Kövess minket Facebookon is!

Friss topikok

Ania Ahlborn: Vértestvérek

greyjoy 2016.11.05. 19:28

unnamed_2_2.jpgAnia Ahlborn Vértestvérek c. regénye – az Agave Könyvek horror-sorozatának korábban megjelent darabjaitól (Nick Cutter: Mélység, Paul Tremblay: Szellemek a fejben) eltérően – nem a természetfeletti horror hagyományából építkezik (nincsenek benne sem démonok, sem más hasonló lények), az elbeszélt események borzalmas mivolta nem valamiféle e világon túli rettenetből fakad, hanem magában az emberi természetben gyökerezik. És bár a dramaturgia megfelelő pontján előkerül a balta (és vér is folyik addigra jócskán), slasher-horrornak sem mondanám. Ha valamilyen címkével mindenképpen el kellene látni, akkor a legmegfelelőbb talán a lélektani horror megnevezés lenne. Az írónő nagy hangsúlyt fektet a karakterekre és a történet felépítésére, s rajtuk keresztül igyekszik elemi hatást gyakorolni az olvasóra. Ami – legalábbis az én esetemben – maradéktalanul sikerült is neki. A Vértestvérek nagyon durva és kompromisszumoktól mentes könyv, hatása hosszan tartó és fájdalmas.

A történet a 80-as évek elején játszódik az Egyesült Államokban. Pontos évszám ugyan nem szerepel a regényben, de a popkulturális (elsősorban zenei és filmes) utalások nyilvánvalóvá teszik a történelmi kontextust. A The Cure zenekarnak a könyvben fontos szerepet játszó A Forest című dala ugyanúgy 1980-as, mint Stanley Kubrick ugyancsak referenciapontként kezelt filmje, a The Shining.

Az események középpontjában egy nem mindennapi család áll, a – zömében – pszichopata sorozatgyilkosokból álló Morrowék. A fő nézőpontkarakter a család legkisebb gyermeke, Michael. Olvasás közben elsősorban az ő érzéseivel és gondolataival szembesülünk (nem mondom, hogy vele azonosulunk, mert olvasója válogatja, hogy ki mennyire képes azonosulni vele). A cselekmény – amelyről nem szeretnék sokat elárulni, mert itt minden apró részletnek jelentősége van – lassan halad előre, miközben időnként flashback-szerű részek szakítják meg, amelyek egyes múltbeli eseményekről lebbentik fel a fátylat. Ahogyan lépésről lépésre tárulnak fel előttünk a sötétebbnél sötétebb részletek, úgy válik egyre nehezebbé az előrelapozás is (nem mintha az olvasás szándékolt lassításával halogathatnánk a véget). Egy idő után már nem lehet kétségünk afelől, hogy milyen végkifejlet felé haladunk. Mindezt pedig a szerző egy olyan fináléval fejeli meg, amely porrá zúzza maradék illúziónkat is.

A könyvben – a műfaji elvárásoknak megfelelően – akad néhány gyomorforgató jelenet, ezek azonban sehol sem tűnnek öncélúnak. A Vértestvérek narrációja a legkevésbé sem hatásvadász. Úgy látszik, Ania Ahlborn nagyon jól tudja, hogy az ilyen esetekben a kívánt hatást éppen a távolságtartó elbeszélésmóddal lehet elérni. Az elbeszélésmóddal függ össze a tanulság elmaradása is. A szerző nem moralizál, nem vádol és nem ment fel senkit; egyszerűen csak mesél. Meséje azonban messze túlmutat azon, ami a cselekmény révén körvonalazódik (hogy gonosz emberek gonosz dolgokat művelnek), és magának a létezésnek az ürességével szembesít, amikor a legbiztonságosabbnak hitt környezetünket (a családot és az otthont) fosztja meg bensőséges és óvó jellegétől. A magányos ház és az erdő a horrorműfaj tipikusan gonosz helyszínei, olyan helyek, ahol bármi megtörténhet velünk. A Vértestvérekben sincs ez másképp, azzal a kiegészítéssel, hogy itt egyáltalán nincs olyan hely, ahol a szereplők (és az olvasó) biztonságra lelnének. (Keserű József)

 

Címkék: agave

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mapopkult.blog.hu/api/trackback/id/tr7111933049

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.