A science fiction nyelvét reflektáltan megszólaltató mű, Douglas Adams ötkötetes Galaxis-trilógiájának második része a következő szituációt hozza játékba: az intergalaktikus menekültekből és szökevényekből álló társaság egyik párbeszédében szóba kerül egy rockegyüttes, amely „a leghangosabb, a leggazdagabb és a legsikeresebb banda a világ történetében”.
Az Útikalauzban (a fikció „főhősében”) pedig ez olvasható: „a Katasztrófasújtotta Terület, ez a Gagrakaki Elmezónából származó plutónium-rockegyüttes, általánosan elfogadott vélemény szerint nemcsak a Galaxis leghangosabb rockegyüttese, de minden zajforrások leghangosabbika is egyúttal. Tapasztalt koncertlátogatók szerint a hangegyensúly a színpadtól harminchét mérföldnyire elhelyezett betonbunkerek belsejében a legoptimálisabb. A zenészek távirányítással szólaltatják meg hangszereiket vastag hangszigetelésű űrhajójukból, amely ilyenkor a bolygó – sokszor egy másik bolygó – körül kering. […] Sok világban egyszer s mindenkorra megtiltották fellépésüket; néha esztétikai okokra hivatkozva, de többnyire azért, mert az együttes koncertfelszerelése ellentmondásban állt a stratégiai fegyverekre vonatkozó helyi korlátozó egyezményekkel.”
Természetesen nem pusztán az az érdekes, hogy az ehhez hasonló parodisztikus részletek miként teszik hatékonnyá Adams parazita alkotását; hanem inkább az, miért tekinthető működőképesnek a Katasztrófasújtotta Terület (környezetátrendező produkciója:) feltehetően nem tisztán hallható zenéje (?), a látványos show kiiktatása (nincs jelen sem a zenekar, sem a közönség), a koncert interplanetáris kitágítása; pláne akkor, ha mindez (összes kellékével, hangrobbanásaival egyetemben) be is van tiltva. A rockzene – mint tudjuk – visszaélés a hadfelszereléssel; ez esetben szó szerint: a hangszer stratégiai fegyver.
Adams bulija természetesen nem véletlenül került itt szóba, hiszen Catherynne M. Valente Űropera c. regénye hasonló őrültségekkel operál. A Metagalaktikus Grand Prix-n különféle – egymás számára idegenebbnél idegenebb – civilizációk dallal vagy egyéb performansszal mérik össze tudásukat, miközben szó szerint az élet a tét. Az aktuális akción az emberiséget Decibel Jones és az Abszolút Nullák képviselik, fajunk sorsa az ő teljesítményükön múlik. A poénos megoldások persze olykor Adams humorát idézik, de a zenei kultúrához való viszony szempontjából az Űropera végső soron tiszteletadás David Bowie (illetve Ziggy Stardust) előtt.
Valente mindezt megtoldja egy remek intermediális játékkal is. A tartalom valójában playlist, a fejezetek pedig feltételeznek egy-egy popdalt, melyek zenei versenyeken (Eurovíziós dalfesztiválon) hangzottak el, így mintegy a háttérben (is) szól a zene. Conchita Wurst vagy Celine Dion dalai mellett Rúzsa Magdi is színesíti a skálát, Unsubstantial Blues c. szerzeményével. Olvasás és zenehallgatás összefonódása és egymásban való tükröztetése olyan ötlet, mely nemcsak szokatlan a sci-fiben, de újraszituálja a címben jelölt műfaji jelölőt is. Az űroperák csatajeleneteit helyettesítő zenei párbajok, a könyv médiumának a diszkógömbbel való kontaminálása számos ponton erősíti ezt a kapcsolatot, így tökéletesen jogos az Alient kifordító tagline: „Az űrben mindenki hallja az énekedet”.
Másrészt a regény tagolása (Föld, Víz, Levegő, Tűz, Szív) sem hagy kétséget a felől, hogy az Űropera speciális látásmódjának következtében az Élet színpada és a zene azzal az ötödik elemmel kerülhet kapcsolatba, amely nélkül unalmasabb hely volna az univerzum, de ez mégsem szimpla romantika. Hiszen ha a világegyetemben mindennek van ritmusa, akkor„a galaxis történelme, egy bolygó történelme és egyetlen személy története is egyszerű kis dallam karaokefelirattal”. Egy popdal megszületéséhez kismillió feltételnek kellett teljesülnie a Nagy Bumm óta. Innen nézve kissé másképpen hallgathatjuk a szférák zenéjét, a szív ritmusát és a csend hangjait. (H. Nagy Péter)
