

Miles Davis ist ihnen unbekannt? Homeland s01e10

hannlec 2021.04.08. 09:29

„A főiskolán kezdődött. Írtam egy 45 oldalas kiáltványt, ami forradalmasítja a zenét.

A prof, akinek beadtam, a gyengélkedőre kísért. Nem is hozzá jártam.”

(Carrie Mathison, s01e11)

 

Az amerikai politikum a sorozatkultúra népszerű témája. (A 24-től a Kártyavárig sorolhatók a minőségi példák.) A Homeland (2011–2020) a felszínén kémtörténetbe ágyazott politikai thriller – mélyebb rétegeiben lélektani dráma. Mégpedig több lélek drámája és dramatikus viszonya, nyolc évadon (12-12 részen) keresztül.

Bűntörténet és családi krízisek, hűség és lelkiismeret etikai dilemmái: a terrorizmus elleni küzdelemmel párhuzamosan a maguk saját démonaival (traumáival) is harcot vívnak a szereplők. A főszereplő CIA-elemző, Carrie Mathison bipoláris zavarban szenved, hangulatjavító gyógyszerre szorul. Ez magánéletét kudarcok gyülekezőhelyévé teszi, munkájába pedig a kiszámíthatatlanság és az egyediség faktorát illeszti. Claire Danes mesteri fokon alakítja a sebzett hírszerzőt. (A Temple Grandin című életrajzi filmben hasonló hitelességgel formálta meg az autista tudóst.)

A sorozat magyar alcíme (A belső ellenség) nemcsak az ország, hanem a személyiség határain belüli fenyegetésre is utal. Az amerikai – nemzeti és egyéni – identitás problematizálása mellett mentális válságokat is tematizál a mű. Fordított nézőpontból: Carrie betegsége a más szinteken is jelen lévő hasadtság, sérültség és bizonytalanság metaforája. (A bipoláris zavar, a mániás depresszió, néha úgy rémlik, nem pusztán privát anomáliánk: a létezés alapszerkezete is leírható vele. Szubjektum és objektum kettőségében, jó és rossz, fény és sötét pólusai közt létesíti és emészti föl magát a világ, holott a nonduális létmód receptje évezredek óta készen áll – a nem-kettős gondolkodás buddhista vagy advaita hagyományaiban. Meglehet persze, hogy más bolygók, más fajok számára.) 

Hogy ezt az érzékenységet mennyire érzékenyen ábrázolja a sorozat, elég talán egyetlen momentummal szemléltetnünk.

homeland.jpg

A Homeland azon sorozatok közé tartozik, melyek csak indokolt és funkcionális esetekben folyamodnak a zene támogató jelenlétéhez. A jazz a sorozatban hol aláfestésként szólal meg, hol Carrie hallgatja, olykor pedig eldönthetetlen, melyik változat áll fönn. A hangok oszcillálnak a főhős tudata és a történet terei között. Mindenesetre például a főcím zaklatott képsorát kísérő dallamrend, a végefőcím disszonáns zongoramotívuma vagy a pszichés összeomlást (s01e11) modelláló szólamok sokáig, nyomasztóan sokáig a fülünkben maradnak. 

Fodor Ákos Jazz című verseskötetének fülszövegében olvashatjuk: „a JAZZ nem csupán mentalitás. Életminőség. Szabad és jóra való emberek közös játéka.” Legyen ez a belépőnk ahhoz a párbeszédrészlethez, mely az első évad tizedik részében hangzik el:

Carrie: Miles Davis. Szereted?

Brody: Én nem ismerem a jazzt.

Miles Davis ist ihnen unbekannt? – kérdezhetnénk Örkénnyel. Mert e röpdialógusban éppúgy jelképi erővel elválik egymástól két világ, mint dr. K. H. G. tragikus történetében. Csak míg ott Hölderlin, itt Miles Davis neve jelöl metonimikusan valami többet, tágasabbat, távlatosabbat.

A „nem ismerem a jazzt” a sorozat kontextusában annak beismeréseként is olvasható, hogy bizonyos kulturális identitáshoz nincs avatott hozzáférésem. A jazz (a Carrie hallgatta jazz) itt egyszerre jelöli Amerikát és a szabadságot, az emberi kreativitást, a szépségvariációk komplexitását, lelket, szellemet, tudatot – s kultúrát, kulturáltságot és multikulturalitást (kontinenseket összekötő zenei tradíciók hálózatáról lévén szó). Intellektualitás és ösztönösség improvizatív egyensúlya, előkészített rögtönzések szabályokat is menet közben újraíró rendszere a jazz. S mint ilyen: a lelki labilitás, a szenzitív egzisztencia instrumentális leképezésére is kiváltságosan alkalmas. Művészet (s a művészethez való viszony) példáz e jelenetben egy magatartást, világképet, létállapotot. Amit hallunk: szép; ahogy a szépség értelmezi magát: még szebb. (Halmai Tamás)

Címkék: Homeland

Szólj hozzá!

Thomas Vinterberg: Még egy kört mindenkinek

hannlec 2021.03.26. 10:49

Thomas Vinterberg a dán filmgyártás és a dogma-filmek egyik legmeghatározóbb alakja. Munkái például: A vadászat (Jagten), A születésnap (Festen). Legújabb filmjében (Druk) Vinterberg és írótársa, Tobias Lindholm, ezúttal az alkoholizmust vették célba, de vajon sikerült nekik újat mondani erről az amúgy elég gyakori témáról?

drunk.jpeg

A film egyik, de talán legegyedibb aspektusa, hogy ellentétben rengeteg más filmmel, Vinterbergék nem vetik meg az alkoholt és nem ítélik el, mintha az alkohol egy ördögi ital lenne, mely csak ártani tud. A film kiválóan emeli ki az alkohol pozitív és negatív oldalát is. A történet négy középkorú jóbarátról szól, akiket egyre jobban szorít az idő múlása és a tény, hogy már nem vár rájuk semmi az életben, csak a megöregedés és a halál. Ezért egy nap úgy döntenek, hogy azzal dobják fel az életüket, hogy minden nap bevisznek egy bizonyos alkoholmennyiséget a testükbe, de csak épp annyit, amennyi nem árt, hanem épp fordítva, segít nekik. A történet valahol a komédia és a filmdráma között ingázik, ami Vinterbergtől talán egy picit szokatlanabb, hiszen őt eddig főleg a kőkemény drámáiról ismertünk. A film az alkohol mellett olyan témákkal is foglalkozik, mint az élet értelmének keresése, a szerelem múlása, a család fontossága, a magányból kivezető út keresése, vagy épp a barátság fontossága. A film főszereplői (Mads Mikkelsen, Thomas Bo Larsen, Magnus Millang és Lars Ranthe) egytől egyig kiválóan hozzák szerepüket, mindnyájukat más-más jellemmel ruházták fel az alkotók, és ezáltal az alkoholnak is más-más hatása van az életükre. Van, aki számára megváltás, és van, akit a vesztébe sodor.

Nagyon érdekes, egyedi és jó film lett Vinterberg új filmje. Nem élete legjobb darabja (bár ezt döntse el mindenki maga), ugyanakkor bizonyítéka, hogy Vinterbergnek semmi keresnivalója Amerikában, mert az igazán jó filmeket otthon készíti. A film egyszerre képes felemelő és lehangoló lenni, egyszerre nagyon optimista és nagyon pesszimista. Akiket taszítanak a hollywoodi sablonos sztorik, azok meg fogják találni magukat ebben az egyszerű, de nagyon hatékony kis műben. (Tóth Márk)

Címkék: Thomas Vinterberg

Szólj hozzá!

A Jagger nevű filozófus - Doktor House s01e01

hannlec 2021.03.22. 06:53

„– De mivel foglalkoznak? – kérdeztem. 

– Amivel az egész tudomány – felelte a görbe orrú. – Az emberi boldogsággal.” 

Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij 

A hétfő szombaton kezdődik (ford. Gellért György) 

A Doktor House (House M.D., 2004–2012) nyolc évada számtalan emlékezetes pillanattal gazdagította a televíziós kultúrát; reflexiós rétegzettsége és műfajközi utalásrendszere a kórházsorozatok sémáit máig eleven érvénnyel írta felül. 

A popkulturális hivatkozások gazdag hálójában kitüntetett helyen szerepel egy Rolling Stones-allúzió. Elemző olvasatban: „Így a folyamatosan jelen lévő elemek, mint például a hazugság, a lakások átkutatása, a változástól való félelem mellett a különféle (pop)kulturális utalások is fontos szerepet játszanak, és nemritkán különösen lényeges narratív csomópontoknál jelennek meg. Ilyen például a Rolling Stones You can’t always get what you want (szabad fordításban: »Nem kaphatod meg mindig, amit akarsz«) című száma, amely a sorozat nem hivatalos ars poeticájának is tekinthető.” (Hermann Veronika: „The son of a bitch is the best doctor we have.” A politikai korrektség kiforgatott diskurzusa a Doktor House című sorozatban a zsenikultusz, a detektívregény és a populáris kultúra metszéspontjában.) 

Szép gesztus, hogy az amerikai sorozat készítői a brit Hugh Laurie karakteréhez honfitársai opusát rendelik. Nem is egyszer. (A zene egyébként végigkíséri House sorsát; amint köztudomású az is: Laurie kitűnő énekes-zenész. A sorozat sok ikonikus jelenete közül az egyik első és legmaradandóbb az s01e14 zárlata, a The Who-betéttel. S ne hagyjuk szó nélkül az informatív intrót se, melynek leheletfinom képi világához a Massive Attack Teardropja társul.) 

house.jpg

A legelső rész előzékenyen vázolja föl a narratív alaphelyzetet, a tematikus irányok természetét és a szereplők közti viszonyokat. Ennek jegyében zajlik le a Cuddy (Lisa Edelstein) és House közti szóváltás is (08:27–08:35):

– Az ambuláns rendelés a munka része. Azt akarom, hogy rendeljen! 

– Mint ahogy a Jagger nevű filozófus is mondta (But as the philosopher Jagger once said): nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. 

Az iróniát a kórházigazgató kisvártatva szarkasztikus éllel fordítja vissza a különc diagnosztára (09:52–10:01): 

– Ó, utánanéztem az idézett filozófusnak, Jaggernek. És igaza van, tényleg: nem kaphat meg mindent, amit akar. De mint látja, ha próbálkozik az ember, akkor elérheti a célját. 

Az évadzáró epizód (s01e22) végén el is hangzik a dal – új jelentést véve föl; egy későbbi évad Amber–House-jelenete pedig ismét változtat a kontextuson és az esztétikai hatásösszefüggésen. A történet előrehaladtával egyre komolyabb, sőt drámaibb színt kap az utalás. 

A néző és a szereplők elvárásait egyaránt kijátssza az ironikus kód módosulása. Miközben eredendően a csipkelődő tréfa része, hogy House egy rockénekest bölcselőnek nevez (tüntetően nem véve tudomást a populáris és a „magas” kultúra hagyományos elhatároltságáról), a citált szöveghely idővel önálló életre kel, a művészet autonómiája (a dalé és a sorozaté egyaránt) interszubjektív kompetenciát mutat. Mick Jagger ettől ugyan nem válik filozófussá, de az általa énekeltek mögé a sorozat esztétikai komplexitása mégiscsak gondolati mélységeket igéz. Ahogy a „Gondolkodom, tehát vagyok” vagy „A nyelv a lét háza” típusú szentenciák köré is a szövegösszefüggés von bölcseleti aurát, a Rolling Stones-szöveghely is a szemantikai környezet révén tesz szert többletjelentésekre. Csak épp nem a filozofikum, hanem az esztétikum zónájában. Az esztéticitásnak, ha elég magas szintű, alighanem mindig van több-kevesebb köze antropo- vagy ontológiai távlatokhoz. 

Ide tartozó érdekesség, hogy a sorozatkultúra hivatkozási rendje (s01e22, S01E22 vagy 1×22) önmagában is határsértő ambíciót jelent be – hiszen egyszerre emlékeztet a bölcsészettudományok (pl. H. Nagy: Extrák, 2008:23.) és a biblikus teológia (Róm. 13,10 stb.) jegyzetmódszertanára. Azaz egyidejűleg kelt tudományos hatást, és sugall szakrális dimenziót. (A sztárkultusz mint profán szentek imádása közkeletű és jogos olvasat, de itt, azt hiszem, ezt meghaladó reflexiós szintről beszélhetünk. Az értelmezői műveletek kevés teret hagynak a kritikátlan áhítatnak.) 

Járulékos tanulság végül, hogy Cuddy a nyitányban – mintegy a néző előtti bemutatkozásképpen is – nem egyszerűen intellektuális párbajkészségével, hanem precíz céltudatosságával kerekedik felül (legalábbis alkalmilag) House-on: furfangosabb játékosnak bizonyul, mert figyelmesebb filológusnak. Hiszen a refrén valóban így teljes: 

„…You can’t always get what you want 

But if you try sometime you find 

You get what you need 

Nem találunk szavakat: csak szavakat találunk. (Halmai Tamás) 

Címkék: Doktor House

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása