Kövess minket Facebookon is!

Friss topikok

Előzetes: Az MA PKK az idén is ott lesz a Gombaszögi Nyári Táborban

greyjoy 2018.06.22. 22:12

biopunk.jpgA tervek szerint július 19-én lesz az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport programja Gombaszögön: rövid előadásokkal egybekötött beszélgetés a kortárs testképekről.

H. Nagy Péter és Németh Csilla a művészi testfelhasználás területeit járja majd körül a populáris irodalom és a popzene kapcsán. Jövünk, Gombaszög!

Címkék: Gombaszögi Nyári Tábor

Szólj hozzá!

Ajánló: Opus 2018/2

greyjoy 2018.06.21. 14:10

opus53.JPGMegjelent az Opus 2018/2-es száma. Benne:

Magyar (perem)irodalom

Katona Nikolas: Fejezet a queer irodalomból. Katona André: Mennyi időnk van?

Vida Barbara: A kozmikus rettegés magyar csápjai. Intertextualitás, műfajköziség és medialitás Veres Attila Odakint sötétebb című regényében

Film/irodalom

Deisler Szilvia: A csillámporon túl

H. Nagy Péter: A víz alakja(i) technológiai közeg(ek)ben

Palimpszeszt

Baka L. Patrik: Pacifista partizánakciók (Barak László: Hülyegyerekek drága játszmái)

Hegedűs Orsolya: Alapok (Keserű József: Bevezetés az irodalomtudományba)

 

Címkék: opus

Szólj hozzá!

Földalatti tévétársaság

greyjoy 2018.06.07. 17:47

dick4.jpg

Philip K. Dick 1964-ben megjelent, The Penultimate Truth c. regényét A végső igazság címen jelentette meg az Agave kiadó. Az angol cím megváltoztatása utolsó előtti igazságról végsőre eltüntet egy rendkívül fontos mozzanatot, mely megér pár mondatot.

A sztoriról elég annyit tudnunk, hogy a Föld jövőbeli posztapokaliptikus állapotában egy felszíni elit azt a látszatot kelti/tartja fenn, hogy a háború nem ért véget, a föld alatti bunkerekben élő emberek pedig ehhez a látszatvalósághoz gyártanak ólomlábakat katonai célokra.

Amikor az egyik bunkerlakó mesterséges hasnyálmirigyet keresve a felszínre megy, megdöbbenve tapasztalja, hogy a világ nem az, aminek gondolták. A földalatti üzemekben az embereket egy tévéadással tájékoztatják a „háború” eseményeiről, az egész azonban megrendezett, külön ipar épül az áldokumentumfilmek gyártására.

A regény által felvetett probléma azonban nem merül ki az összeesküvés konstatálásában, ugyanis amikor a hasnyálmiriggyel a „főhősünk” egy mellé szegődött felszínlakóval visszamegy a bunkerbe – nincs más lehetőség –, ugyancsak egy tévéadásból értesülnek a háború tényleges befejeződéséről.

Vagyis ugyanaz a médium hivatott az igazság bevezetésére, amely addig megbízhatatlan információkat szolgáltatott. A kérdés az tehát, hogy a földalatti civilizáció vajon hihet-e mediális igazság létezésében. Innen nézve ugyanis minden igazság csakis az utolsó előtti lehet, hiszen nincs más közvetítőközeg, csak a tévé. Még a szemtanúk sem lehetnek száz százalékig meggyőződve arról, hogy az újabb hír a tényleges valóságot közvetíti.

Mivel a világ szerkezete átláthatatlan, minden róla szóló állítás részlegesként és múltorientáltként lepleződik le a manipuláció bevégezhetetlen áramában. Éppen az az érdekes tehát Dicknél, hogy a végső igazság marad beláthatatlan. Talán jobb lett volna ebben az esetben megtartani az eredeti címet.

De ha már így alakult a magyar kiadás, legalább elgondolkodhatunk azon, hogy a végső igazság illúziója mit jelent egy olyan világban, amely kizárólag egyirányú csatornára van kötve. Dick fél évszázaddal ezelőtt már igen pontosan látta a technomédiumok kommunikatív tartalma és az igazság aszimmetrikus viszonyát. Alighanem az Ubik és más regények mellett A végső igazság tudósít a legprecízebben arról, hogy a technokultúra miképpen foglalja magában – eleve – a médiamanipulációt. (H. Nagy Péter)

 

 

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Az irodalombarát és a kémregény (John le Carré: Single & Single)

greyjoy 2018.05.20. 17:14

lecarre_single.jpgHa a magát irodalombarátnak valló személy úgy kezd bele egy több mint háromszáz oldalas kémregény olvasásába, hogy nem igazán érzi magát jártasnak a műfajban, és ehhez még csatlakozik az a fajta frusztrált bizonytalanság, amelyet egy idegen, számára eddig ismeretlen szerző neve jelent, valamiféle különösen ingoványos érzelem-kavalkád keríti hatalmába; a magát irodalombarátnak valló személy ilyenkor általában szkeptikussá válik, ugyanakkor természetesen pozitívan tekint a jövőbe. Az irodalombarát ezekben a momentumokban általában abban reménykedik, hogy az újonnan megismerni vágyott írójának kiválasztott regénye jó, izgalmas, és mondjuk rá, letehetetlen lesz.

John Le Carré az Agave gondozásában immáron új fordításban megjelent 1999-es Single & Single című kémregénye a szokásos ismertetésben – bizonyára azért, mert a fülszövegnek egyébként is ez a célja – abszolút ígéretesnek bizonyul: a felvázoltak alapján a sztori szerteágazó – és természetesen nem kis izgalmakat ígérő – történetszálakból, látszólag megoldhatatlannak tűnő, „valódi” rejtélyek felderítéséből fog összeállni. És valóban (mily’ meglepő!): a történet tökéletesen hozza is a körvonalazottakat.

Előfeltételezés ide vagy oda, már a mű első fejezete is odaszögezi az olvasót a papírlapokhoz: a magát irodalombarátnak valló (mit sem sejtő!) nyugodt, kiegyensúlyozott személy ugyanis azzal szembesül, hogy az opus elején nem túl esztétikus és barátságos körülmények között főbe lőnek egy Alfred Winser nevű vállalati jogászt, akinek halvány elképzelése sincs arról, hogy mivel érdemelte ki ezt a – hogy is fejezze ki magát jól egy irodalombarát? – fizimiskájának teljes szétszakadását, énjének jobb/más világra (?) történő katapultálását eredményező akut megtiszteltetést. Alfred legalább úgy „elképed” ettől, mint azaz amatőr gyerekzsúrokon fellépő bűvész, Oliver Single, aki ennél lényegesen jobban járt: neki az arcába kapott spontán golyó helyett random zsebpénz, azaz ötmillió-harminc font érkezik a bankszámlájára. A meglepődés itt is teljesen jogos; Oliver bármennyire is fiktív karakter, bizonyára tisztában van vele: a munkájáért David Copperfielden kívül még a ’90-es években sem fizettek ennyit egy hihetetlen trükköket művelő „mentalistának”, akarom mondani illuzionistának sem igazán.

Az egyébként vitathatatlanul kiválóan megírt, hosszú visszatekintésekkel kiegészített, jól felépített, sodró lendületű és minden előrevetített cselekményszálat tökéletesen kibogozó mű nemcsak az emberi viszonyokat ábrázolja hibátlanul (gondolok itt Tiger Single és fia, Oliver ambivalens kapcsolatára), de nagyszerűen reprezentálja azt a Szovjetunió széthullása utáni pénzvilágot, amelyben talán még a mainál is jellemzőbb volt a korrupció, a hatalom iránti menthetetlen sóvárgás, illetve azok a sötét ügyek, amelyek meghatározzák/alakítják a magas pozíciókban lévő simlis üzletemberek olykor érzelemmentes, néha pedig komoly viszontagságokkal teli lelkivilágát.

A magát irodalombarátnak valló személy e kémregény elolvasása után derűlátóvá válik: a kedélye kifogástalan, a hangulata idillikus. (Plonicky Tamás)

Címkék: agave John Le Carré

Szólj hozzá!

Állati férj

greyjoy 2018.05.16. 11:42

allati_ferj.jpg

Az IrodalmiKorzó legutóbbi, félévzáró kávéházi estje extrém volt a javából. Gondoljunk bele: két élvonalbeli irodalmár ilyesmikről beszélget: milyen a vakondpatkányok életmódja, hogyan került a bálnák hátára az orruk, hogyan költözhetünk be egy gólyafészekbe, mi választ el minket a többi élőlénytől, definiálható-e a tudat, hogyan tartjuk a tejelőket, szokatlan-e egy fül egy egér hátán, átszabható-e a testünk, milyen közel vagyunk a mesterséges intelligencia létrejöttéhez, okosak-e a madarak, mit csinál egy gazdájába szerelmes macska, és így tovább. Közben folyamatosan a poszthumán líráról és Németh Zoltán Állati férj c. díjnyertes verseskötetéről volt szó, de hallatlan szerteágazó, naprakész biopolitikai kontextusban. A kérdezőnek, H. Nagynak persze az jött be, hogy a kötet evolúciós stratégiákra reflektál, a válaszolónak, a meghívott szerzőnek, Németh Zoltánnak meg valószínűleg az, hogy (végre) körbebeszélheti a saját verseit az idegenség legelképesztőbb vonzatai mentén. Szerencsés találkozás volt ez, mondhatnánk szimplán, de inkább arról győződhettek meg a jelenlévők – igen jól szórakozva –, hogy ha két naprakész kompetencia összevillan, akkor abból óhatatlanul költészet és tudomány szól egyszerre. (KK)

Címkék: Németh Zoltán

Szólj hozzá!

Beszélgetés Németh Zoltán költészetéről és a poszthumán líráról

greyjoy 2018.05.09. 21:40

nz.jpg

Címkék: Németh Zoltán

Szólj hozzá!

Ember nélküli technológia

greyjoy 2018.05.08. 13:01

dick_2.jpgHa az ember (úgy általában) szeret sci-fi-novellákat olvasni, és már volt szerencséje Ted Chiang (Életed története és más novellák) és Ken Liu (A papírsereglet és más történetek) könyveihez, jól tudja, hogy időnként érdemes visszatérni Philip K. Dick elbeszéléseihez.

Az Elektronikus álmok a mester 10 jelentős novelláját tartalmazza. A kötet érdekessége, hogy a művek adaptálói (az azonos című tévésorozat készítői) rövid kommentárokkal vezetik be az egyes darabokat. Feltűnő azonban, hogy ezek a kommentek a Dick-szövegek kapcsán az általános emberi tényezőt hangsúlyozzák, holott éppen ez az, ami Dicknél folyamatosan újrarendeződik, és a technológia – rendre – maga mögött hagyja. Dick alkotásainak java a gépekkel való közvetlen kapcsolatra koncentrál, egy olyan jövőre, melyben a környezet lesz az interfész.

Példaként a Közterm című novellára hivatkoznék – szimplán – ízelítőül, melyben az emberek hiába próbálnak leállítani egy olyan, számukra érthetetlen, önreprodukáló gyárat, mely viszont akár a világűrbe is képes lehet eljutni. Rendkívüli módon emlékeztet ez arra az elképzelésre, hogy a gépek az emberi tudatot használják önmaguk felfedezésének médiumaként. Az ember bár nélkülözhetetlen platformja ennek a folyamatnak, a gépek – írja a hard core médiatudós Friedrich Kittler – nem értünk vannak, hanem arra, hogy a természet kognitív része „saját magába táplálja vissza magát”.

Hajmeresztő egyébként az analógia William Gibson Neurománcának konklúziója és Kittler A kommunikációs médiumok története című esszéje között. A Wintermute–Neuromancer egyesítésével létrejött szuper (AI) MI a világűrből érkező jeleket fog be, az embereket ez viszont nem különösebben érinti, mert a földönkívüli intelligenciával, a „saját fajával” csak a gépek, az MI-k tudnak kommunikálni. Kittler esszéje szerint miután a tároló, transzportáló és kommunikációs médiumok beomlanak a digitális tartományba, az „übermédium” elfordítja érzékelőit az emberiségről. Idézem Kittlert szó szerint: „A kommunikációs technikák anélkül haladták meg egymást, hogy az emberre vagy az emberekre vonatkoztak volna, míg végül egy mesterséges intelligencia jut majd el az űrben levő lehetséges intelligenciák befogásáig.”

Amit Kittler mond, az tehát egyfajta elkülönülés, amely a Neurománc zárlatában is megfigyelhető. Ennek a momentumnak fontos előfeltétele az emberi történelmet és gondolkodást meghatározó technikai a priori tételezése, Kittlernél ily módon – Eva Horn pontos kifejezésével élve – az ember lesz a médium kiterjesztése. A Közterm és más Dick-alkotások igencsak beszédképesek ebben a kontextusban, a mester véleményem szerint ezért aktuális. Sokkal furcsább, ám a technomédiumok története felől belátható jelenségekről ír, mint az, hogy mi volna az általános emberi. Dicknél kezdődik a sci-fiben az ember nélküli technológia kalandja. (H. Nagy Péter)

Címkék: dick agave

Szólj hozzá!

Motivációs pszichothriller (Dennis Lehane: Egymásba veszve)

greyjoy 2018.05.07. 21:16

lehane.jpgAz önsegítő regények kultusza dívik. Pozitív életszemléletet prezentáló, a krízisek leküzdését ábrázoló történetek egész sorából válogathat az olvasó, ám ha valaki már jópárat elolvasott ezekből a művekből, akaratlanul is unalom szivároghat a rózsaszín felhőbe. A főhős boldogtalan helyzetének megismerése után jön a vész, egy életfelforgató galiba, mely változásra kényszeríti hősünket, aminek következtében – segítséggel vagy anélkül – mozgásba lendül és kikúrálja élete bajait. Egyszerű ez a séma, de mi történne, ha ebbe a mintába gonosz gengsztereket, furfangos szociopatákat, látványos fegyverharcokat és a Viharsziget írójának csavaros cselekményszövését vegyítenénk? Egy személyiségfejlesztő gondolatokkal gazdagított pszichothrillert kapnánk, azaz Dennis Lehane Egymásba veszve című regényét, egy  garantáltan izgalmas olvasmányt.

Egy csonka családban, a kontrollmániás anyja fojtogató szárnyai alatt felnőtt Rachel Childs önértékelési zavarokkal és a későbbiekben súlyos (megjegyzem, dícséretes árnyaltsággal ábrázolt) pánikrohamokkal küzd, mielőtt a gyógyító szerelemnek tetsző Nagy Ő bele nem rángatja őt egy halálos játszmába. Dennis Lehane ügyesen fokozza a feszültséget a lágy idegborzolástól a lappergető izgalomig, és még ennél is hatásosabban bonyolítja a problémákat a mentális zavaroktól, a biztonság elvesztésén át az életveszélyig. A lelki traumáktól sanyargatott nő választásra kényszerül: átadja magát az önsajnálatnak, a gyengeségnek és a rettegéssel teli, életnek nevezett lassú halálnak, vagy harcba száll azért, hogy erős és önmaga igényeit kielégítő individuumként éljen egy boldogító életet? Bár a hősnő esetében a maga csatája szó szerint értendő, ugyanis pisztollyal vívja meg azt, ám üzenete mégis aktuális számunkra a lelki eredetű népbetegségek korában.

Az Egymásba veszve története arra kényszeríti olvasóit, hogy végigszáguldjanak rajta, ám ezt a könyvet kiváltképp élvezni fogják azok is, akik szeretik az árnyalt lélekábrázolást és a folytonos idegborzoló feszültség bizsergését. Ráadásul Dennis Lehane regénye tagadhatatlan izgalmain túl arra is emlékezteti olvasóit, hogy figyelni kell a megérzéseinkre és önmagunkra, és nem szabad hagynunk magunkat sem saját pszichénk, sem a külső körülmények által elnyomni. (Lomboš Kornélia)

 

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Nőnek lenni nehéz (Karen Cleveland: Tudnom kell)

greyjoy 2018.05.06. 15:39

cleveland.jpgA mai rohanó világ ifjú családanyáinak gyakran egész embert kívánó szerepkörökben kell helytállniuk. Jól tudjuk, minden komolyabb válság nélkül is nehéz megtalálni az egyensúlyt a család és a karrier között. Karen Cleveland Tudnom kell című regénye a sokak számára ismerős, a munka és az otthon koncepciója közt folytatott libikókázásból a krízisek viharába hajítja hősnőjét.

Vivian Miller kiváltképp problémás élethelyzetben van, mégis ügyesen állja a sarat. Az Amerikában megbúvó orosz kémsejtek felkutatásán fáradozik a CIA hírszerzőjeként, miközben 4 kisgyermek édesanyja, melyek közül az egyik szívbetegséggel küzd. Otthonról dolgozó férjével, Matt-tel folytonos zsonglőrködéssel osztják be pénzüket és idejüket, hogy gyermekeik megélhessék az amerikai családi idillt. A rendszerbe azonban hiba csúszik, ugyanis Viv élete párjáról kiderül, hogy orosz kém.

Tudnom kell történetét a hősnő szempontjából ismerjük meg, így átérezhetjük dilemmáit, zavarát és kétségbeesését. Mit választ olyankor az ember, ha két, szívének kedves, szent dolog békéje helyezkedik ellentétpárrá, melyből csakis az egyik elem maradhat meg? A Haza vagy a Család a fontosabb? A hazafias hűség vagy az otthon szeretete nyom többet egy amerikai anya szívének mérlegén?

Karen Cleveland regényének egyik erőssége a globális és a személyes problémák közt való ügyesen ütemezett ingázás. Egyik pillanatban még az alvó sejtek feltárásához alkalmazott algoritmus bonyolultságáról és látszólagos meddő jellegéről, a tanúvédelmi program résztvevőit fenyegető életveszélyről olvashatunk, a másikban pedig már annak a helyzetnek a szívszaggató súlyát érezhetjük át, amikor a hősnő kénytelen kisdedét hátrahagyni és visszamászni munkahelye mókuskerekébe, vagy amikor el kell döntenie, hogy megtartsa-e a szíve alatt hordott ikrek egyikét, ha tudja, hogy a csöppség genetikai alapú degenerációt hordoz apró szervezetében. Ezt a művet csak ajánlani tudom azoknak, akik úgy érzik, nem bírják el a különböző életelemeik által rájuk nehezedő feladatok súlyát.

Az olvasóra is átragadó intenzív gyanakvás és kétely, a nehéz helyzetekben bővelkedő csavaros, valamint az érzés- és gondolatprovokáló mérlegelések rendszere teszi ezt a pszichológiai thriller elemeit magában hordozó kémregényt érdemessé az elolvasásra. (Lomboš Kornélia)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Pierce Brown: A káosz évei

greyjoy 2018.05.05. 17:02

a_kaosz_evei.jpgAz ugye megvan mindenkinek, amikor fokozatosan elsötétül a kép, diszkréten elrejtve előlünk az egymásra talált (és éppen egymás karjaiba omló) szerelmeseket, és a „The End” felirat felvillanása után jóleső érzéssel hátradőlünk (abba az illúzióba ringatva magunkat, hogy a világ talán mégsem annyira szar hely), hogy aztán néhány másodperc után előtörjön belőlünk a kérdés: na jó, de mi történt aztán?

Úgy tűnik, Pierce Brownnak, a rendkívül sikeres Vörös lázadás-trilógia írójának a fejében is valami hasonló motoszkálhatott, mert ugyan Darrow és társai története a Hajnalcsillaggal lezárult (a lázadás győzött, a szerelmesek összeborultak, sőt össze is házasodtak), de arra a nagyon izgalmas kérdésre, hogy mindez a sok szép és jó mennyire volt tartós, a trilógia már nem adott választ.

A káosz évei, amely mintegy tíz évvel a Hajnalcsillag eseményei után játszódik, ezt a kérdést válaszolja meg, mégpedig nagyon szimpatikus módon. Megtudjuk, hogy a háború még nem ért véget (még maradtak hívei a régi rendnek, akik masszívan ellenállnak), hőseink sorsa pedig semmivel sem lett jobb, mint korábban (csak éppen most másfajta nehézségekkel kell szembenézniük). Darrow, aki immár a Köztársaság FőImperátora, egyre megkeseredettebb, mert elege van a háborúból, és haza szeretne végre térni a családjához. Virginia hősiesen vezeti a Köztársaságot, és nemcsak a külső ellenséggel, hanem a belső ellenlábasaival is elszántan küzd. Sevro és Victra pedig ugyan nagy lendülettel vetették bele magukat a családalapításba, de hamar rá kell döbbenniük, hogy szeretteik még mindig nincsenek teljes biztonságban. Röviden szólva tehát: távolról sincs béke és rend a Naprendszerben.

Jó látni, ahogy a tehetséges Mr. Brown könyvről könyvre fejlődik. Míg a Vörös lázadást méltán lehetett népszerű YA-áthallásokkal, az Arany háborút pedig indokolatlan deus ex machinákkal vádolni, addig a Hajnalcsillag már mind világépítésből, mind pedig cselekményszövésből jelesre vizsgázott. A káosz évei pedig emeli a tétet. A YA-kliséket felejtsük el nyugodtan; ez a könyv kőkemény felnőtt irodalom (mindenféle szempontból). Olyan kérdéseket boncolgat, mint: Hogyan lehet együtt élni azzal a tudattal, hogy egy egész Naprendszer a hősének tekint? Meddig maradhatunk hűek a barátainkhoz? Hogyan éli meg a kisember a forradalmat? Van-e olyan eszköz, amely nem megengedett egy háborúban?

A szerző négy nézőpontkaraktert/narrátort mozgat, ami nem kis írói feladat, hiszen mindegyiküknek egyedi hangot kell kölcsönöznie. Darrow továbbra is kulcsszereplő, de nem törpülnek el mellette az újak sem: Lysander, a megbukott Társadalom uralkodójának, Octavia au Lune-nek az unokája; Lyria, a marsi lány, aki Vörösként a saját bőrén tapasztalja meg a lázadás visszásságait; valamint Ephraim, a bűnözővé lett volt katona. Mindegyikük (szó szerint) egyedi színt visz a történetbe, és mindegyikük cselekményszála egyformán izgalmas. Brownt jól láthatóan leginkább a karakterek döntései és azok következményei foglalkoztatják. Ezek a döntések ugyan olykor meghökkentőek, de sosem erőltetettek. A regény sokszor azáltal éri el a kívánt érzelmi hatást, hogy egy-egy cselekményszál nem úgy folytatódik, ahogyan azt várnánk; ez pedig mindenképpen a könyv előnyére válik.

Úgy gondolom, Pierce Brown nem kevés kockázatot vállalt azzal, hogy folytatást írt a Vörös lázadás-trilógiához, hiszen benne volt ebben a bukás (a félresiklás, a színvonalcsökkenés stb.) lehetősége. A káosz évei azonban kiváló folytatás. Olyannyira, hogy a Vörös lázadás saga mostanra – számomra legalábbis – az egyik legepikusabb kortárs SF/F-sorozattá nőtte ki magát. Ha Homérosz ma élne, alighanem valami ilyesmit írna. (Keserű József)

 

Címkék: agave Pierce Brown

Szólj hozzá!