MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

Friss topikok

Kitenyésztett gyilkosok

greyjoy 2017.08.07. 09:00

fekete_ferfi.jpgRichard Morgan: A fekete férfi

Richard Morgan egyik legutóbbi könyve, A fekete férfi az Agave kiadó gondozásában jelent meg 2016-ban. A kötetet Arthur C. Clarke-díjjal jutalmazták.

A regény története viszonylag egyszerű: a Marsról visszajut a Földre egy mutáns (egy tizenhármas, ahogy a regényben nevezik), majd „ámokfutásba” kezd. A tizenhármas felkutatására és levadászására egy hozzá hasonló férfi segítségét kérik, aki korábban már foglalkozott tizenhármasok kiiktatásával. A történet eléggé klisés elemekből épül fel, szóval az az olvasó, aki már korábban is számtalan sci-fit vagy akár thrillert olvasott, valószínűleg úgy fog felállni a kötet mellől, hogy ő ezzel már korábban találkozott. Hogy két példát mondjak: A fekete férfi olyan, mintha a Bourne-trilógiát kevernénk Stirling T2 köteteivel, annyi különbséggel, hogy utóbbi esetben a gépeket mutánsokkal cserélnénk le. Továbbá volna még egy probléma, amely kiküszöbölhető lett volna: a regény túl hosszúnak érződik, és lehet, hogy érdemes lett volna belőle legalább száz oldalt rövidíteni.

Morgan művének erőssége nem a történetben rejlik, sokkal inkább a világépítésben. Nagyon is erőteljesen vázol fel egy elég reális közeljövőt, ahol Amerika már nem az a világhatalom, ami korábban volt, sőt a vallásos elvakultságnak köszönhetően kétfelé is szakadt. Az egyik fele a korábbi Konföderáció stílusában működik – a regényben jézusföldnek is nevezik –, míg a másik oldal kapitalista funkcióit megtartotta, bár itt is különféle szervezetek (Colin, UNGLA) irányítják azt, tehát nincs különálló politikai képviselet, inkább vállalati politikáról beszélhetünk. Ha az USA mai politikáját és a pártok filozófiáját vizsgálnánk – elég csupán a tudomány/vallás ütközését megfigyelni a közösségi hálókon (akár facebook), akkor láthatjuk, hogy a korábban kialakult törés egyre inkább szakadékká kezd válni (oltásellenesség, klímaváltozás tagadása stb.).

Ajánlom Morgan művét? Az érzés kettős: egyrészt, ha a történetet nézzük, akkor azt mondanám, hogy vannak ettől jobban elkészített anyagok (lásd a fentebbi példákat), ha viszont a világépítést nézzük, akkor mindenképpen érdemes legalább egyszer elolvasni. Ha Morgan ugyanebben a világban írna egy újabb sztorit (remélhetőleg valami eredetibbet), akkor visszatérnék hozzá. (N. Juhász Tamás)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Ajánló: Opus 2017/3

greyjoy 2017.08.04. 19:45

opus_48.JPG

Az Opus 2017/3-as számában a kutatócsoport tagjaitól a következő tanulmányok szerepelnek:

Deisler Szilvia: Navy Blue avagy Calvino Olvasója és Olvasónője 2.0. (J. J. Abrams – Doug Dorst: S)

Baka L. Patrik: A bábmester panoptikuma (Szászi Zoltán: Bábukák. Kisvárosi panoptikum)

N. Juhász Tamás: „Rutilans rosa sine spina” (Géczi János: A rózsa és jelképei – fejezetek a 17-18. századból)

H. Nagy Péter: A jövő megírva? Kis futurológiai körkép

Címkék: opus

Szólj hozzá!

Julia Heaberlin: Véres margaréták

greyjoy 2017.07.25. 07:59

julia-heaberlin-veres-margaretak.jpgJulia Heaberlin pszichológiai krimije az akciódús jelenetek helyett a szereplők gondolkodásmódjára és érzéseire fókuszál. A regény főszereplője Tessie Cartwright, akit tizenhat éves korában elraboltak, majd egy félig kiásott sírban találtak rá egy másik lány holtteste mellett. Tessa 18 évvel később sem tud szabadulni múltjától, hiszen valaki azóta is rendre margarétákat ültet a kertjébe. Margarétákat, melyek a gyilkos szimbólumává váltak, miután áldozataitól mindig nagy margarétamezőkön szabadult meg. Tessa fejében azóta is élnek a margaréták, a barátnők, akikkel beszélgetni szokott. A könyv fejezetenként váltogatja a fiatal lány és a felnőtt nő nézőpontját, így vezetve egyre közelebb a talányhoz, vajon a bűnös vár-e kivégzésére, vagy a margaréták gyilkosa még mindig szabadlábon jár. A fűszerezés miatt a regény erősen Hollywood-ízű, s az olvasó által várt drámai befejezés helyett meglepően emberi lezárást kapunk, mely ugyancsak a regény pszichológiai oldalát erősíti. A gyilkosságban közrejátszó kulcsfontosságú szereplők felbukkanása már a mű felénél sejthető, az olvasó vélekedéseit azonban a végjáték kellően ellensúlyozza. A regény szerelmi szála inkább a női olvasóknak kedvez, túlcsordult naivitása okán szintén csak egy hollywoodi filmben állná meg a helyét, a való életben aligha.

A könyv másik főszereplőjének Tessa legjobb barátnőjét tekinthetjük, Lydiát, aki betegesen vonzódik az elvont, bizarr, véres dolgokhoz, s szabadidejében hasonló témájú cikkeket olvas, amiket gyakorta megoszt Tessával is. Fontos karakter még Terrel Darcy Goodwin, akit bűnösnek ítéltek a gyilkosságokért, halálbüntetésére vár, s bár Tessa sem biztos ártatlanságában, mégis a megmentése okán segít a nyomozóknak.

A főszereplő fiatalkori önképe szép kontrasztot mutat saját életével, a történteket ugyanis próbálja a lehető legpozitívabb szempont felől szemlélni: „És mi az igazság? Az anyámat ritka típusú szélütés érte, a nagymamám volt a hibbantabb, én pedig nem vagyok és soha nem is leszek tündérmese hőse. Bár először ők is mind áldozatok voltak. Hófehérkét megmérgezték. Hamupipőkét rabszolgasorba döntötték. Aranyhajt bezárták. Tessie-t csontok társaságában elásták.” (128. o.) A „Bár” szócska a boldog befejezés reményét jelzi, a lány esélyt ad saját történetének happy endjére, próbálva hátat fordítani ezzel az előzményeknek.

Az anya-lány kapcsolat a regényben a feszültségteremtés alapjává válik, Tessa lánya ugyanis épp annyi idős, mint a gyilkosságok idején anyja volt. Hogy lehet együtt élni a múlt szellemeivel, s közben a lányunk elől eltitkolni a lehető legtöbb kísértő emléket? Erre is választ ad többek között ez a kivételes regény, amely még a halálbüntetések embertelenségét sem hagyja cenzúra alatt, hiszen emiatt az igazság kiderítésére korlátozott idő marad. Tessa a nyomozók társaságában próbál versenyt futni az idővel, hogy a bíróság számára olyan bizonyítékot tudjanak felmutatni, amely hatására elodázhatják Terrel Darcy Goodwin kivégzését. Ez a szál adja meg a regény feszültségét, amiért az olvasó végigizgulhatja a könyvet, vajon sikerül-e megmenteni Goodwint. (Vida Barbara)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Gombaszögön jártunk

greyjoy 2017.07.12. 11:42

image_koutkycidj7.jpg

Kedd délután a Gombaszögi Nyári Táborban is bemutatkozott az MA PKK.

A B-612 előadósátrában Hegedűs Norbert a kutatócsoport megalakulásának körülményeit, céljait és eddig elvégzett munkáját ismertette.

Ezt követően rövid előadást tartott arról, hogyan emelhetjük be a kortárs populáris műveket, a fanatasy és a sci-fi legjobbjait a felső- vagy akár a közoktatásba. Ezek a művek ugyanis nagyobb motivációs erővel rendelkeznek, lehetővé teszik, hogy releváns tudományos kérdéseket vessünk fel a humán tantárgyak keretein belül, ill. poétikai összetettségük nyomán alkalmasak arra, hogy a kortárs irodalom mesterfogásait mutassuk be velük.

Szóba került még az értő szövegolvasás fontossága, de beszéltünk a bestseller fogalma körüli félreértésekről ill. a kortárs irodalomoktatás legnagyobb kihívásairól is.

Az előadás után felmerülő kérdések rámutattak, hogy a fiatalok részéről lenne igény arra, hogy az irodalomórákon populáris művekkel foglalkozzanak, ugyanakkor az is kiderült, hogy a gyakorlatban nem nagyon találkoztak hasonlóval.

(A képet a Gombaszögi Nyári Tábor honlapjáról kölcsönöztük.)

Címkék: Gombaszögi Nyári Tábor

Szólj hozzá!

Ajánló: Opus 2017/2

greyjoy 2017.07.10. 10:44

unnamed_1_7.jpg

Az Opus 2017/2-es számában a kutatócsoport tagjaitól a következő tanulmányok szerepelnek:

Baka L. Patrik: Kérdőjelek, túl a zárómondatokon. Neil Gaiman: Tükör és füst

Deisler Szilvia: Útvesztők és hierarchikus rendszerek

H. Nagy Péter: Escher-terek (a) prózában

Vida Barbara: A kortárs magyar fantasy női vonulata II. Lőrinczy Judit: Ingókövek

L. Varga Péter: „Twisting, turning through the never”. Mediális metamorfózisok a Metallica korában

 

Címkék: ajánló opus

Szólj hozzá!

Escher + LSD = kommunikáció

greyjoy 2017.07.07. 13:28

unnamed_18.jpgElindulunk egy lépcsősoron felfelé, mindig ugyanabba az irányba, majd néhány forduló után ugyanarra a szintre érkezünk, ahonnan elindultunk; látunk egy vízesést, amely meghajt egy malomkereket, aztán a víz folyik tovább, kanyarog, s egyszer csak ismét ugyanabba a vízesésbe torkollik, amelyik meghajtja a malomkereket. Ismerős képek ezek: az Escher-tér – az ún. furcsa hurok, amely a gondolkodás körkörösségén, a mintázat matematikai fogalmán és a végtelen képi megjeleníthetőségének dilemmáján alapul – elterjedt alakzat a filmvilágban és a kortárs irodalomban is.

Az LSD az egyik leghatékonyabb pszichedelikus drog. Megváltoztatja az idő- és a térérzékelést, ezért kedveli a művészet (nem a fogyasztásáról beszélek); nagy hatással volt például az acid rock és a pop art kialakulására és fejlődésére. (A droghasználatra utaló dalok közül minden bizonnyal a Led Zeppelin Stairway to Heaven c. szerzeménye az egyik legismertebb.) E sorok olvasói közül valószínűleg mindenki látott már LSD-hatást imitáló képzőművészeti alkotást, de ha mégsem, vessen egy pillantást Lady Gaga Artpop című albumának hátsó borítójára vagy a korong alatti felületre, azonnal beugrik, miről van szó. Az optikai illúzió következtében a látványtér bemozdul.

Neil Gaiman, Michael Reaves és Mallory Reaves Ezüst Álom című regényében (amely a Köztesvilág folytatása) van egy jelenet, amely a fenti kontextusból kiindulva különös jelentőségre tehet szert. Ez a párbeszéd akkor hangzik el, amikor egy új srác (a főszereplő ikszedik változata) csatlakozik a csapathoz. Joaquim nem találja a szavakat, nem igazán tudja definiálni a világok közti mozgás helyszínét: „minden olyan valószínűtlen volt… utána meg ott találtam magam abban az őrületben, ami… – Olyannak tűnt, mint egy M. C. Escher-festmény LSD-vel? – vágtam a szavába. – Pontosan – nevetett Joaquim.” No, az vajon milyen lehet?

Amikor az írás Escher-térbe ütközik, az olvasás azonnal elmozdul a vizuális leképezés irányába. Az Escher-teret inkább látjuk, mint értjük. Jó példa ez arra, hogy egy bevillanó kép a gondolkodásunk határaival szembesít. A szem látja, de az elme nem tudja befogni a kétdimenziósból háromdimenzióssá váló végtelent. Ennek oka nem maga a végtelen (például egy gömbön is a végtelenségig haladhatunk egy irányba), hanem a hierarchikus rendszer pluszdimenziója, melynek következtében a görbült tér tulajdonságaival rendelkezik a sík. Ez, megtoldva egy LSD-élménnyel, szinte kibogozhatatlan térélményt jelenthet, olyan vizuális közeget, mely elasztikus, és úgy tér vissza önmagába, ahogy nem szabadna visszatérnie. Ez a regényben „az Átmenet pszicehedelikus káosza”.

De térjünk még vissza egy mozzanat erejéig a fenti párbeszédhez. Mire is jó az Escher-kép LSD-vel? „Jaj, de örülök, hogy ezt mondod [folytatja Joaquim]. Mindenki olyan dolgokról beszél, amiket nem értek! – Én is örülök, hogy értetted – ismertem be. – Mi különböző világokról származunk […], és néha nehéz közös popkulturális utalásokat találni.” Szóval erre jó. A popkultúra a kommunikáció alapja. A regény ezen a ponton túlmutat önmagán, de egyben önreferenssé is válik, ugyanis a szereplők közti párbeszédek mellett popkulturális utalásokkal bővelkedik a szöveg azon rétege is, mely az elbeszélő és az olvasó egyirányú kommunikációját jeleníti meg. Talán nem véletlenül a legtöbb ilyen utalás a Star Warsból származik, de ez már egy következő hurok a sok közül. (H. Nagy Péter)

 

Címkék: agave

Szólj hozzá!

„Változtass a paradigmán!”

greyjoy 2017.06.30. 14:09

unnamed_17.jpgPierce Brown: Hajnalcsillag

 

Akik olvasták a Vörös lázadás-trilógia előző részeit, azok bizonyára emlékeznek rá, hogy valahányszor szorult helyzetbe került a főhős, szinte mindig elhangzott a mondat: „Változtass a paradigmán!” Úgy tűnik, Darrow jótanácsát idővel maga Pierce Brown is megfogadta, aki trilógiájának zárókötetével nemcsak azt igazolta számomra, hogy képes megújulni, hanem azt is, hogy a körülötte kialakult hype teljesen megérdemelt. A Hajnalcsillag méltó lezárása a trilógiának: izgalmas, elgondolkodtató és megható könyv.

Bár ez a leghosszabb a három rész közül, sehol sem válik önismétlővé (mint helyenként a második rész), sem pedig unalmassá. Sőt, Brown olyan lépésre szánja el magát, amelyet már az elejétől fogva hiányoltam: elkezd világot építeni. Továbbra is hangsúlyos marad ugyan a fordulatos cselekményvezetés, és itt is előtérbe kerülnek a szereplők érzelmei, de ezúttal mindezek mellé kapunk újabb helyszíneket és kultúrákat is, amelyek igazán színessé teszik a trilógia világát. Az Obszidiánok városába, majd a Jupiter holdjaira tett kiruccanások olyan kitérőknek bizonyulnak, amelyek – akárcsak az eposzi retardációk – késleltetik a cselekmény kibontakozását, ugyanakkor sokat hozzátesznek a történethez és annak világához is. Az eposz emlegetése nem véletlen; a Hajnalcsillag egyéb vonatkozásaiban is (hőstettek, csaták, árulások) az eposzi hagyományokat juttathatja eszünkbe.

A másik pozitívuma a regénynek Darrow jellemének komplexebbé válása. Brown – szerencsére – felhagy azzal a rossz szokásával, hogy utólag tájékoztatja az olvasót lényeges eseményekről. Ilyenre az Arany háborúban több példa is akadt, a legemlékezetesebb talán az volt, amikor egy párharc kellős közepén Darrow egyszer csak közölte velünk, hogy titokban a Naprendszer egyik legnagyobb harcosa, Lorn au Arcos volt a mestere. Ehelyett a Hajnalcsillagban olyan főhősként jelenik meg, aki egyszerre gyenge és mások által kihasznált, ugyanakkor empatikus és bátor is. Néha ostobán viselkedik, de ha kell, tud hideg és kegyetlen stratéga is lenni, s nem riad vissza sem a hazugságtól, sem pedig az árulástól. Mindenekelőtt azonban esendő. Nem az a faék egyszerűségű szuperhős, akit az olcsó olvasmányokból és a zsékategóriás mozifilmekből ismerünk.

Mint minden jó sci-fi és fantasy, a Vörös lázadás-trilógia is a mi világunkról szól. Olyan kérdéseket tesz fel, amelyekkel időnként nekünk, olvasóknak is szembe kell néznünk. Hogy csak a legsúlyosabbat idézzem: Melyik a jobb? Annak tudatában fellázadni egy rosszul működő rendszer ellen, hogy a lázadás nagy valószínűséggel eleve kudarcra van ítélve? Vagy a közöny álarca mögé bújva elfogadni a sorsunkat, és örülni annak, ami van? Miközben ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel szembesít minket, Brown egyúttal azt is képes elérni, hogy olvasás közben elragadjon bennünket a hév, és felszínre törjön énünk lázadó része (az, amelyik változtatni akar a paradigmán). Ez pedig olyan írói teljesítmény, amely mindenképpen tiszteletet érdemel. (Keserű József)

 

Címkék: agave

Szólj hozzá!

A múlt dob hurkot a jövőnek

greyjoy 2017.06.27. 12:20

unnamed_16.jpgAz időparadoxonok felvonultatása közkedvelt írói eljárás, de a 20. század közepe óta megkerülhetetlen, hogy minden olyan konstrukció kérdéses, amely figyelmen kívül hagyja a kvantummechanikát. Az időutazás révén – mivel minden pillanat potenciális elágazási pont – végtelen számú alternatív történelem hozható létre. Az előidézett változtatások új alternatív világokat eredményeznek, s ezek között a kommunikáció vagy átjárási lehetőség akkor szakad meg, amikor meghozzák a jövőt befolyásoló döntéseket. Mindez a multiverzum – a szerteágazó történelmek hatalmas panorámája – olyan leírásához vezethet, mely tudományos szempontból is korrekt és hallatlanul izgalmas. Ha ebből a szempontból vesszük szemügyre Wesley Chu Időrabló című regényét, érdekes dologba ütközünk.

Az alapszituáció a következő: az időutazás felfedezése lehetővé teszi, hogy az ún. kronotropok a múltból ritka technológiai eszközöket szállítsanak át a jelenbe, méghozzá úgy, hogy nem változik meg az idővonal. (Pontosabban az apróbb hullámok kisimulnak, a nagyobbak megváltoztatják a kronofolyamot, de ez alig fordul elő.) Főhősünk – megszegve az időutazásra vonatkozó törvényeket – áthoz egy nőt, s ezzel váratlan eseményeket indít el a jövőben. A mű közepe táján a kettejük párbeszéde az egyik olyan szöveghely, amely konkrétan az időutazás mikéntjére vonatkozik, s ez érdekes fejleménnyel zárul. „Hogyan lehetséges az időutazás?” – teszi fel a kérdést a tudós hölgy. „Fogalmam sincs” – hangzik a tömör válasz.

Ez nem rossz poén, és figyeljük csak, mivel érvel a kronotrop: „Én felhasználó vagyok, nem pedig a megalkotó. […] Vannak, akik megalkotják a technológiát, míg mások, hozzám hasonlóan, használják azt. Az ember nem él elég ideig ahhoz, hogy mindkettővel tisztában legyen.” Ez a részlet remekül szemlélteti korunk átlagemberének gondolkodásmódját és a felhasználói társadalom egyik alapelvét. Szinte mindenki használ számítógépet, mégis csak kevesen tudják, hogyan működik. A bonyolultabb technológiák esetében ez feltétlenül így van, s ennek megfelelően a kronotrop is csak annyit tud az időutazásról, hogy kvantummechanikai alapja van.

Bár a tudományos magyarázat részleges megkerülésével az Időrabló elkanyarodik a hard science fiction egyik kiindulópontjától, ez a manőver úgy is felfogható, hogy – szó szerint – a technológia megalkotóiról áttevődik a figyelem a felhasználóra; ezzel viszont a működésmódra tett utalások arra késztetik az olvasót, hogy másutt keresgéljen magyarázat után. Vagyis a regény – és ez nem paradoxon – éppen ebben a résben alapoz meg egyfajta tudományos kíváncsiságot. Mindez úgy is érthető, hogy az időutazás alapelve túlmutat a fikció keretein, ám ha nem így lenne, akkor lemondanánk a fikcióról. Az Időrabló éppen ezért science és fiction kapcsolatának fellazításán keresztül a tudományos fantasztikum létmódjáról is beszél. (H. Nagy Péter)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Pierce Brown: Arany háború

greyjoy 2017.06.23. 13:05

unnamed_15.jpgA trilógia második részében Darrow tovább vívja – már nem annyira az Aranyak elleni, mint inkább a Társadalom megdöntéséért folytatott – háborúját, és a körülmények azt kívánják tőle, hogy egyre kifinomultabb eszközökkel tegye mindezt. Felismeri, hogy az Aranyak között élve már nem támaszkodhat kizárólag a fegyverére, hanem ki kell tanulnia a diplomácia művészetét, és jártasságot kell szereznie a politikai intrikákban is. Hamar ráébred arra is, hogy a terrorizmus nem megoldás. Ha meg akarja dönteni a fennálló rendet, akkor egy nagyobb horderejű folyamatot kell elindítania. Így hát kirobbant egy polgárháborút.

Unalomtól ebben a kötetben sem kell tartanunk; a cselekmény ugyanolyan fordulatszámon pörög, mint az előző részben, és drámai fordulatokban sincs hiány. (Bár – őszintén szólva – én már néhol kicsit soknak éreztem a „Luke, én vagyok az apád”-effektust, és deus ex machinából is lehetett volna kevesebb.) Megjelennek új – és érdekes – szereplők, és végre elhagyjuk a Marsot is. Egyes régi karakterek pedig (elsősorban Evey és Fitchner, részben pedig maga a Sakál) meglepő átalakuláson mennek keresztül. A sci-fi vonal azonban továbbra sem igazán erőssége a regénynek. Brown nem vacakol azzal, hogy megmagyarázza, hogyan képesek az emberek hosszú távon létezni a földiétől eltérő gravitációval rendelkező bolygókon, vagy hogy miként működnek a technológiai eszközök. Megelégszik az ilyen (és ehhez hasonló) mondatokkal: „És ilyen rövid röppályán nem detonál a flak”. (De vajon miért nem?)

Ennél sokkal nagyobb hangsúlyt kap az érzelmek ábrázolása. Ezen a ponton látható a leginkább, hogy a célközönség a fiatalabb korosztály. A szerző igyekszik az olvasó érzelmeire hatni, és – látva a könyv általános sikerét – úgy gondolom, ez a fiatalabb olvasóknál működik is. Fontos szerep jut a regényben a barátság és a hűség kérdésének, és kibontakozóban van egy szerelmi szál is. A regény szereplői olykor meglepő nyíltsággal vallanak érzéseikről, időnként azonban túl sokat mondanak ki. Brown nem igazán él a sejtetés eszközével; amit fontosnak tart, azt valakivel (leggyakrabban természetesen Darrow-val) előbb-utóbb kimondatja, néha többször is. Az Arany háború valamivel hosszabb az előző résznél, és ez nem feltétlenül válik az előnyére. Amellett, hogy helyenként hajlamos az önismétlésre, a szerző logikája is kezd kiismerhetővé válni.

A kifogások ellenére azonban azt kell mondjam, a trilógia a második kötet végére sem vesztette el a lendületét. Továbbra is vannak jól eltalált karakterek (Sevro cinizmusa – „Le se szarja senki, hogy jók vagyunk, vagy rosszak. Minden a szerencsén múlik” – például sokáig emlékezetes marad), jól megírt jelenetek, és még mindig nem tudjuk, mi lesz ennek az egésznek a kifutása. Kíváncsi vagyok, Brown meg tud-e lepni valamivel a harmadik részben. (Keserű József)

 

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Fogyókúra biológiai fegyverrel

greyjoy 2017.06.19. 11:43

unnamed_1_6.jpgA társadalmi jelenségekre érzékeny science fiction és horror közös vívmánya az inváziós testkép. Olyan történeteknek köszönhető ez, melyekben az emberi testet megszállja például egy idegen faj, vagy mondjuk egy földi eredetű módosított biológiai szerkezet. Ez a Dolog-paradigma.

Másfelől olyan korban élünk, melyben a posztbiológiai és a poszthumán testkoncepciók (melyek találkozhatnak technotest formájában) mellett nagyon erőteljesen hat az emberek látásmódjára a média által közvetített, általában valamilyen biológiai félreértésre visszavezethető testkép is.

Az utóbbira remek példa a méregtelenítés és a fogyókúradömping. Mi mindennel lehet, kérném szépen, fogyókúrázni? Káposztalével vagy áramütéssel – nagyon nem mindegy. A téves fogyókúra bibliák azért terjedhettek el ekkora mennyiségben, mert a túlsúlyos egyének nem tudományosan képzett szakértőkhöz, hanem önjelölt életmód-tanácsadókhoz fordulnak. Bármi jöhet.

Gondoljunk bele, mekkora üzlet lenne, ha egyetlen pirula garantálná a fogyást. A fogyókúra szent gráljának kifejlesztése persze másra is használható lenne. Mondjuk, ha nagyon hatékony, akkor gyorsan legyengíthető volna vele az ellenség, vagyis a hadsereg biztosan vevő lenne rá.

Nick Cutter A falka című pörgős horrorjának ezzel fel is vázoltuk az előfeltevés-rendszerét, amihez már csak egyetlen dolgot kell hozzátenni. (Innen csak erős idegzetűek olvassanak tovább, mert undorkeltő cuccról lesz szó!) Ez a dolog a féreg. Minden más, ami a horror-hatáshoz hozzájárul, más művekben sem ritka (pl. elszigetelt csoport belső akciói, karantén, a bennünk fejlődő gonosz, szadista kölök, állatkínzás stb.).

Cutter regénye viszont nem a szokásos nagyféreg-baromság. Ellenkezőleg, nagyon cizelláltan adagolja a magyarázatot arra vonatkozóan, hogy miért jön/jött létre a műbeli (és emberbeli) szituáció. Sőt, mivel a kommentárok dokumentumanyag formájában szerepelnek (ezek között – nagyon helyesen – ott a biológiai is), bizonyos eseményekről (pl. lesz egy túlélő) már előre értesülünk. Érdekes módon, ez sem oldja a rettegést, az alapszitu valószínűleg annyira jól kitalált, hogy az értelemre ható előreutalások nem csökkentik a feszültséget.

Foglaljuk össze a dolgot keményebben. Fogyókúrás gyógyszer céljából egy pszichopata tudós kifejleszt egy gyorsan mutálódó férget, amely elfogyasztja a gazdatest élő szöveteit, a folyamat azonban megszalad, ezért a teremtmény biológiai fegyverként is hasznosítható. Ez a galandféregszerűség belülről szétrágja áldozatát, megszállja a test minden szegletét, miközben kolóniái halálra éheztetik a szervezetet. „Hogy lehet elbújni egy gyilkos elől, aki a bőröd alatt lakozik?” – teszi fel a kérdést a mű. A válasz kézenfekvő.

Nos, hogy mi lesz a fertőzöttekkel, hogyan festenek, alakulnak át, miféle cselekedetekre ragadtatják magukat, részletesen megtalálható a regényben. A falka nem véletlenül nyerte el 2015-ben a James Herbert-díjat a legjobb horror kategóriában. Ám emellett aligha képzelhető el találóbb paródiája egy olyan túlsúlyos társadalomnak, amely igényt tart a fogyókúra legképtelenebb változataira is. Cutter férgével az eredmény garantált. (H. Nagy Péter)

Címkék: agave

Szólj hozzá!