Kövess minket Facebookon is!

Friss topikok

A csontjainkba vésve…

greyjoy 2018.10.21. 11:17

adam_christopher_dishonored_a_kepmasok_ura_b1.pngAdam Christopher: Dishonored – A képmások ura

Az életért küzdeni kell, kockáztatni, hogy az ember igazán értékelni tudja. 

A Dishonored világának tulajdonképpeni támpilléreiként a csontokat kellene megneveznünk, elvégre a mágia sötétebb dimenziói is ezekhez kötődnek – egy dark fantasy univerzumban pedig mindenekelőtt ezekről a szférákról érdemes beszélni. A legtöbbek által már elfeledett karcok és rúnák életre keltik a csontokban lakozó erőt, a hétköznapi ember képességeit és lehetőségeit nagyarányúan meghaladó hatalommal ruházva fel őt. Korántsem mindegy azonban, hogy mi, azaz ki volt az, aki az alapanyagot „szolgáltatta”: egy egyszerű sírrabló, dokkmunkás, bandatag vagy vezér, esetleg egy ősidőkbe vesző lény – amelynek a létezése is a régi legendák ködébe vész már –, egy leviatán?

A Dishonored univerzuma spekulatív fikciós műfajok ütközési pontjában helyezkedik el. Egyszerre visel magán a már említett dark fantasy jegyek mellett disztópikus ismérveket, a történelemből merített társadalmi/politikai mintázatokat és nyomokban steampunk sajátosságokat is. Egy igazi hibrid közeg tehát, ami háttérként kiépül előttünk, s ahol az egyszerre orgyilkos-tanonc (nyomokban kétségkívül az Assassin’s Creed-re hajaz a környezet) és császárnő, Emily Kaldwin kénytelen átverekedni magát a hétköznapok és az udvari protokoll kihívásain. Közben a főváros, Dunwall egyre éledezik körülötte, a korábban tomboló pestis patkányaiból is egyre kevesebb van már, és a bálnazsír-kereskedelem is mindinkább felélénkül, amire a háttérbe szorított utcai bandák is újra boldogan rátennék a kezüket. Az ellenséget mindazonáltal csak a csontok érdeklik, a végső összecsapás során Emilynek azonban nem is annyira vele, mint inkább saját magával kell megküzdenie: hű marad a saját valóságához, továbbra is magán viselve a múlt gyötrelmeit és édesanyja elvesztését, vagy pedig megragadva a lehetőséget, átírja azt, amit a legtöbben átírhatatlannak gondolnak?

Adam Christopher regénye a nagysikerű Dishonored videojátékok univerzumát teszi transzmediálissá, hisz általa egy újabb platform, az irodalom felől is beléphetünk ebbe a kétségkívül sötét hangulatú világba. A könyv egyszerű nyelvezetet használ, tele van akcióval és képességleírással, melyek által számos példát szolgáltat arra, miként is konvertálhatók át, adhatók vissza egy más médium, esetünkben az irodalom és annak lehetőségei révén azok a jelenségek, amelyeket a videojátékok korábban már kiépítettek. Kétségkívül nem csak a zárt terekben véghezvitt rövid távú teleportálások, sem a kimerültséget pillanatok alatt felszámoló elixírek fogják elérni, hogy az olvasó mind kíváncsibb legyen vagy visszakívánkozzon a virtuális világba, ahhoz viszont bizonyosan hozzájárulnak, hogy esetenként úgy érezzük, nem is igazán váltottunk platformot.

Appendix: érdemes hát továbbra is tenni a dolgunkat, pörgetve vadul a taxiórát, hogy minél több fuvart végezhessünk el, továbbra is szépen kanyarítani a betűk szárát a krétával a táblán, mert a forma sem lehet lényegtelen, és vigyázni az emléknapokon tartott beszédek ütemére is, hogy össze-összevillanjanak azok a mondatvégek, sajátos ritmust és hatást teremtve. Ugyanis nagy valószínűséggel a mindennapi tetteink – elvégre leginkább ezek által vagyunk körvonalazhatók – minősége határozza meg egyebek mellett a csontjaink értékét is. (Baka L. Patrik)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mapopkult.blog.hu/api/trackback/id/tr5414313471

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.