(Az írás spoileres.)
Talán nem újítóan kiemelkedő alkotás, de klasszikusan szép életrajzi dráma A professzor és az őrült (The Professor and the Madman, 2019), mely az angol nyelv nagyszótárának munkálatait viszi vászonra, s példázatos hajlamaiban egyszerre a nyelv dicsérete, és az olvasásé, és az anyanyelvi beszélők közösségéé, és az élethivatásé, és a megbocsátásé, és a szereteté, és a szerelemé, és a barátságé.
A 19. század végének angliai tudományos élete a keret, három ember (egy pszichiátriai gondozott [Sean Penn], egy autodidakta tudós [Mel Gibson] és egy özvegy nő [Natalie Dormer]) kapcsolatrendszere a tartalom, a humánum és a humanizmus gyógyító ereje a mondandó. S ráébredhetünk a sorozatok kiváltságára: ami itt váratlanul és alig megmagyarázva történik (a két férfi kapcsolatának barátsággá alakulása, a nő gyűlöletének átváltozása szerelemmé), az 10-12 részben komótosabban volna kifejthető, árnyalható és földeríthető. Például a doktor előéletéről is érdemes volna többet megtudnunk, a polgárháború utáni Amerikáról: ahogy az USA-ból USA lesz, az indiánokból rezervátumlakó, a feketékből papíron szabad ember, a porból és vérből felhőkarcolók, a hegyekből sorsok tanúi.
Mégsem lehetünk elégedetlenek. A sorsdrámák főbb erővonalai tiszták, trauma és katarzis viszonyrendszerében aggályosan igazít el a film, a végén a fekete-fehér dokumentumfotók megrázóak. A PTSD-s tüneteket mutató – s a bűntudat démonaival vesződő – főhős megpróbáltatásai pedig e műformában elővezetve sem hagynak kétséget afelől, hogy az elmegyógyintézetek történelme a pokol történelme a földön.
A rendezés és fényképezés látványos bravúrok nélkül teljesíti feladatát, a színészi játék kiérlelt elevensége mellett elsősorban mondatok maradnak velünk, hosszan, hogy ne foghassuk rövid úton menekülőre:
„Ha olvasok, senki nem üldöz.”
„A betegség gyakran maga a gyógymód.”
„I can because of you.”
„If love... then what?
then no chance redemption”
A szótár kötetről kötetre napvilágot lát. A munka zajlik, adományoz, megtisztít. A szavak összegyűjtése új teremtés illúzióját kelti, a dolgok megnevezése (és a nevek definiálása) friss otthonná kerekíti az ódon létezést. Rendet bűvöl a nyelvi tudatosság a néma káoszokba. Persze nem érinthet minden vonatkozást a dramaturgiai jóvátétel: óceán hömpölyög végül a szerelmesek közé. De mégis, mégis: szerelmesek közé hömpölyög az óceán. (Halmai Tamás)
