„Furcsák. Különlegesek. Találékonyak. Szórakoztatóak. Intelligensek. Változatosak. Fantasztikusak. Elbűvölőek. Igazi túlélők. A világ urai.” Ezek a különös hívószavak egy szép kivitelezésű könyv borítójának belső fülén szerepelnek egymás alatt, mondatértékű kijelentésekként. Ha feltennénk egy találomra összeállított embercsoportnak a kérdést, hogy kikre vonatkozhatnak ezek a megállapítások, valószínűleg olyasmikre tippelnének a delikvensek, mint, mondjuk, a majmok és az emberszabásúak, vagy pedig a szuperhősök. Tehát meglehetősen távol járnának az igazságtól. Ők ugyanis, akikre ezek a jelzők vonatkoznak, a rovarok. A felsorolás pedig Anne Sverdrup-Thygeson norvég rovarkutató, természetvédelmi biológua Terra Insecta – Miért csodálatosak és nélkülözhetetlenek a rovarok? (ford. Merkl Ottó, HVG Könyvek, Budapest, 2020) című remekül megírt, igen szórakoztató sikerkönyvének behajtott fülén olvasható.
Jópofa ez a párszavas fülszöveg abból a szempontból is, hogy megelőlegez valamit a könyv hangulatából, ugyanis a kiváló szerzőtől (science-kommunikátortól) nem áll távol a megfontolt antropomorfizálás, amellyel közel hozza (megszeretteti) a rovarvilág extrém, fura szerzeteit is. Ezekben pedig nincs hiány, a könyvben hemzsegnek az elképesztő sztorik, az egyiken meghökkenünk, a másikon szinte önfeledten mulatunk, miközben bevezetőt kapunk a rovartan rejtelmeibe. Igazat adhatunk a hátlapszövegnek is: „Ha volt is valaha bármi ellenérzésünk a rovarokkal szemben, ez a könyv örökre megváltoztatja a hozzáállásunkat.” Talán annyival egészíteném ki, hogy mindez úgy történik meg, hogy azért az idegenség sem számolódik fel teljesen. Profi tálalás, érdemes tehát belelapozni.
Már a Terra Insecta bevezetője meggyőzi az olvasót arról, hogy a világunkat – igen nagy valószínűséggel – a rovarok tartják mozgásban. A szerző parányi fogaskerekekként hivatkozik rájuk, melyek kulcsfontosságú és kiiktathatatlan részei a természet óriási gépezetének, illetve a táplálékhálózatoknak, a hulladékfeldolgozásnak, az újrahasznosításnak és a talajgondozásnak. A számok valóban lenyűgözők: „Napjainkban a Földön minden egyes emberre több mint 200 millió rovar jut. Miközben ezt a mondatot leírom, egy és tíz kvintillió közötti számú rovar surran, mászik és repül bolygónkon – többen vannak, mint az összes tengerpart összes homokszeme. Tetszik, vagy sem, mindenütt körülvesznek minket. A Föld a rovarok bolygója.” Mintha egy science fictionbe csöppennénk, ám mégsem.
Valóban, ezek a főszereplők nemcsak mindenütt megtalálhatók, de – például a medveállatkákhoz hasonlóan – ők is túlélték a fajkihalási hullámokat. 479 millió éve léteznek, az élőlények összes ismert fajának több mint a felét alkotják; elképesztő változatosságban vannak jelen a szabad szemmel nem látható régióktól kezdve a karhosszúságú zónákig. „Olyan sokan vannak, hogy felfogni is nehéz – folytatja Sverdrup-Thygeson – […]. Akadnak rovarok szenteltvíztartókban, számítógépekben, olajpocsolyákban, valamint lovak gyomorsavában és epéjében. Megtaláljuk őket sivatagokban, a befagyott tenger jege alatt, a hóban és a rozmárok orrlyukában.” Vagyis szinte mindenhol, egy precízen működő – olykor érthetetlenül kiegyensúlyozott – körforgásban.
Talán nem kell külön hangsúlyozni, hogy a biológiai (illetve kémiai) mechanizmusokkal és jelenségekkel foglalkozó ismeretterjesztő könyvek jelentős része – mint amilyen a Terra Insecta – epizodikusan érinti valamilyen formában a különböző mérettartományokat, az azokban lehetséges élettereket és különleges létformákat, így a vírusokat is. Ez megér egy rövid kitérőt. Sverdrup-Thygeson munkájában a következő megdöbbentő történet szerepel a rovarok és a vírusok együttműködéséről. Egy élősködő darázsfaj a katicabogarat használja keltetőként: egy jól irányzott szúrással elhelyezi benne a petéit, majd a petékből kikelő lárva felfalja a bogár belső szerveit. (Emlékezzünk csak, Darwin az ehhez hasonló eseteken akadt ki.) Ezután kipréseli magát a katica potrohán keresztül, egy apró selyemlabdát sző a még élő bogár lábai közé, ahol bábbá alakul.
A katica viselkedése innentől kezdve megváltozik, a bogár pajzsként áll mozdulatlanul, ám amikor a darázs ellensége közelít hozzá, megrázza magát, és elijeszti a ragadozót. „A nagy kérdés az – írja a rovartan tudósa –, hogy miként alakítja át a darázsanya zombi-bébiszitterré a katicabogarat. Végül is, hetek teltek el azóta, hogy lerakta a petéjét, és eltűnt. A válasz: a darázs nemcsak a petéjét juttatta a katicába, hanem egy vírust is. A vírus felhalmozódik az agyban, és úgy időzíti a működését, hogy éppen abban a pillanatban bénuljon meg a bogár, amikor a lárva kimászik a testéből. A vírus tehát lehetővé teszi, hogy a darázs átvegye a hatalmat a katica agya felett, így a bogár nemcsak táplálékként, hanem bébiszitterként is szolgálhat.” (77. old.) Ez a megdöbbentő példa jól illusztrálja a vírusok különös tulajdonságait és a rovarok hajmeresztő szokásait.
Megemlítendő ezen túl, hogy a Terra Insecta nemcsak a rovarképesség bemutatására összpontosít, hanem folyamatosan szem előtt tartja azt a kérdést is, hogy mit kezdjünk mindezzel. A „hogyan működik a világ ezen a szinten” dimenzióját kiegészíti az arra koncentráló látásmód, hogy a rovarok rendkívül sokféle értelemben befolyásolhatják az emberiség jövőjét. Az egyik ide vonatkozó terület nyilvánvalóan az élelmezés témaköre, hiszen valószínűsíthető, hogy a rovarokból előállított élelmiszerek iránti kereslet nőni fog. (Ez a tendencia már lényegében meg is indult.) A bug burgertől (bogárburger) a cricket cookiesig (tücsökkeksz) nagyon széles a skála, ahhoz pedig aligha fér kétség, hogy a rovarevés iránti ellenérzés itt-ott komoly viták tárgyát képezi, míg másutt a sáskák és tücskök fogyasztása az evidenciák közé tartozik.
És például itt hozható szóba a kultúra. Sverdrup-Thygeson jó érzékkel mutat rá azokra a jellegzetességekre is, melyek a rovarokkal szemben kialakult szokásrendszerek mögött húzódnak meg. A könyv lényegében ezek lebontására tesz kísérletet, amikor rámutat az ismertebb példák mellett olyanokra is, melyeknek elterjedése hozzájárulhatna a szélesebb körű rovarhasznosításhoz. Nem is gondolnánk, hogy a rovarok mi mindenre alkalmasak az iparban, illetve milyen technológiai újításokban vesznek részt. A pókfonáltól kezdve a robotikán át az űrkutatásig terjed a skála. Ugyanakkor lényeges, hogy éppen az ide vonatkozó részek teszik kérdésessé a hasznossági elvet, az előnyös vs. hátrányos megkülönböztetését, és amellett érvelnek, hogy „fontos megóvni a természetet és a benne élő fajokat, akár hasznosnak ítéljük őket, akár nem”. Jól jegyezzük meg ezt a tényt: a rovarfajok negyedét a kipusztulás fenyegeti, a fajkihalás pedig – mint már jól tudjuk – továbbgyűrűzik az ökoszisztémán. A helyi fenyegetés globális (hálózati) probléma is.
Másfelől nézve, persze, megfogalmazhatunk a kultúrára vonatkozóan ehhez hasonló kérdéseket is: mi az összekötő kapocs Shakespeare drámái és Beethoven szimfóniai, Linné virágvázlatai és Galilei holdról készült rajzai, Snorri Eddája és a Függetlenségi nyilatkozat között? A közös pont az, hogy mindegyiket olyan gubacstintával készítették, amelyet a rovaroknak (a gubacsdarazsaknak) köszönhetünk. Valóban, az 1100-as évektől az 1800-as évekig ez a tinta tette lehetővé, hogy az írástermékek fennmaradjanak. A kínai koromtinta ugyanis vízben oldódott, könnyű volt eltávolítani, így rengeteg írásmű megsemmisült (vagy tudatosan eltávolították, hogy újra felhasználják a pergament). Az íráskultúra sokat köszönhet ezeknek az apró rovaroknak, nélkülük a középkor és a reneszánsz dokumentumai közül még többet mosott volna el a víz. A gubacstinta tehát médiumtörténeti jelentőségű is – használata egybeesik a kódex, majd a könyv tárolómonopóliumának a megszilárdulásával –, megváltoztatta a kéziratos adattárolást, mivel kiválóan beivódott a pergamenbe. (Mentés másként.)
Igen fontos eleme a könyvnek továbbá a városi ökoszisztémák kutatásának sürgetése, illetőleg az olyan élőhelyek bemutatása, mint például a halott fák csoportja vagy egy odvas tölgy a napon. Az öreg tölgyfák varázslatos életterét szinte lírai nosztalgiával idézi fel a szerző. Félhomály, a nedves föld és a meleg fa édeskés illata, titokzatos odvak, melyekben megváltozik a tér és az idő jelentése. „Élet és halál, drámák és álmok – mind-mind milliméteres méretben.” Az ősöreg tölgyeken keresztül bevillan a múlt, mintha ebben a képben összegződne a tudós életútjának egy-egy fontos szakasza is. Nem egészen váratlan tehát, hogy ez a fejezet a tölgyfák védőbeszédévé alakul át: „Öt perc a láncfűrésszel, és az óriás, mely a pestisjárvány idején hajtotta első ágait, majd látta megszületni és elmúlni a reneszánszot és az ipari forradalmat, máris szétforgácsolt törzzsel fekszik a földön. De 700 évbe kerül, mire ugyanilyen méretű új tölggyel pótoljuk. És hol éljenek eközben a rovarok?” (166. old.) Ki tudja, ugye?
De persze nem pusztán az érdekes részletekért (pl. rovarszex, metamorfózis, sáskajárás, ökoszisztéma a lajhár bundájában, élőhalott árvaszúnyogok), vagy a tanítható összefüggésekért érdemes felütni ezt a könyvet. Lenyűgöző ugyanis a teljes tájkép. Sverdrup-Thygeson teljesítménye kimagasló, alkalmas arra is például, hogy népszerűsítse a környezettudatosságot, a hálózati gondolkodást, vagy a biodiverzitás megismerését. A szerző azt írja az utószó utáni köszönetnyilvánításban, hogy hihetetlen élvezettel írta ezt a könyvet. Nos, valóban büszke lehet rá, mert ez az alkotástechnikai öröm és tudás generálta flow nemcsak átjön a lapokon (már amennyire ennek közvetítésére alkalmas a nyelv), de ugyanez megismétlődhet a befogadó oldalán. A sok-sok rovartól kapkodhatjuk a fejünket, ám nem ettől leszünk bogarasok. Ellenkezőleg, a Terra Insecta megpillanthatóvá tesz egy másfajta, különleges világot, melyet kár lenne kihagyni. „A tehénlepényért folyó csatában gyorsnak kell lennie annak, aki ki akar hasítani egy szeletet a tortából.” (H. Nagy Péter)
