A tizenkilencedik században számos olyan mű keletkezett, amely óriási hatást gyakorolt a huszadik századi populáris kultúrára. Ezek közül – ideértve például a Drakula és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét is – az egyik egészen nyilvánvalóan Mary Shelley Frankenstein című regénye. Ám nemcsak a szöveg karrierjéről beszélhetünk: keletkezése körülményei is toposszá váltak a későbbi időszakokban. A Villa Diodatiban zajló események képezik a kiindulópontját például Federico Andahazi-Kasnya A harmadik nővér című alkotásának, melynek középpontjában Polidori A vámpír című elbeszélésének keletkezése áll – ennek hátterét természetesen a Frankenstein íródása és a Byronnal való rivalizálás alkotja. Az angol romantika jelentős szerzői és művei rendre felbukkannak későbbi produkciókban, elég itt, mondjuk, Dan Simmons Hyperioni énekek-ciklusára utalni, melyben a szerző a Keats kibrid (az emberi testben létező MI) tudatának közvetítésével lehetővé teszi a romantikus költő bizonyos alkotásainak (pl. a Homéroszhoz címzett szonett) beemelését az űropera nyelvi terébe. Vagy gondoljunk Coleridge Rege a vén tengerészről című poémájára, melynek alaphelyzetére épül az Iron Maiden azonos című dala.
Az említettek mellett szintén a nagy hatású romantikus művek közé tartozik Percy Bysshe Shelley Ozymandias című szonettje, mely a popkultúra különböző szegmenseiben bukkan fel később. Ennek a kiterjedt hálózatnak ugyancsak részét képezi a science fiction (pl. Terry Carr Ozymandias című novellája, John Wyndham A triffidek napja című regényének egyik jelenete), a vizuális kultúra (pl. a Breaking Bad című sorozat végén a főszereplő a költemény kíséretében nézi végig a birodalmának összeomlását, a The Ballad of Buster Scruggs című Coen-filmben Harry Melling szavalatában hangzik el egy hatásos színpadi beállításban), a szórakoztatóipar (pl. a Monty Python paródiái a hangyák királysága és A szépség és a szörnyeteg kapcsán utal rá), a számítógépipar (pl. a posztapokaliptikus Armageddon Empires-ben MRC-11 Ozymandiusnak nevezik a birodalmi egységet) és a zene (pl. The Sisters of Mercy, Qntal, Gatsbys American Dream) vagy a reklámipar is (pl. a svájci Union Bank reklámkampányában Ben Kingsley szavalta el a verset).
Shelley költeményének utóéletéből a legtöbben valószínűleg az Alan Moore és Dave Gibbons által jegyzett Watchmen című újhullámos DC képregényt emelnék ki, melyben az egyik visszavonult szuperhős Adrian Veidt, aki Ozymandias néven szerepelt az Őrzők között. A képregény XI. fejezetének végén egy részlet található a Nova Express 1975. július 12-ei számából, amely egy Veidttel készített interjút tartalmaz. (Ebből tudjuk meg, hogy Veidt hogyan lett szuperhős.) A karakter képi megjelenítése és antikizáló környezetbe helyezése a Shelley-vers Ozymandiására játszik rá, és feleleveníti a költemény apropójául szolgáló szcenikai mozzanatot, II. Ramszesz fáraó ábrázolását. (Shelley versét a British Museum kiállítása inspirálta.) A Watchmenből készült filmadaptációban (rendezte: Zack Snyder) az antarktiszi környezetbe ágyazott műemléken, a talpkövön látható is a Shelley-vers megfelelő részlete. A Watchmenből készült HBO sorozatban aztán a Jeremy Irons alakította Ozymandias szerepköre kitágul, a Before Watchmen szériában megjelent hatrészes Ozymandias pedig a karakter előtörténetét szövi tovább.
A Shelley-vers ugyanakkor szerepel a Marvel Univerzumban is: A Bosszú Angyalai (The Avengers) 57. számának Epilógusa idézi a művet identikusan (tehát teljes egészében), miközben egy srác Ultron fejével játszadozik egy szemétkupacon. A füzet Vízió Ultron fölötti győzelméről szól, a befejezés pedig mintha arra játszana rá, hogy a maradványok nem jelentenek végleges halált (ahogy a vers szerint az ős romok túlélik az alkotót). Innen nézve a zárlat nagyon is nyugtalanító, hiszen Ultron halotti maszkján az egyik csatlakozó még üzemképes lehet. Mindez remekül kihasználja a kép és a szöveg feszültségéből nyíló többértelműséget. Fel kell azonban figyelnünk arra a mozzanatra, hogy a Shelley-vers a képeken kívüli térben helyezkedik el (tehát nem beírás), vagyis a vizuális mezőn belül nincs eredete. Ezzel a párhuzamok ugyan nem gyengülnek, de a költemény autonóm-immanens létezése mégiscsak jobban hangsúlyozódik. Valószínűleg ennek a „kiegyenlítődésnek” köszönhető, hogy bár a romok nem ugyanarra az entitásra vonatkoztathatók a képi, illetve a textuális síkban, a mitikus távlat és a történet meghosszabbításának illúziója egyszerre tud érvényesülni, összefonódni, de önállóan is működni. Produktív, a medialitást nyomatékosító megoldás.
Végül meg kell említenünk a hálózat másik fontos csomópontját, Ridley Scott Alien: Covenant című filmjét, a széria hatodik darabját, melyben el is hangzik a Shelley-költemény. A két android (David/Walter – Michael Fassbender) párbeszédére épülő jelenetnek többféle értelmezése is forgalomban van, hiszen egyikük (aki kikísérletezi a xenomorphot) eltéveszti a szerző nevét, Byront mond Shelley helyett, és erre a „nyelvbotlásra” különböző értelemkonstrukciók épülnek a szintetikus ember memóriájára, vagy a tudatos manipulálására vonatkozóan. Lényegesebb viszont az, hogy a vers rímel a helyszín múltbeli történetére, nevezetesen arra, hogy a Prometheus katasztrófája után David a biofegyverrel letarolta a bolygó lakóit, akik után csak nyomok maradtak a kísértetiesen üres városban. Ebben a jelentéses átvitelben azonban találkozik a kép a szöveggel, a vers a láthatatlan történettel, a szonett a horrorral, a romantika pedig a tömegfilmmel. Mindennek hátterében pedig – a mesterségesen létrehozott lények egymásra rétegződő alakzatán keresztül – felsejlik a Frankenstein-történet alapképlete is. Ennek köszönhetően újra a tizenkilencedik század legproduktívabb darabjaira terelődhet a figyelem. (H. Nagy Péter)
