Kövess minket Facebookon is!

Friss topikok

Posztmodern sci-fi

greyjoy 2017.09.27. 10:53

vorosingesek.jpgJohn Scalzi: Vörösingesek

 

„– Ha vége a műsornak, akkor mindennek vége – figyelmeztette Hester.

Nem, amikor a Narratívának nincs ránk szüksége, mi akkor is létezünk.”

 

Scalzi mester regénye hadat üzen a klasszikus űroperák alibista megoldásainak, s így mindennek, ami az irányzatot és vele a sci-fit úgy általában sokáig a peremre szorította. Az áttöréshez, a ponyvajelleg elhagyásához a múlt tapasztalatai szerint elsősorban arra volt szükség, hogy maguk a szerzők kezdjék el komolyabban venni a munkájukat: ne pusztán szürreális ötletek tárháza legyen mindaz, amit tudományos fantasztikumnak hívunk; ne csak a szóösszetétel második alkotóeleme érvényesüljön, hanem az első is. Így juthattunk el odáig, hogy a műfaj elkezdje gúnyolni saját eredőit, ezzel is igazolva azok meghaladottságát. És bár tűnjön ez elsőre paradoxnak, mindezzel együtt is tiszteleg előttük: meghaladni és kifigurázni ugyanis csak olyasmit lehet, aminek eleve jelentősége van, elvégre máson nem is volna működtethető ez az eljárás.

A Vörösingesek azonban korántsem csak egy szürreális szatíra – bár a humora és cinizmusa egyszerűen fenomenális –, de a posztmodern sci-fi egyik alapköve is, elvégre hasonlóképp újítja meg a műfajt, mint tette azt Lev Grossman a fantasyvel, Neil Gaiman a mitológiával vagy László Zoltán az SF teljes zsánerspektrumával: megcsavarja, másként láttatja, új irányból közelíti meg az alapanyagot, és közben nem hagyja ki az akadémia által körülbástyázott szépirodalmiság dimenzióját, megoldásait, nyelvi érzékenyégét sem. A határátlépés mű és valóság között, vagy legalábbis a szövegen belül is megteremtett alá és fölérendelt rétegek elmaszatolása mégis csak azáltal válhat olyannyira hangsúlyossá, hogy hőseink felteszik a lét bizonytalanságára vonatkozó egzisztenciálfilozófiai kérdéseiket, és rájönnek: a sok képtelen bevetés, értelmetlen halál, tudatosított klisé, mintázat és ok-okozatiságot felrúgó esemény egyetlen magyarázattal indokolható csak, azzal, hogy ők maguk pusztán egy igénytelen TV-sorozat hősei… bocsánat, mellékszereplői.

A cyberpunk nyomán a Vörösingesek a „serialpunk” megalapozója – önreflexiókkal telített nyelvét 90%-ban dialógusok uralják, ezzel is igazodva a megidézni kívánt tévésorozat-jelleghez – statisztáink fölött pedig a Narratíva, a (sorozat)szerzői akarat tornyosul transzcendens hatalomként, s a tét az, hogy sikerülhet-e az epizódok vakfoltjaiban megtalálni azokat a lehetőségeket, melyek révén ez az isteni lény, az író rábírható arra, hogy ne mészárolja le olyan válogatottan balfácán módokon mindazokat, akiknek az élete a cselekmény fősodra szempontjából oly jelentéktelen.

Ha Gaiman vámpírikus Hófehérke-újraírása ellehetetlenítette, hogy még egyszer úgy, olyan gyermekien lássuk azt a mesét, mint korábban, akkor a Vörösingesek eléri, hogy a statiszták halála ne pusztán csak egy könnyen felejthető töltelék legyen, mind az író, mind pedig a befogadó számára, hanem tényleges halál. Elvégre bár mi magunk is főhősei vagyunk a saját életünknek, egy rajtunk túlható Narratíva számára mégsem többek vörösingeseknél.

Scalzi műve direkt és indirekt módon is kommunikál az űroperák nagyjaival. Címével például hidat emel a Star Trek megoldása felé, miszerint a vörös viselet csak azoknak a karaktereknek járt, akik előbb-utóbb áldozatai lettek az egyes epizódok narratívájának. Ebben a könyvben tehát ők, a mindenkori vörösingesek állnak a fókuszban: mellékszereplőként válnak főhősökké.

A kötetet három kóda zárja, egyes szám első, második és harmadik személyben írva, első olvasatban azokról a hatásokról, amelyeket főhős vörösingeseink a valóságos figurákra gyakoroltak – akik persze a befogadó felől nézve ugyancsak fiktívek és a regény arányaira alapozva éppúgy statiszták –, második olvasatban pedig arról, hogy egy mű – szóljon bármely médium „nyelvén” – miként hathat ránk, megváltoztatva akár azt a súlyozást is, amellyel a világ eseményeit értékeljük. Elvégre, ha a kedves olvasó aktuálisan stresszel valamin, szerény véleményünk szerint már az is jó hatással lehet, ha az egyik vörösinges üzenetére gondol: „– Magának van komoly baja? – horkantott Hester. – Maga legalább nem kitalált személy. Képzelje el, mi mit érzünk.” (Baka L. Patrik)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Aktuális horror

greyjoy 2017.09.25. 08:45

szekta.jpgUtálom a szektákat. A vallási fanatizmust. És a vakhitet, amire épülnek. Nem vagyok vele egyedül. A True Detective című zseniális sorozat első évadában a két nyomozó belepillant egy hittérítő előadásába, közben az egyikük eltöpreng: vajon mekkora lehet itt az átlag IQ? A válasz kézenfekvő. James Warren „Jim” Jones is egy idióta vallási vezető volt a sok közül. 1978-ban a People’s Temple nevű szekta 918 tagját vette rá az öngyilkosságra. Durván az egyharmaduk gyerek volt. Aztán a „mester” minden bizonnyal fejbe lőtte magát.

Nick Cutter A szekta című szenzációs regényének az utószavában elismeri, hogy a könyvben szereplő tömeggyilkos vallási vezető beszédét az előbbi esetből merítette: „A furcsa párbeszédtöredéket személyesen Jim Jones beszédének leiratából szemezgettem ki, amelyet a People’s Temple követőihez intézett – egészen pontosan abból a részből, amikor ráveszi a híveit, hogy igyák meg a Kool Aidet. […] Elismerem, hogy Flesher beszédének a többi része az én fejemből pattant ki. De néhány sora egyenesen a jó öreg Jimmytől származik, akit személy szerint egy eszelős, patkányképű rohadéknak tartok.”

A Cutter-regény azonban nem pusztán emiatt működik igen jól. Nem is a releváns társadalmi környezetbe helyezett természetfeletti vonulatra utalnék, hanem a karakterépítésre. A válogatott legénység küldetésének – például a westernből ismert – toposzát produktívan szituálja újra Cutter, képessé teszi azt egy igen dinamikus, a horror-száltól sem függetleníthető, közös akarattal rendelkező, de mégis széttartó csoporttudat bemutatására. A három figura egyénenként is, más-más arányban Jó, Rossz és Csúf. A beköszöntőjük annyira ütős, hogy az olvasó nem tudja eldönteni, melyikük a centrális jelölt.

Mindenesetre a három zsoldos elindul, hogy megtaláljon egy gyereket, akit az apja elvitt Little Heavenbe. A szektát körülölelő vidéken enyhén szólva furcsa dolgok történnek, kezdetét veszi az élethalálharc, melynek tétje – a két időhorizontban játszódó események következtében – jóval nagyobb, mint azt a résztvevők gondolnák. Miközben azon töprengünk, hogy a gonosz honnan származik, örökkévaló-e, és hol helyezkedik a pokol, a három zsoldos gondoskodik némi iróniáról is. Ezzel Cutter nem csak kielégíti, de át is vágja a horror-hagyományt. Spoiler! A történet egyébként valószínűleg az önfeláldozásról szól. Kedvelem A szektát. (H. Nagy Péter)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

A spekulatív fikció társadalmi kérdések iránti érzékenységéről

greyjoy 2017.09.17. 10:29

ragaly.jpgHa tanulmányt kellene írni a populáris irodalom társadalmi érzékenységéről (nem tükrözéséről, hanem problémaérzékenységéről), talán nem is lenne annyira nehéz dolgunk. A spekulatív fikció műfajtömbjébe tartozó zsánerek közül a science fiction annyira gyorsan reagál a technomediális környezetre és a természet- és a társadalomtudomány eredményeire, hogy ezt szinte fölösleges részletezni, nem is fogom. A másik alapzsáner, a horror egy picit nehezebb dió lenne, de ha mondjuk a King utáni generációra gondolunk, például Cutter műveire, akkor ez is simán működtethető. A harmadik alműfajt, az alternatív történelmi fikciót, mivel a múlt úrjrapozicionálásban érdekelt, tegyük félre, de mondjuk a retro szellemiség vagy a divergáló pontokra épülő történetmondás elképzelhetetlen a jelen nélkül. Végül marad a fantasy, ami viszont első ránézésre mintha ellenállna egy ilyen típusú megközelítésnek. De csak első ránézésre. Nézzünk egy konkrét példát.

Az Anita Blake, vámpírvadász sorozatról egy korábbi ajánlóban a következőt írtuk itt a blogon: „Míg a sorozat első darabjaiban a nyomozás, az akció, a világépítés és Anita humora kapja a főszerepet, addig a széria későbbi részeiben megváltoznak a hangsúlyok, előtérbe kerül a szex és a pornográfia (egyes szám első személyben). Ez azonban funkcionális áthelyeződés, ugyanis Anita succubussá válik, szexszel táplálkozik. Mindez pedig utat nyit a fajok közti nemi aktusok részletezésének, mely egyben leképezi a testi határok elmozdítását, amorf alakzatokba rendezését és a fantasy hibrid változatának horizontját, mely immár a legkevésbé sem lehet műfajtiszta.” Nos, az bizonyos, hogy a szerelmi viszonyok terén a széria újabb és újabb meglepetésekkel szolgál, Anita újabb kapcsolatokba bonyolódik, s ezzel a látásmóddal a Hamilton-művek hadat üzennek a monogámiának.

És ez az a pont, amely minket érdekel. A Ragály című darabban ugyan a zombiüldözés és a vámpírvadászat játssza a főszerepet, van azonban benne egy fontos körülmény. Anita csapata kissé szorongva érkezik meg Micah szüleihez, attól tartanak ugyanis, hogy az édeshármasuk Nathaniellel megütközést kelt majd a konzervatív kisvárosban. Meglepődve tapasztalják azonban, hogy Micah szüleinél szintén bevált ez a „stratégia”, szintén hármasban élvezik az életet az anya új szeretőjével. A regény tehát rendkívül pozitívan tárja elénk azt a családmodellt, amelynek bizony van referenciája. Az utóbbi időszakban az emberi viselkedésről megjelent könyvek közül kiemelkedik Christopher Ryan és Cacilda Jethá Hajnali szex című munkája, amely 500 oldalon nagyon meggyőzően érvel az emberi faj monogámiája ellen. Ebben szerepel a következő adat: „az úgynevezett sokszeretős családok száma vélhetően félmillióra rúg az Egyesült Államokban”. Tehát a Ragályban favorizált családmodell itt van körülöttünk. Ezzel a megoldással pedig a fantasy-mű is képessé válik a társadalom élő kérdéseinek releváns közvetítésére. (H. Nagy Péter)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Mindennek és mindenkinek megvan a sötét oldala?

greyjoy 2017.09.11. 21:15

oneill.jpgJules Verne Utazás a Holdba – Utazás a Hold körül c. duológiájában utalás történik az ún. nagy Hold-koholmányra. 1835-ben a New York Sun egyik cikkének köszönhetően villámgyorsan elterjedt az a nézet, mely szerint a Holdon – az erdőktől kezdve a denevérszárnyú emberekig – burjánzik az élet. Verne tudományos románca ennek a tévhitnek a cáfolataként is olvasható, az expedíció ugyanis arra a következtetésre jut, hogy a Hold – az utazás idejében legalábbis – lakhatatlan világ. Az emberi képzeletet persze folyamatosan kondicionálja a Hold, a science fictionön belül számtalan mű szól égi kísérőnk kolonializálásáról, benépesítéséről, vagy például börtönbolygóként való hasznosításáról.

Anthony O’Neill A sötét oldal c. regénye részben ezt a hagyományt gazdagítja, ugyanakkor van egy gyújtópontja, amely a tévhitoszlatás szempontjából Verne látásmódjával rokonítható. A műben ugyanis szóba kerül a Hold sötét oldalának mítosza, s erről az elbeszélő a tudománynak megfelelően nyilatkozik: „Se vulkánok, se víz, se életjel, csak förtelmes, himlőhelyes felszín; ami, ha őszinték akarunk lenni, jobban nézett ki sötétben. És ezért olyan találó a »sötét oldal« elnevezés, noha szó szerint véve hibás.” Valóban, a Hold sötét oldalát ugyanúgy éri a napfény, mint a másik, a Föld felőli oldalt. A regény ezen a ponton a „sötét oldal” metaforikus kiterjesztésével kezd operálni (sötét, mert a jeges űrre néz), amit a történet folyamán a noir elemeivel vegyít, és mindvégig eljátszik a fény/árnyék-dinamikával.

Picit tegyük ezt félre, van ugyanis O’Neill művében egy másik izgalmas vonulat, mely a kultúra működésére nyit horizontot a marketingen keresztül. Az alábbi történet valószínűleg telitalálat, ezért érdemes felidézni. Az egyik szereplő az apja gondolkodásmódját azzal modellálja, hogy előadja, miként döntött a következő szituációban. Elárvereztek egy olyan festményt, melyet hosszú időn keresztül Caravaggiónak tulajdonítottak. A szakértők azonban bebizonyították, hogy nem Caravaggio, hanem egy ismeretlen kortársa festette. Ha C. készítette volna, 500 milliót érne, de mivel más festette, max. 3-4 millió az ára. „De most jön a lényeg. Apám mégis megvette. Azt állította, hogy még értékesebb azután, hogy hivatalosan leértékelték. […] Mert ha mást nem, a brand egyedi erejét demonstrálja, mondta. Caravaggio? Ötszázmillió dollár. Egy ismeretlen fazon? Bolhapiaci limlom. Holott a festmény ugyanaz.”

Végül pedig kapcsoljuk össze a két szempontot. O’Neill regénye a sötét oldal alakzatát egy tudományos-technikai alapon nyugvó holdbéli ellenkultúra rétegzett bemutatására használja. Olyan öntörvényű és öncélú, dekanonizált, ám éppen ezért sokak számára vonzó világot épít így fel (politikailag és gazdaságilag), mely a Földről nézve kutatási terület (zord égitest) és törvénytelen mennyország (bűnöző kolónia) egyszerre. A brutális gyilkosságok elkövetői utáni nyomozás itt egyenlő az alvilágban való bolyongással és a túlélésért, vagy még inkább: az identitásért folytatott küzdelemmel. Ebben a keményvonalas, az értékrendeket újra és újra átfordító közegben fokozottan igaz az elterjedt szlogen: hosszú az út, amely a sötétségből a fényre vezet; ha oda vezethet egyáltalán. (H. Nagy Péter)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Isteni őrület

greyjoy 2017.09.07. 19:48

valis.jpgAz Agave kiadó gondozásában ismét megjelent Philip K. Dick Valis c. alkotása. A kiadványból, sajnos, kimaradt H. Nagy Péter kísérőszövege, mely az első kiadás végén volt olvasható. Ebből idézünk néhány gondolatot.

 

Kim Stanley Robinson neves sci-fi író szerint Dick ’60-as/’70-es évekbeli munkáiban nem pusztán az az érdekes, hogy a szerző miről ír, hanem sokkal inkább az, ahogyan strukturálja tárgyát. Ezzel összefüggésben a szereplők identitását már nem (csak) valamely politikai narratíva széthullása határozza meg, hanem sokkal inkább egy olyan szituáció, mely a számukra adott fizikai valóság alaptermészetével áll kapcsolatban. Kömlődi Ferenc megfogalmazásában: „Valóság és illúzió viszonya, a kettő közötti átmeneti állapotok Dicket minden másnál jobban érdekelték. Az Egész fokozatosan esik szét, a szereplők összes fogódzójukat elveszítik, káosz-világban élnek. Igazság nincs, csak részigazságok”. (Fénykatedrális) Ilyen jellegű ontológiai kérdés mentén szerveződik az Ubik című regény cselekménye, s hasonló dilemma jellemzi a Valis tudathasadásos világát is. A két alkotás – bár egyaránt kései művekről van szó – mindemellett eltérő strukturáltságot mutat. Míg az Ubik elsősorban a történet, a virtuális zónák megvilágításán keresztül közelít a realitás fogalmának fenntarthatóságához, technológiai expanziójához, addig a Valis mintegy eliminálja a regény cselekménytestét, s kommentárokkal tördeli szét a történetvezetés linearitását.

Dick több elemzője felhívja a figyelmet arra, hogy a szóban forgó életműbeli elmozdulás talán legszembetűnőbb tematikai hozadéka a teológiai keret előtérbe kerülése. Brian W. Aldiss és David Wingrove a sci-fi történetéről írt közös munkája ezt életrajzi vonatkozásokkal magyarázza: a Valis „annak a valaminek a feldolgozása, ami Dick állítása szerint megtörtént vele – nem kevesebb, mint egyfajta kontaktus egy istenszerű intelligenciával, az Isteni Őrülettel.” (Lásd ehhez a Valis magyar kiadásában helyet kapó életrajzi jegyzetet.) Másfelől Scott Bukatman, a posztmodern sci-fi és a cyberpunk kiváló teoretikusa amellett érvel, hogy a kései Dick-alkotások többsége (kb. 1966-tól) a koraiak újraírásának vagy az Exegesis továbbírásának tekinthető. Az utóbbi szempont azért lehet különösen fontos a Valis megközelítését illetően, mert szövegek közti párbeszédekre tereli a figyelmet. Már első ránézésre is látszik ugyanis, hogy az 1981-ben megjelent mű nemcsak életrajzi reflexióként, de filozófiai traktátusok, teológiai tételek, kozmogóniai feltevések vagy akár történelmi narratívák, sőt más médiumok termékeinek (pl. film, zene) újraértelmezéseként is olvasható.

[…]

Dick alkotása a klasszikus és az episztemológiai sci-fi hagyományához képest radikálisan veti fel a jelek státuszának kérdését. Ez az a pont, ahol a „Ki vagyok? Hányan vagyok? Hol vagyok?” problematikája átfordul a dolgok (vagy információk) értelmezhetőségének dilemmájába. Az olvasónak nem véletlenül lehet az az érzése, hogy a Valis koncepciója szerint szinte minden mindennel összefüggésbe hozható. Az egyén pszichikai betegsége az univerzum entrópiájával, a depresszió a Ji King soraival, a rózsaszín fénysugár az Isteni gondviseléssel, Ockham „borotvája” (nominalista teóriája) az elmebajjal, a világegyetem végtelensége az információáramlással, a rákos daganat Platón filozófiájával, a megvilágosodás egy Händel-áriával, az LSD az időutazással, Hérakleitosz Homérosz-kritikája a hamisítással, Minkowski téridő elmélete Wagner operáival, Jézus látomása a fajkeresztező szimbiózissal, Kumrán a hűtőfolyadékkal, Hermész Triszmegisztosz maximája a hologrammal, a dogonok kozmológiája Lovecraft Cthulhu-mítoszával, a nátrium pentathol a kétezer éves személyiséggel, Ehnaton egy rocksztárral, a mesterséges intelligencia a kiválasztottsággal, egy feketealakos görög váza a DNS molekulával és így tovább. Ezek az ideiglenes kapcsolatok olyan logikát körvonalaznak, melyben az analógia játssza a kulcsszerepet. […] az analogikus gondolkodás mechanizmusát mi más reprezentálhatná leginkább, mint az őrület beszéde. Egy olyan nyelv, amely a világ kaotikusságába a hasonlósági logika alapján megpróbál rendet vinni.

[…]

Köztudott, hogy bizonyos korszakokban különleges státuszt tulajdonítottak az őrült szavainak. Michel Foucault, a kérdéskör talán legprecízebb kutatója szerint „az őrült beszéde manapság is, noha természetesen igencsak eltérő módon, kifejezetten sajátos és kiváltságos helyet foglal el. Napjainkban két beszédfajta látszik ilyen marginális státuszt betölteni; mindkettőt úgy veszik számításba, mint ami valami lényegeset mond és mégsem ugyanúgy hallgatják, mint azt, amit akárki a leghétköznapibb módon beszél. E két rendkívüli diskurzus az őrületé és az irodalomé.” Ha nem vetjük el Foucault kiindulópontját, beláthatóvá válik, hogy őrület és irodalom közös vonása pontosan abban ragadható meg, ahogyan Dick szövege viszonyul saját tárgyához. A többi diszkurzus (filozófia, tudomány, történetírás stb.) alatt, fölött, körül kering, átvágja őket, közöttük áramlik, vitába száll velük. Nem tévesztésről, negativitásról van szó tehát, hanem valami olyanról, ami e játéktér különlegesen fontos specifikuma. A Valis ebből a szempontból szerzőjének legirodalmibb alkotása. (H. Nagy Péter)

 

Címkék: dick agave

Szólj hozzá!

Milyen az a világ, amit csak neked építenek meg?

greyjoy 2017.09.07. 16:44

coraline.jpgNeil Gaiman Coraline című regénye részben azt bizonyítja, hogy a régi történetek nem veszítettek erejükből. A valóság és a képzelet határairól szóló történet központi alakja egy gyermek, akinek sokkal erőteljesebb a fantáziája, mint a szüleié. A főhős szülei túl sokat dolgoznak, ezért a háttérbe szorulnak, de a másik világban nagy szerepet játszanak, különösen a másik anya.

A másik világ vizsgálatának során megfogalmazható az a tézis, miszerint ez a világ torz képet mutat a valóságról, torz logikára épül, és fokozatosan elsorvad. Ezt a világot a másik anya teremtette az ártatlan gyermekek átcsábítása, majd csapdába ejtése céljából. A másik otthon, akárcsak a mézeskalács-házikó, a lány lenyűgözésére szolgál. Tulajdonképpen egy ételekkel átmetaforizált világként is felfogható. A másik anya konstrukciója csupán befejezetlen változata a reálisénak, melyre a főhős elég hamar ráébred. Coraline arra is rájön, hogy noha ez a világ csábító, mégsem egy ilyen világban szeretne élni, és már nem is olyan fontos számára, hogy mindent megkapjon.

A regényben elhangzik, hogy a másik anya nem tud teremteni, csak átalakítani és kifordítani, de vajon a torzítás által nem hoz-e létre valami újat. Az átalakítása újrateremtésként is felfogható, egy új alkotás létrehozásaként, mely az eredeti mintát helyettesíti. Az újraalkotás is teremtés, valami új létrehozása, amely szorosan kapcsolódik az író irodalmi tevékenységéhez. Az újraírás során a hagyományok aktualizálódnak, megújulnak, majd feltöltődnek. A szerző történetei sok szállal kötődnek az irodalmi hagyományhoz, műveinek esztétikai hatása sokat köszönhet az eredetitől való elkülönböződés és rácsodálkozás aktusainak.

A Coraline érdekessége, hogy benne az alapmesék ismerős történetei bukkannak fel horrorisztikus-gótikus elemekkel vegyítve, de meseszerűségüket majdnem teljesen elveszítő változatokban. A kötet igencsak messze áll az olvashatóság gyermeki fokától, ellenben a fiataloknak és a szülőknek remek élményt nyújthat. (Balogh Alexandra, Opus 46)

 

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Ahol az utcáknak nincs nevük, és nem is lesz

greyjoy 2017.08.22. 17:09

new_york_2140.jpgKim Stanley Robinson a kortárs science fiction kiemelkedő alakja. Minden egyes regényének megjelenése eseményszámba megy. Műveiről szinte csak elismerően lehet írni, komplexitásuk ellenáll a zsánerközpontú értelmezői leegyszerűsítéseknek. (A korpusz legtöbbre tartott darabja a bravúros 2312.) A szerző New York 2140 c. opusát a kritika azonnal a világépítés mértékadó teljesítményeként értékelte. Joggal. (De beszélhetnénk róla úgy is, mint olyan alkotásról, amely Beckett, Pynchon és Calvino stb. szövegeire ügyesen reflektálva eltérül a sci-fi szokványos technológiai vonulatától.) Nem foglalom össze, miről szól a regény, jön egy idézet, mely egy „városi okoskodó” eszmefuttatása, aztán pár mondat következik egy evidenciáról.

Egy hely, amelyről már biztos hallottál. „Fontos, hogy elhelyezzük New Yorkot a világ összes többi helyének a viszonylatában, ahol az utóbbi […] egy külön kategóriát jelent: a mindenhol mást. Mert mostantól ebben a történetben, ahogy az mindig lenni szokott, New York története csak akkor nyer értelmet, ha a globálissal egyensúlyozzuk ki a lokálist. Ha New York a fővárosok fővárosa, noha nem az, de tegyünk úgy a totalitás kedvéért, és akkor felfedezzük az összefüggést; ami a fővárossal történik, azt mindaz befolyásolja, módosítja, talán meghatározza, esetleg túlságosan is meghatározza az, ami mindenhol máshol történik a birodalmában.” Számunkra ebből most a lokális és a globális interakciója emelendő ki.

Ennek szellemében New Yorkot bátran a popkultúra (és naná, hogy a popzene) fővárosának nevezhetjük. Kétféle értelemben is. Egyrészt, napestig sorolhatnánk, hogy kiknek érintkezik a pályája a várossal. Másrészt, kismillió műnek New York szolgáltatja a témáját (szövegszünetként hallgassunk meg két-három ide tartozó dalt: Frank Sinatra, majd Liza Minnelli: New York, New York, illetőleg Alicia Keys – Jay Z: Empire State of Mind, az előbbit Lady Gaga is nyomja, U2: New York) és a helyszínét (egyik kedvencünk – a Hairt nem számítva – a Gangs of New York: Leo és Daniel Day-Lewis párosával), ahogy Robinson regényének is. Az utóbbi legfőbb érdekessége persze az, hogy miben hasonlít, és miben különbözik a jövőbeli város a mostanitól. A hasonlóság – nagyon leegyszerűsítve – a gazdasági, míg a különbség a politikai berendezkedésben mutatható ki (vízi világ, autonóm épületekkel, kapitalista kontextusban).

A regény legvégén azonban van egy jelenet, amely egy szórakozóhelyen játszódik. A szereplők arra terelik a figyelmet, hogy mennyi-mennyi ehhez hasonló hely lehet a környéken: „– A mindenit, lehet, hogy akár ötven ilyen együttes is játszik ma a városban. Ilyen táncokat tolnak ebben a pillanatban is mindenütt körülöttünk. – Így van. Ez a kibaszott New York.” A szociológiai tér feltérképezése valószínűleg ebből a szempontból is árnyalt és pontos. Kim Stanley Robinson lehetséges jövője szorosan a miénkből következik, a cselekményt megszakító részekből rengeteget megtudunk a mai New Yorkról is, és persze extrapolált, természeti katasztrófák sújtotta történelméről. Ezt valószínűleg nehezebb kivitelezni, mint egy nulláról induló víziót, melyet nem köt a jelen. A New York 2140 innen nézve a társadalmi sci-fi diadala és a magnetikus kultváros dinamikus emlékműve. Újabb szög az utópia koporsójába. (H. Nagy Péter)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Kitenyésztett gyilkosok

greyjoy 2017.08.07. 09:00

fekete_ferfi.jpgRichard Morgan: A fekete férfi

Richard Morgan egyik legutóbbi könyve, A fekete férfi az Agave kiadó gondozásában jelent meg 2016-ban. A kötetet Arthur C. Clarke-díjjal jutalmazták.

A regény története viszonylag egyszerű: a Marsról visszajut a Földre egy mutáns (egy tizenhármas, ahogy a regényben nevezik), majd „ámokfutásba” kezd. A tizenhármas felkutatására és levadászására egy hozzá hasonló férfi segítségét kérik, aki korábban már foglalkozott tizenhármasok kiiktatásával. A történet eléggé klisés elemekből épül fel, szóval az az olvasó, aki már korábban is számtalan sci-fit vagy akár thrillert olvasott, valószínűleg úgy fog felállni a kötet mellől, hogy ő ezzel már korábban találkozott. Hogy két példát mondjak: A fekete férfi olyan, mintha a Bourne-trilógiát kevernénk Stirling T2 köteteivel, annyi különbséggel, hogy utóbbi esetben a gépeket mutánsokkal cserélnénk le. Továbbá volna még egy probléma, amely kiküszöbölhető lett volna: a regény túl hosszúnak érződik, és lehet, hogy érdemes lett volna belőle legalább száz oldalt rövidíteni.

Morgan művének erőssége nem a történetben rejlik, sokkal inkább a világépítésben. Nagyon is erőteljesen vázol fel egy elég reális közeljövőt, ahol Amerika már nem az a világhatalom, ami korábban volt, sőt a vallásos elvakultságnak köszönhetően kétfelé is szakadt. Az egyik fele a korábbi Konföderáció stílusában működik – a regényben jézusföldnek is nevezik –, míg a másik oldal kapitalista funkcióit megtartotta, bár itt is különféle szervezetek (Colin, UNGLA) irányítják azt, tehát nincs különálló politikai képviselet, inkább vállalati politikáról beszélhetünk. Ha az USA mai politikáját és a pártok filozófiáját vizsgálnánk – elég csupán a tudomány/vallás ütközését megfigyelni a közösségi hálókon (akár facebook), akkor láthatjuk, hogy a korábban kialakult törés egyre inkább szakadékká kezd válni (oltásellenesség, klímaváltozás tagadása stb.).

Ajánlom Morgan művét? Az érzés kettős: egyrészt, ha a történetet nézzük, akkor azt mondanám, hogy vannak ettől jobban elkészített anyagok (lásd a fentebbi példákat), ha viszont a világépítést nézzük, akkor mindenképpen érdemes legalább egyszer elolvasni. Ha Morgan ugyanebben a világban írna egy újabb sztorit (remélhetőleg valami eredetibbet), akkor visszatérnék hozzá. (N. Juhász Tamás)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Ajánló: Opus 2017/3

greyjoy 2017.08.04. 19:45

opus_48.JPG

Az Opus 2017/3-as számában a kutatócsoport tagjaitól a következő tanulmányok szerepelnek:

Deisler Szilvia: Navy Blue avagy Calvino Olvasója és Olvasónője 2.0. (J. J. Abrams – Doug Dorst: S)

Baka L. Patrik: A bábmester panoptikuma (Szászi Zoltán: Bábukák. Kisvárosi panoptikum)

N. Juhász Tamás: „Rutilans rosa sine spina” (Géczi János: A rózsa és jelképei – fejezetek a 17-18. századból)

H. Nagy Péter: A jövő megírva? Kis futurológiai körkép

Címkék: opus

Szólj hozzá!

Julia Heaberlin: Véres margaréták

greyjoy 2017.07.25. 07:59

julia-heaberlin-veres-margaretak.jpgJulia Heaberlin pszichológiai krimije az akciódús jelenetek helyett a szereplők gondolkodásmódjára és érzéseire fókuszál. A regény főszereplője Tessie Cartwright, akit tizenhat éves korában elraboltak, majd egy félig kiásott sírban találtak rá egy másik lány holtteste mellett. Tessa 18 évvel később sem tud szabadulni múltjától, hiszen valaki azóta is rendre margarétákat ültet a kertjébe. Margarétákat, melyek a gyilkos szimbólumává váltak, miután áldozataitól mindig nagy margarétamezőkön szabadult meg. Tessa fejében azóta is élnek a margaréták, a barátnők, akikkel beszélgetni szokott. A könyv fejezetenként váltogatja a fiatal lány és a felnőtt nő nézőpontját, így vezetve egyre közelebb a talányhoz, vajon a bűnös vár-e kivégzésére, vagy a margaréták gyilkosa még mindig szabadlábon jár. A fűszerezés miatt a regény erősen Hollywood-ízű, s az olvasó által várt drámai befejezés helyett meglepően emberi lezárást kapunk, mely ugyancsak a regény pszichológiai oldalát erősíti. A gyilkosságban közrejátszó kulcsfontosságú szereplők felbukkanása már a mű felénél sejthető, az olvasó vélekedéseit azonban a végjáték kellően ellensúlyozza. A regény szerelmi szála inkább a női olvasóknak kedvez, túlcsordult naivitása okán szintén csak egy hollywoodi filmben állná meg a helyét, a való életben aligha.

A könyv másik főszereplőjének Tessa legjobb barátnőjét tekinthetjük, Lydiát, aki betegesen vonzódik az elvont, bizarr, véres dolgokhoz, s szabadidejében hasonló témájú cikkeket olvas, amiket gyakorta megoszt Tessával is. Fontos karakter még Terrel Darcy Goodwin, akit bűnösnek ítéltek a gyilkosságokért, halálbüntetésére vár, s bár Tessa sem biztos ártatlanságában, mégis a megmentése okán segít a nyomozóknak.

A főszereplő fiatalkori önképe szép kontrasztot mutat saját életével, a történteket ugyanis próbálja a lehető legpozitívabb szempont felől szemlélni: „És mi az igazság? Az anyámat ritka típusú szélütés érte, a nagymamám volt a hibbantabb, én pedig nem vagyok és soha nem is leszek tündérmese hőse. Bár először ők is mind áldozatok voltak. Hófehérkét megmérgezték. Hamupipőkét rabszolgasorba döntötték. Aranyhajt bezárták. Tessie-t csontok társaságában elásták.” (128. o.) A „Bár” szócska a boldog befejezés reményét jelzi, a lány esélyt ad saját történetének happy endjére, próbálva hátat fordítani ezzel az előzményeknek.

Az anya-lány kapcsolat a regényben a feszültségteremtés alapjává válik, Tessa lánya ugyanis épp annyi idős, mint a gyilkosságok idején anyja volt. Hogy lehet együtt élni a múlt szellemeivel, s közben a lányunk elől eltitkolni a lehető legtöbb kísértő emléket? Erre is választ ad többek között ez a kivételes regény, amely még a halálbüntetések embertelenségét sem hagyja cenzúra alatt, hiszen emiatt az igazság kiderítésére korlátozott idő marad. Tessa a nyomozók társaságában próbál versenyt futni az idővel, hogy a bíróság számára olyan bizonyítékot tudjanak felmutatni, amely hatására elodázhatják Terrel Darcy Goodwin kivégzését. Ez a szál adja meg a regény feszültségét, amiért az olvasó végigizgulhatja a könyvet, vajon sikerül-e megmenteni Goodwint. (Vida Barbara)

Címkék: agave

Szólj hozzá!