Kövess minket Facebookon is!

Friss topikok

Az MA PKK programja a Gombaszögi Nyári Táborban

greyjoy 2018.07.09. 14:39

gaga-bowie-madonna.jpg

Július 19. 12.30, B-612: Materiális lányok, poszthumán testek – előadásokkal egybekötött beszélgetés a kortárs testképekről

Előadók: H. Nagy Péter és Németh Csilla

Rezümé: A program a művészi testfelhasználás területeit járja körül a populáris irodalom és a popzene kapcsán. A kortárs horizont kialakulásához két tendencia járult hozzá a legerőteljesebben, a poszthumán és a posztbiológiai testkoncepciók burjánzása, ami a testhatárok és testképek kulturális és technikai felülírásával járt együtt (vö. technotest). Az előadások Bowie, Madonna és Lady Gaga tevékenységéből kiindulva, a biopunk regényeken át a tetkokultúráig jutnak el, többféle médiumot és platformot kínálva fel megközelítési útvonalként.

Az előadások bármikor megszakíthatók, a közönség közbekérdezhet. Az előadásokhoz kép- és hanganyag társul, ezzel is mintegy sugallva, hogy az irodalom a többi médium kontextusában tanulmányozható releváns módon.

Találkozzunk Gombaszögön!

 

Címkék: Gombaszögi Nyári Tábor

Szólj hozzá!

Churchill pillanatnyi kételyei

greyjoy 2018.07.03. 13:43

mccarten.jpgAnthony McCarten: A legsötétebb óra. Így rántott minket vissza Churchill a szakadék széléről

Harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a réteken, az utcákon és a hegyek között; soha nem adjuk meg magunkat.

(Sir Winston Churchill 1940. június 4-i beszédének kulcsmondata)

Anthony McCarten könyve arra a sorsfordító egy hónapnyi időre fókuszál, ami alatt, megannyi politikai csörte, bizonytalanság és háborús dráma közepette kikristályosodott, végül milyen szerepet is vállal magára Nagy-Britannia a második világégés során. Meghátrál a Blitzkrieg tomboló vihara elől, vagy a végsőkig harcol majd az elnyomás ellen, a demokrácia utolsó európai mentsváraként? Azért, hogy az utóbbi mellett döntött, gyakorlatilag egy ember tehető felelőssé: Sir Winston Churchill.

„A piedesztálok szobrok alá valók, nem emberek alá” – olvashatjuk A legsötétebb óra előszavában, mely megállapítás a kiterjedt kutatómunkával megírt könyv és az annak alapján készült film irányelveként is prezentálható, hiszen McCarten arra vállalkozik, hogy a maga tényleges valójában mutassa be mindenekelőtt a brit háborús miniszterelnök alakját, s a békéltető politika mellett lándzsát törő ellenlábasait, Neville Chamberlaint és Edward Woodot, azaz Lord Halifaxet is. A megfelelő szakaszokon az egyes hősök – mert ebben a körben, legyenek bár egymás kihívói, mégis mindenki az – előtörténetét is felvázolva tudatos építkezéssel éri el, hogy hús-vér alakokként jelenjenek meg előttünk, együtt a maguk elveivel, hóbortjaival és mindenekelőtt kételyeivel.

McCarten remek dramaturgiával adagolja az egyébként zavarba ejtő mennyiségű információt, az egyes szituációkban jelenlévőktől származó számtalan, beemelt naplóbejegyzésre, jegyzőkönyvi feljegyzésre és memoárra támaszkodva, ami által gyakorlatilag óráról órára haladva bontakoztatja ki előttünk 1940 májusának és júniusának kulcseseményeit: Churchill komoly fenntartásokkal való kinevezését – aki mögött soha nem sorakozott fel olyan elhivatottsággal a saját, konzervatív pártja, mint a munkás vagy liberális ellenzék –, az azzal egy napon megindított, nyugati irányú náci villámháborút, a dunkerque-i helyzetet és a Dinamó-hadműveletet, s mindenekelőtt a világégés tényleges neuralgikus pontját, azt, hogy bár egy pillanatra csak, néhány órára még maga Churchill is megingott, és veszélyeztetett országa függetlenségének megtartásáért cserébe nem is csak a békekötést vállalta volna fel, de területi engedményeket is hajlandó lett volna tenni.

És épp ez a kétely és a rajta való felülemelkedés, a megacélozott vezetői tartás éri el azt, hogy ne egy kétdimenziós, urambocsá fanatikus, az ellenérveket figyelembe venni képtelen alakként tekintsünk erre a férfire, hanem valaki olyanként, aki önmagával is megküzdve végül sikeresen rántott vissza minket a szakadék széléről… (Baka L. Patrik)

 

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Ray Bradbury: Októberi vidék

greyjoy 2018.06.25. 22:28

oktoberi_videk.jpgValamiért azt gondolom (persze ez csak megérzés; statisztika nem áll a rendelkezésemre), hogy Ray Bradburyt magyarul kevesebben olvasnak, mint kellene. Pedig az Agave Könyvek rendületlenül szállítja az újabb és újabb zseniális Bradbury-köteteket, nemrég például a mester horrornovelláit tartalmazó 1955-ös Októberi vidéket. Horrort írok, pedig Bradbury igazából kategorizálhatatlan, vagy még pontosabban: minden kategória felett áll. A könyv impresszumában az áll: „Műfaj: szépirodalom”. Maradjunk hát ennél.

A tizenkilenc novellát és egy rendhagyó előszót tartalmazó kötet minden írása tartogat felfedeznivalót az olvasó számára. Bradbury ötlettára elképesztően gazdag, még a legelcsépeltebb(nek tűnő) témákból (vámpírok, élőhalottak) is képes eredeti történeteket kreálni. (Utoljára Neil Gaimannél találkoztam ilyen szintű kreativitással, és most már értem, hogy miért hivatkozik Gaiman annyit Bradburyre. Ő tudja a legjobban, hogy maga is Bradbury októberi köpönyegéből bújt elő.) És akkor még nem szóltam a – mondjuk úgy – nem hagyományos horrortémákról. Mert vajon kinek jutna eszébe, hogy egy dunsztos üvegről írjon novellát? Bradburynek pedig nemcsak eszébe jut, de olyan történetet kerekít belőle, hogy leesik tőle az ember álla. (Ez egyébként a könyv olvasása során többször megesett velem.)

Bradbury lépten-nyomon képes meglepni. Alig van olyan történet a kötetben, amelyben sejteni lehet előre a végkifejletet. Még a látszólag hagyományosan induló történetek is tartogatnak kisebb-nagyobb meglepetéseket. Hogy csak egy példát mondjak: aligha gondolná bárki is a cím és a felütés után, hogy kicsoda a kis orgyilkos az azonos című novellában. S ahol a történet befejezése a várakozásnak megfelelően alakul, ott is képes Bradbury meglepő húzásokra. Kiváló példa erre a perspektíva elmozdítása a Volt egyszer egy öreg hölgy végén. Előfordul (nem is ritkán), hogy a szöveg mondatszinten okoz meglepetéseket. (Ó, azok a képek!) A kötetben nagyjából kétféle novella található: jó és zseniális. Az utóbbira – a már hivatkozott Dunszton kívül – a Kaszát (ez nálam az abszolút kedvenc), az Állóvíz címűt (amelyben Bradbury nem egész hét oldalon megcsinálja azt, amihez Proustnak hét kötetre volt szüksége) és a kötet utolsó írását, a Dudley Stone csodálatos halálát (ezt a fájdalmasan bölcs írást az írásról) említeném. De mások biztosan más kedvenceket is találnak.

Lenyűgöző, hogy Bradbury mennyiféle gondolatot, hangulatot és érzelmet képes megragadni, miközben végig könnyed ecsetvonásokkal dolgozik. A fantasztikum jóformán csak eszköz a kezében, hogy valami mélyebbet tárjon fel abból, amit a nagy gondolkodók létezésnek, az egyszerű halandók pedig csak simán életnek hívnak. Bradburyt egyszerűen olvasni kell! Nem csak októberben. (Keserű József)

Címkék: agave

2 komment

Előzetes: Az MA PKK az idén is ott lesz a Gombaszögi Nyári Táborban

greyjoy 2018.06.22. 22:12

biopunk.jpgA tervek szerint július 19-én lesz az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport programja Gombaszögön: rövid előadásokkal egybekötött beszélgetés a kortárs testképekről.

H. Nagy Péter és Németh Csilla a művészi testfelhasználás területeit járja majd körül a populáris irodalom és a popzene kapcsán. Jövünk, Gombaszög!

Címkék: Gombaszögi Nyári Tábor

Szólj hozzá!

Ajánló: Opus 2018/2

greyjoy 2018.06.21. 14:10

opus53.JPGMegjelent az Opus 2018/2-es száma. Benne:

Magyar (perem)irodalom

Katona Nikolas: Fejezet a queer irodalomból. Katona André: Mennyi időnk van?

Vida Barbara: A kozmikus rettegés magyar csápjai. Intertextualitás, műfajköziség és medialitás Veres Attila Odakint sötétebb című regényében

Film/irodalom

Deisler Szilvia: A csillámporon túl

H. Nagy Péter: A víz alakja(i) technológiai közeg(ek)ben

Palimpszeszt

Baka L. Patrik: Pacifista partizánakciók (Barak László: Hülyegyerekek drága játszmái)

Hegedűs Orsolya: Alapok (Keserű József: Bevezetés az irodalomtudományba)

 

Címkék: opus

Szólj hozzá!

Földalatti tévétársaság

greyjoy 2018.06.07. 17:47

dick4.jpg

Philip K. Dick 1964-ben megjelent, The Penultimate Truth c. regényét A végső igazság címen jelentette meg az Agave kiadó. Az angol cím megváltoztatása utolsó előtti igazságról végsőre eltüntet egy rendkívül fontos mozzanatot, mely megér pár mondatot.

A sztoriról elég annyit tudnunk, hogy a Föld jövőbeli posztapokaliptikus állapotában egy felszíni elit azt a látszatot kelti/tartja fenn, hogy a háború nem ért véget, a föld alatti bunkerekben élő emberek pedig ehhez a látszatvalósághoz gyártanak ólomlábakat katonai célokra.

Amikor az egyik bunkerlakó mesterséges hasnyálmirigyet keresve a felszínre megy, megdöbbenve tapasztalja, hogy a világ nem az, aminek gondolták. A földalatti üzemekben az embereket egy tévéadással tájékoztatják a „háború” eseményeiről, az egész azonban megrendezett, külön ipar épül az áldokumentumfilmek gyártására.

A regény által felvetett probléma azonban nem merül ki az összeesküvés konstatálásában, ugyanis amikor a hasnyálmiriggyel a „főhősünk” egy mellé szegődött felszínlakóval visszamegy a bunkerbe – nincs más lehetőség –, ugyancsak egy tévéadásból értesülnek a háború tényleges befejeződéséről.

Vagyis ugyanaz a médium hivatott az igazság bevezetésére, amely addig megbízhatatlan információkat szolgáltatott. A kérdés az tehát, hogy a földalatti civilizáció vajon hihet-e mediális igazság létezésében. Innen nézve ugyanis minden igazság csakis az utolsó előtti lehet, hiszen nincs más közvetítőközeg, csak a tévé. Még a szemtanúk sem lehetnek száz százalékig meggyőződve arról, hogy az újabb hír a tényleges valóságot közvetíti.

Mivel a világ szerkezete átláthatatlan, minden róla szóló állítás részlegesként és múltorientáltként lepleződik le a manipuláció bevégezhetetlen áramában. Éppen az az érdekes tehát Dicknél, hogy a végső igazság marad beláthatatlan. Talán jobb lett volna ebben az esetben megtartani az eredeti címet.

De ha már így alakult a magyar kiadás, legalább elgondolkodhatunk azon, hogy a végső igazság illúziója mit jelent egy olyan világban, amely kizárólag egyirányú csatornára van kötve. Dick fél évszázaddal ezelőtt már igen pontosan látta a technomédiumok kommunikatív tartalma és az igazság aszimmetrikus viszonyát. Alighanem az Ubik és más regények mellett A végső igazság tudósít a legprecízebben arról, hogy a technokultúra miképpen foglalja magában – eleve – a médiamanipulációt. (H. Nagy Péter)

 

 

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Az irodalombarát és a kémregény (John le Carré: Single & Single)

greyjoy 2018.05.20. 17:14

lecarre_single.jpgHa a magát irodalombarátnak valló személy úgy kezd bele egy több mint háromszáz oldalas kémregény olvasásába, hogy nem igazán érzi magát jártasnak a műfajban, és ehhez még csatlakozik az a fajta frusztrált bizonytalanság, amelyet egy idegen, számára eddig ismeretlen szerző neve jelent, valamiféle különösen ingoványos érzelem-kavalkád keríti hatalmába; a magát irodalombarátnak valló személy ilyenkor általában szkeptikussá válik, ugyanakkor természetesen pozitívan tekint a jövőbe. Az irodalombarát ezekben a momentumokban általában abban reménykedik, hogy az újonnan megismerni vágyott írójának kiválasztott regénye jó, izgalmas, és mondjuk rá, letehetetlen lesz.

John Le Carré az Agave gondozásában immáron új fordításban megjelent 1999-es Single & Single című kémregénye a szokásos ismertetésben – bizonyára azért, mert a fülszövegnek egyébként is ez a célja – abszolút ígéretesnek bizonyul: a felvázoltak alapján a sztori szerteágazó – és természetesen nem kis izgalmakat ígérő – történetszálakból, látszólag megoldhatatlannak tűnő, „valódi” rejtélyek felderítéséből fog összeállni. És valóban (mily’ meglepő!): a történet tökéletesen hozza is a körvonalazottakat.

Előfeltételezés ide vagy oda, már a mű első fejezete is odaszögezi az olvasót a papírlapokhoz: a magát irodalombarátnak valló (mit sem sejtő!) nyugodt, kiegyensúlyozott személy ugyanis azzal szembesül, hogy az opus elején nem túl esztétikus és barátságos körülmények között főbe lőnek egy Alfred Winser nevű vállalati jogászt, akinek halvány elképzelése sincs arról, hogy mivel érdemelte ki ezt a – hogy is fejezze ki magát jól egy irodalombarát? – fizimiskájának teljes szétszakadását, énjének jobb/más világra (?) történő katapultálását eredményező akut megtiszteltetést. Alfred legalább úgy „elképed” ettől, mint azaz amatőr gyerekzsúrokon fellépő bűvész, Oliver Single, aki ennél lényegesen jobban járt: neki az arcába kapott spontán golyó helyett random zsebpénz, azaz ötmillió-harminc font érkezik a bankszámlájára. A meglepődés itt is teljesen jogos; Oliver bármennyire is fiktív karakter, bizonyára tisztában van vele: a munkájáért David Copperfielden kívül még a ’90-es években sem fizettek ennyit egy hihetetlen trükköket művelő „mentalistának”, akarom mondani illuzionistának sem igazán.

Az egyébként vitathatatlanul kiválóan megírt, hosszú visszatekintésekkel kiegészített, jól felépített, sodró lendületű és minden előrevetített cselekményszálat tökéletesen kibogozó mű nemcsak az emberi viszonyokat ábrázolja hibátlanul (gondolok itt Tiger Single és fia, Oliver ambivalens kapcsolatára), de nagyszerűen reprezentálja azt a Szovjetunió széthullása utáni pénzvilágot, amelyben talán még a mainál is jellemzőbb volt a korrupció, a hatalom iránti menthetetlen sóvárgás, illetve azok a sötét ügyek, amelyek meghatározzák/alakítják a magas pozíciókban lévő simlis üzletemberek olykor érzelemmentes, néha pedig komoly viszontagságokkal teli lelkivilágát.

A magát irodalombarátnak valló személy e kémregény elolvasása után derűlátóvá válik: a kedélye kifogástalan, a hangulata idillikus. (Plonicky Tamás)

Címkék: agave John Le Carré

Szólj hozzá!

Állati férj

greyjoy 2018.05.16. 11:42

allati_ferj.jpg

Az IrodalmiKorzó legutóbbi, félévzáró kávéházi estje extrém volt a javából. Gondoljunk bele: két élvonalbeli irodalmár ilyesmikről beszélget: milyen a vakondpatkányok életmódja, hogyan került a bálnák hátára az orruk, hogyan költözhetünk be egy gólyafészekbe, mi választ el minket a többi élőlénytől, definiálható-e a tudat, hogyan tartjuk a tejelőket, szokatlan-e egy fül egy egér hátán, átszabható-e a testünk, milyen közel vagyunk a mesterséges intelligencia létrejöttéhez, okosak-e a madarak, mit csinál egy gazdájába szerelmes macska, és így tovább. Közben folyamatosan a poszthumán líráról és Németh Zoltán Állati férj c. díjnyertes verseskötetéről volt szó, de hallatlan szerteágazó, naprakész biopolitikai kontextusban. A kérdezőnek, H. Nagynak persze az jött be, hogy a kötet evolúciós stratégiákra reflektál, a válaszolónak, a meghívott szerzőnek, Németh Zoltánnak meg valószínűleg az, hogy (végre) körbebeszélheti a saját verseit az idegenség legelképesztőbb vonzatai mentén. Szerencsés találkozás volt ez, mondhatnánk szimplán, de inkább arról győződhettek meg a jelenlévők – igen jól szórakozva –, hogy ha két naprakész kompetencia összevillan, akkor abból óhatatlanul költészet és tudomány szól egyszerre. (KK)

Címkék: Németh Zoltán

Szólj hozzá!

Beszélgetés Németh Zoltán költészetéről és a poszthumán líráról

greyjoy 2018.05.09. 21:40

nz.jpg

Címkék: Németh Zoltán

Szólj hozzá!

Ember nélküli technológia

greyjoy 2018.05.08. 13:01

dick_2.jpgHa az ember (úgy általában) szeret sci-fi-novellákat olvasni, és már volt szerencséje Ted Chiang (Életed története és más novellák) és Ken Liu (A papírsereglet és más történetek) könyveihez, jól tudja, hogy időnként érdemes visszatérni Philip K. Dick elbeszéléseihez.

Az Elektronikus álmok a mester 10 jelentős novelláját tartalmazza. A kötet érdekessége, hogy a művek adaptálói (az azonos című tévésorozat készítői) rövid kommentárokkal vezetik be az egyes darabokat. Feltűnő azonban, hogy ezek a kommentek a Dick-szövegek kapcsán az általános emberi tényezőt hangsúlyozzák, holott éppen ez az, ami Dicknél folyamatosan újrarendeződik, és a technológia – rendre – maga mögött hagyja. Dick alkotásainak java a gépekkel való közvetlen kapcsolatra koncentrál, egy olyan jövőre, melyben a környezet lesz az interfész.

Példaként a Közterm című novellára hivatkoznék – szimplán – ízelítőül, melyben az emberek hiába próbálnak leállítani egy olyan, számukra érthetetlen, önreprodukáló gyárat, mely viszont akár a világűrbe is képes lehet eljutni. Rendkívüli módon emlékeztet ez arra az elképzelésre, hogy a gépek az emberi tudatot használják önmaguk felfedezésének médiumaként. Az ember bár nélkülözhetetlen platformja ennek a folyamatnak, a gépek – írja a hard core médiatudós Friedrich Kittler – nem értünk vannak, hanem arra, hogy a természet kognitív része „saját magába táplálja vissza magát”.

Hajmeresztő egyébként az analógia William Gibson Neurománcának konklúziója és Kittler A kommunikációs médiumok története című esszéje között. A Wintermute–Neuromancer egyesítésével létrejött szuper (AI) MI a világűrből érkező jeleket fog be, az embereket ez viszont nem különösebben érinti, mert a földönkívüli intelligenciával, a „saját fajával” csak a gépek, az MI-k tudnak kommunikálni. Kittler esszéje szerint miután a tároló, transzportáló és kommunikációs médiumok beomlanak a digitális tartományba, az „übermédium” elfordítja érzékelőit az emberiségről. Idézem Kittlert szó szerint: „A kommunikációs technikák anélkül haladták meg egymást, hogy az emberre vagy az emberekre vonatkoztak volna, míg végül egy mesterséges intelligencia jut majd el az űrben levő lehetséges intelligenciák befogásáig.”

Amit Kittler mond, az tehát egyfajta elkülönülés, amely a Neurománc zárlatában is megfigyelhető. Ennek a momentumnak fontos előfeltétele az emberi történelmet és gondolkodást meghatározó technikai a priori tételezése, Kittlernél ily módon – Eva Horn pontos kifejezésével élve – az ember lesz a médium kiterjesztése. A Közterm és más Dick-alkotások igencsak beszédképesek ebben a kontextusban, a mester véleményem szerint ezért aktuális. Sokkal furcsább, ám a technomédiumok története felől belátható jelenségekről ír, mint az, hogy mi volna az általános emberi. Dicknél kezdődik a sci-fiben az ember nélküli technológia kalandja. (H. Nagy Péter)

Címkék: dick agave

Szólj hozzá!