MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

Friss topikok

A múlt dob hurkot a jövőnek

greyjoy 2017.06.27. 12:20

unnamed_16.jpgAz időparadoxonok felvonultatása közkedvelt írói eljárás, de a 20. század közepe óta megkerülhetetlen, hogy minden olyan konstrukció kérdéses, amely figyelmen kívül hagyja a kvantummechanikát. Az időutazás révén – mivel minden pillanat potenciális elágazási pont – végtelen számú alternatív történelem hozható létre. Az előidézett változtatások új alternatív világokat eredményeznek, s ezek között a kommunikáció vagy átjárási lehetőség akkor szakad meg, amikor meghozzák a jövőt befolyásoló döntéseket. Mindez a multiverzum – a szerteágazó történelmek hatalmas panorámája – olyan leírásához vezethet, mely tudományos szempontból is korrekt és hallatlanul izgalmas. Ha ebből a szempontból vesszük szemügyre Wesley Chu Időrabló című regényét, érdekes dologba ütközünk.

Az alapszituáció a következő: az időutazás felfedezése lehetővé teszi, hogy az ún. kronotropok a múltból ritka technológiai eszközöket szállítsanak át a jelenbe, méghozzá úgy, hogy nem változik meg az idővonal. (Pontosabban az apróbb hullámok kisimulnak, a nagyobbak megváltoztatják a kronofolyamot, de ez alig fordul elő.) Főhősünk – megszegve az időutazásra vonatkozó törvényeket – áthoz egy nőt, s ezzel váratlan eseményeket indít el a jövőben. A mű közepe táján a kettejük párbeszéde az egyik olyan szöveghely, amely konkrétan az időutazás mikéntjére vonatkozik, s ez érdekes fejleménnyel zárul. „Hogyan lehetséges az időutazás?” – teszi fel a kérdést a tudós hölgy. „Fogalmam sincs” – hangzik a tömör válasz.

Ez nem rossz poén, és figyeljük csak, mivel érvel a kronotrop: „Én felhasználó vagyok, nem pedig a megalkotó. […] Vannak, akik megalkotják a technológiát, míg mások, hozzám hasonlóan, használják azt. Az ember nem él elég ideig ahhoz, hogy mindkettővel tisztában legyen.” Ez a részlet remekül szemlélteti korunk átlagemberének gondolkodásmódját és a felhasználói társadalom egyik alapelvét. Szinte mindenki használ számítógépet, mégis csak kevesen tudják, hogyan működik. A bonyolultabb technológiák esetében ez feltétlenül így van, s ennek megfelelően a kronotrop is csak annyit tud az időutazásról, hogy kvantummechanikai alapja van.

Bár a tudományos magyarázat részleges megkerülésével az Időrabló elkanyarodik a hard science fiction egyik kiindulópontjától, ez a manőver úgy is felfogható, hogy – szó szerint – a technológia megalkotóiról áttevődik a figyelem a felhasználóra; ezzel viszont a működésmódra tett utalások arra késztetik az olvasót, hogy másutt keresgéljen magyarázat után. Vagyis a regény – és ez nem paradoxon – éppen ebben a résben alapoz meg egyfajta tudományos kíváncsiságot. Mindez úgy is érthető, hogy az időutazás alapelve túlmutat a fikció keretein, ám ha nem így lenne, akkor lemondanánk a fikcióról. Az Időrabló éppen ezért science és fiction kapcsolatának fellazításán keresztül a tudományos fantasztikum létmódjáról is beszél. (H. Nagy Péter)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Pierce Brown: Arany háború

greyjoy 2017.06.23. 13:05

unnamed_15.jpgA trilógia második részében Darrow tovább vívja – már nem annyira az Aranyak elleni, mint inkább a Társadalom megdöntéséért folytatott – háborúját, és a körülmények azt kívánják tőle, hogy egyre kifinomultabb eszközökkel tegye mindezt. Felismeri, hogy az Aranyak között élve már nem támaszkodhat kizárólag a fegyverére, hanem ki kell tanulnia a diplomácia művészetét, és jártasságot kell szereznie a politikai intrikákban is. Hamar ráébred arra is, hogy a terrorizmus nem megoldás. Ha meg akarja dönteni a fennálló rendet, akkor egy nagyobb horderejű folyamatot kell elindítania. Így hát kirobbant egy polgárháborút.

Unalomtól ebben a kötetben sem kell tartanunk; a cselekmény ugyanolyan fordulatszámon pörög, mint az előző részben, és drámai fordulatokban sincs hiány. (Bár – őszintén szólva – én már néhol kicsit soknak éreztem a „Luke, én vagyok az apád”-effektust, és deus ex machinából is lehetett volna kevesebb.) Megjelennek új – és érdekes – szereplők, és végre elhagyjuk a Marsot is. Egyes régi karakterek pedig (elsősorban Evey és Fitchner, részben pedig maga a Sakál) meglepő átalakuláson mennek keresztül. A sci-fi vonal azonban továbbra sem igazán erőssége a regénynek. Brown nem vacakol azzal, hogy megmagyarázza, hogyan képesek az emberek hosszú távon létezni a földiétől eltérő gravitációval rendelkező bolygókon, vagy hogy miként működnek a technológiai eszközök. Megelégszik az ilyen (és ehhez hasonló) mondatokkal: „És ilyen rövid röppályán nem detonál a flak”. (De vajon miért nem?)

Ennél sokkal nagyobb hangsúlyt kap az érzelmek ábrázolása. Ezen a ponton látható a leginkább, hogy a célközönség a fiatalabb korosztály. A szerző igyekszik az olvasó érzelmeire hatni, és – látva a könyv általános sikerét – úgy gondolom, ez a fiatalabb olvasóknál működik is. Fontos szerep jut a regényben a barátság és a hűség kérdésének, és kibontakozóban van egy szerelmi szál is. A regény szereplői olykor meglepő nyíltsággal vallanak érzéseikről, időnként azonban túl sokat mondanak ki. Brown nem igazán él a sejtetés eszközével; amit fontosnak tart, azt valakivel (leggyakrabban természetesen Darrow-val) előbb-utóbb kimondatja, néha többször is. Az Arany háború valamivel hosszabb az előző résznél, és ez nem feltétlenül válik az előnyére. Amellett, hogy helyenként hajlamos az önismétlésre, a szerző logikája is kezd kiismerhetővé válni.

A kifogások ellenére azonban azt kell mondjam, a trilógia a második kötet végére sem vesztette el a lendületét. Továbbra is vannak jól eltalált karakterek (Sevro cinizmusa – „Le se szarja senki, hogy jók vagyunk, vagy rosszak. Minden a szerencsén múlik” – például sokáig emlékezetes marad), jól megírt jelenetek, és még mindig nem tudjuk, mi lesz ennek az egésznek a kifutása. Kíváncsi vagyok, Brown meg tud-e lepni valamivel a harmadik részben. (Keserű József)

 

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Fogyókúra biológiai fegyverrel

greyjoy 2017.06.19. 11:43

unnamed_1_6.jpgA társadalmi jelenségekre érzékeny science fiction és horror közös vívmánya az inváziós testkép. Olyan történeteknek köszönhető ez, melyekben az emberi testet megszállja például egy idegen faj, vagy mondjuk egy földi eredetű módosított biológiai szerkezet. Ez a Dolog-paradigma.

Másfelől olyan korban élünk, melyben a posztbiológiai és a poszthumán testkoncepciók (melyek találkozhatnak technotest formájában) mellett nagyon erőteljesen hat az emberek látásmódjára a média által közvetített, általában valamilyen biológiai félreértésre visszavezethető testkép is.

Az utóbbira remek példa a méregtelenítés és a fogyókúradömping. Mi mindennel lehet, kérném szépen, fogyókúrázni? Káposztalével vagy áramütéssel – nagyon nem mindegy. A téves fogyókúra bibliák azért terjedhettek el ekkora mennyiségben, mert a túlsúlyos egyének nem tudományosan képzett szakértőkhöz, hanem önjelölt életmód-tanácsadókhoz fordulnak. Bármi jöhet.

Gondoljunk bele, mekkora üzlet lenne, ha egyetlen pirula garantálná a fogyást. A fogyókúra szent gráljának kifejlesztése persze másra is használható lenne. Mondjuk, ha nagyon hatékony, akkor gyorsan legyengíthető volna vele az ellenség, vagyis a hadsereg biztosan vevő lenne rá.

Nick Cutter A falka című pörgős horrorjának ezzel fel is vázoltuk az előfeltevés-rendszerét, amihez már csak egyetlen dolgot kell hozzátenni. (Innen csak erős idegzetűek olvassanak tovább, mert undorkeltő cuccról lesz szó!) Ez a dolog a féreg. Minden más, ami a horror-hatáshoz hozzájárul, más művekben sem ritka (pl. elszigetelt csoport belső akciói, karantén, a bennünk fejlődő gonosz, szadista kölök, állatkínzás stb.).

Cutter regénye viszont nem a szokásos nagyféreg-baromság. Ellenkezőleg, nagyon cizelláltan adagolja a magyarázatot arra vonatkozóan, hogy miért jön/jött létre a műbeli (és emberbeli) szituáció. Sőt, mivel a kommentárok dokumentumanyag formájában szerepelnek (ezek között – nagyon helyesen – ott a biológiai is), bizonyos eseményekről (pl. lesz egy túlélő) már előre értesülünk. Érdekes módon, ez sem oldja a rettegést, az alapszitu valószínűleg annyira jól kitalált, hogy az értelemre ható előreutalások nem csökkentik a feszültséget.

Foglaljuk össze a dolgot keményebben. Fogyókúrás gyógyszer céljából egy pszichopata tudós kifejleszt egy gyorsan mutálódó férget, amely elfogyasztja a gazdatest élő szöveteit, a folyamat azonban megszalad, ezért a teremtmény biológiai fegyverként is hasznosítható. Ez a galandféregszerűség belülről szétrágja áldozatát, megszállja a test minden szegletét, miközben kolóniái halálra éheztetik a szervezetet. „Hogy lehet elbújni egy gyilkos elől, aki a bőröd alatt lakozik?” – teszi fel a kérdést a mű. A válasz kézenfekvő.

Nos, hogy mi lesz a fertőzöttekkel, hogyan festenek, alakulnak át, miféle cselekedetekre ragadtatják magukat, részletesen megtalálható a regényben. A falka nem véletlenül nyerte el 2015-ben a James Herbert-díjat a legjobb horror kategóriában. Ám emellett aligha képzelhető el találóbb paródiája egy olyan túlsúlyos társadalomnak, amely igényt tart a fogyókúra legképtelenebb változataira is. Cutter férgével az eredmény garantált. (H. Nagy Péter)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Párhuzamban az igazság

greyjoy 2017.06.13. 19:18

unnamed_1_5.jpgA párhuzamos szerkesztés régi-régi történetszervező eljárás, amely sok-sok játéklehetőségre ad alkalmat. Rendkívül hatásos tud lenni, amikor ráismerünk az ismétlődésre valamilyen kereszteződés vagy átszivárgás alapján. Nézzünk erre egy frappáns példát: Blake Crouch Véres arany című regényének szerkezetét (persze kontextusba helyezve).

Két időhorizontban mozgunk. 1893 karácsonyán egy Abandon nevű bányavárosban minden lakos nyom nélkül eltűnik, a maradványaik sem kerülnek elő később. A hagyomány – természetesen – kísértet lakta területként utal Abandonra és környékére. (Jelöljük A betűvel az 1893-as eseményeket.) A másik szál 2009-ben játszódik. Egy maroknyi csapat – egy történésszel és újságíró lányával – elindul az eltűnt város felkutatására. (Jelöljük B betűvel a 2009-es eseményeket.)

Nézzük a lehetőségeket. Ha az A és a B történet egymást követi, tehát elolvassuk az A-t, aztán a B-t, a kettő közti esetleges kapcsolatokat nem könnyű emlékezetbe idézni, mert távol lesznek egymástól. (Ilyen konstrukció A Gyűrűk Ura 3. része, A király visszatér: az 5. könyvben Gandalf, Aragorn és társait követjük nyomon, a 6-ban pedig Frodo Baggins küldetésére fókuszálunk. A regényről van szó, a film nem ilyen!)

Egy másik lehetőség, ha az egyik történetet beékeljük a másikba: mondjuk a B-be az A-t. Ez néhány szál esetében jól tud működni, mert a körkörösség felé mutat, és az egyiken át kell mennünk, hogy a másikat is végigolvashassuk. (Ilyen konstrukció a Felhőatlasz, melyben hat történet alkot koncentrikus köröket, és áll össze egy hetedik történetté. Szintén a regényről van szó, nem a filmről!)

Harmadik lehetőség a darabolás. A-t és B-t szétszedjük apró szakaszokra, és ezeket összekeverjük. A mixelés következtében távolabbi kapcsolatokra derülhet fény, továbbá egymás mellé kerülhetnek olyan részletek is, melyek éppen ennek a megoldásnak köszönhetik, hogy egy másikra utalnak. Ha sűrű a vágás, ez kifejezetten filmes megoldásra emlékeztet, tehát a szöveget egy másik médium sajátossága felől olvassuk. A Véres arany ezzel a megoldással operál, ilyen értelemben intermediális mű.

Így persze számtalan variáció elképzelhető. Attól kezdve, hogy A és B időrendben halad, a szótárregényszerű változatokig, vagy az olyan hajmeresztő logikáig, mint a Mr. Nobody című film. Crouch jól oldja meg a dolgot, amennyiben a két szál időrendjét megtartja, és párhuzamos montázsra emlékeztetően összeilleszti az A és a B eseményeit. Ezek ily módon úgy kerülnek közel egymáshoz, mintha az egyik a másikat kommentálná, továbbfűzné vagy elismételné. (A legszorosabb párhuzam a túlélők sorsára vonatkozik, de nem lövöm le a poént.)

Ennek köszönhetően az olvasás azonban nem merül ki a montírozás érzékelésében, sőt, mintha bizonyos esetben az volna a feladat, hogy ne integrálja az olvasó az eseményeket, hanem a szétkapcsolásukat biztosítsa. Hallatlanul érdekes ez a funkcionalitás, mivel nem pusztán rejtett összefüggésekre derül fény, hanem arra is, hogy az esetlegesség és a szériaszerűség aligha küszöbölhető ki a történet(ek) menetéből. Innen nézve, ami valójában „arany”, az a szerkezetben rejlik. A műfaji kód („véres”) csak másodlagos. (H. Nagy Péter)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Pierce Brown: Vörös lázadás

greyjoy 2017.06.10. 18:28

unnamed_14.jpgPierce Brown trilógiájának első része jó példa lehet arra, amikor egy könyv semmi újat nem tartalmaz, mégis kiválóan működik. Brown szemtelenül (és – tegyük hozzá – zseniálisan) merít olyan korábbi sikerkönyvekből, mint a Harry Potter-sorozat, Az éhezők viadala, a Végjáték, A Gyűrűk Ura vagy éppen a Frankenstein. A Vörös lázadás műfaji szempontból leginkább a divatos YA-disztópiákkal rokonítható, de számos vonatkozásban túl is mutat ezeken. Van ugyan egy fiatal (16–18 éves) főszereplő-elbeszélőnk (Darrownak hívják), aki meg akarja változtatni a világot maga körül. Erre minden oka megvan, hiszen a társadalom itt is igazságtalanul – egyfajta kasztrendszerre emlékeztető módon – szerveződik. A csúcson a már-már emberfeletti Aranyak állnak, míg legalul (mélyen a Mars felszíne alatt) a tudatlanságban és embertelen körülmények között élő Vörösök folytatnak elkeseredett harcot a túlélésért (de vannak Szürkék, Obszidiánok, Kékek, Rózsaszínek stb. is). Darrow Vörös származású, ám a körülmények alakulása folytán egyszercsak az Aranyak között találja magát – Aranyként.

Bár az alapötlet nem igazán eredeti, a szerző meglepően sokat képes kihozni belőle. Az Aranyakról lassan kiderül, hogy nem mindegyikük emberfeletti, és nem is mindegyikük gonosz. Sőt, vannak köztük kimondottan szimpatikusak, mint Musztáng, Roque vagy Sevro. A jó–rossz pólus relativizálása fokról fokra történik: Darrow szemén keresztül látjuk, amint kénytelen rádöbbenni, hogy azok között, akiknek elpusztítására fogadalmat tett, vannak értékes emberek is. Miközben szembesülnie kell azzal is, hogy ő sem szent, kezéhez ártatlan ember vére tapad.

A hangütés nagyon eltalált, a rövid mondatok könnyen és gyorsan olvashatóvá teszik a szöveget, amire rásegít a pörgős cselekmény is, amely tele van váratlan fordulatokkal. Jellemábrázolás terén is szépen teljesít Brown. Vannak persze halványabb alakok (a 400. oldalra érve én már nem emlékeztem arra, ki volt Titus), de akad számos emlékezetes szereplő is a könyvben, és igazából ezekből van több. A főhős belső vívódásait szintén remekül érzékelteti a szerző. Darrow nemcsak testileg – és színében – változik meg, hanem fontos belső átalakuláson is keresztülmegy, a Vörös lázadás így fejlődésregényként is olvasható (sőt iskolaregényként is, hiszen a cselekmény nagy része az Intézetben játszódik). Különösen tetszettek a regény szövetébe beleszőtt gondolatok a hatalom természetéről. Darrow az Intézetben előbb-utóbb rádöbben arra, hogy hogyan is kell valójában csapatot építeni, illetve manipulálni a többieket (csak néhány példa a teljesség igénye nélkül: „Azt akarom, hogy ne úgy tekintsenek rám, mint egy megbukott vezérre. Valami felfoghatatlan természetfeletti erővé kell válnom a szemükben” [319–320], „Ha sereget akarok, etetnem kell a katonáimat” [322], „Minden diákkal beszélek, mindenkinek hálásan megköszönöm a nagy tettét, és bókolok is nekik” [328] stb.).

Bizonyos értelemben nagyon átlátszó könyv ez. Brown nagyon jól tudja, mit akar elérni, és mivel megvan hozzá a tehetsége, el is éri. (Spoiler: Amikor Darrowék a végén elintézik a proktorokat, ujjongva tapsol az ember, és még azt is hajlandó elfelejteni, hogy ez így nagyon nem reális.) Az üzenet világos (ugyanakkor felszínes is, ahogyan az ilyen könyvek esetében lenni szokott): ne tiszteld a korrupt, elnyomó hatalmat, merj lázadni!

A biztató kezdet után hamarosan kiderül, sikerül-e Darrow lázadása, illetve hogy a szerző további két köteten keresztül is fenn tudja-e tartani az olvasó érdeklődését. (Keserű József)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Az Árral szemben

greyjoy 2017.06.06. 07:56

unnamed_13.jpgJohn Scalzi űroperájának első részét (Az összeomló birodalom c. anyagot, amely izgalmas kapcsolatban áll Banks zseniális Kultúra-regényeivel, de nem árulom el, milyen alakzatokon keresztül, mert itt most nem lényeges) már az előszaváért is érdemes elolvasni.

Amióta bizonyossá vált, hogy légüres térben semmilyen, tömeggel rendelkező test nem haladhat a fény sebességénél gyorsabban, az emberi képzeletet fokozott mértékben kezdte izgatni ez a fizikai probléma. Az űropera saját létalapjával függ össze, hogy újabb és újabb verziókat találjon ki a fénysebesség áthágására. Ez ugyanis olyan (űr)fikció, melynek cselekménye galaktikus méretekben játszódik, ezért meg kell oldania a nagy távolságokon belüli gyors információáramlás, illetve utazás dilemmáját.

Vessünk egy pillantást a mi galaxisunk méreteire, hogy lássuk, mit is kell áthidalniuk az űroperák szerzőinek. A Tejútrendszer kerekítve 100 000 fényév átmérőjű spirálgalaxis. Vagyis a fénynek 100 000 évbe telik, amíg átszeli a Tejutat. A galaxison belüli furikázás az óriási távolságok miatt meglehetősen időigényes tevékenység. A hozzánk legközelebb eső csillagrendszer, az Alfa Centauri majdnem négy és fél fényévnyire van, tehát egy hipergyors űrhajóval oda-vissza minimum kilenc évig tartana az út, a mai technológiával pedig sok-sokezer évig. (A Tejúton belüli kapcsolatokat remekül szemlélteti az alábbi híres gondolatkísérlet: Legyen a Nap akkora, mint egy narancs, ekkor a Föld egy homokszem, amely tíz méterre kering körülötte; a Jupiter, amely tizenegyszer szélesebb a Földnél, akkora, mint egy cseresznyemag, s ez hetven méterre, vagyis háztömbnyi távolságra kering a narancstól. A Tejútrendszer ebben a léptékben háromszázmilliárd narancs, egymástól átlagosan ezerhatszáz kilométer távolságban.)

Scalzi regényének előszava egy elfuserált lázadásról szól, ám közben megtudjuk, hogy miképpen közlekednek a galaxisban. Érdemes hosszabban idézni. „Ebben az univerzumban nem létezik »fénysebességnél gyorsabb« utazás. A fény sebessége nem csupán jópofa ötlet, hanem törvény. Elérni képtelenség, és minél jobban megközelítik, annál nagyobb energiát emészt fel a haladás” – eddig oké. Aztán jön a briliáns fikció: „A fénynél sebesebben nem lehet utazni. Viszont ott van az Ár. […] az Ár a téridő egy, a mi dimenziónkkal párhuzamos folyama, amely lehetővé teszi a fénysebességnél gyorsabb utazást […]. Az Árt a vele közvetlen kölcsönhatásba kerülő csillagok és bolygók által kialakított »zúgókon« át lehet elérni, amelyek lehetővé teszik, hogy egy hajó becsusszanjon, és egy másik csillagig meglovagolja a sodrást. […] A jelenség a lehető legtávolabb áll bármiféle folyóvíztől – ez egy multidimenzionális, membránszerű metakozmológiai struktúra, amely topográfiailag komplex módon lép kapcsolatba a helyi téridővel, részlegesen és rendszertelenül” – és így tovább. Ez a nagy horderejű felfedezés teszi lehetővé, hogy az emberiség kilépjen a világűrbe. Összeomlása pedig a lehető legnagyobb katasztrófa lenne…

No komment. Az Ár koncipiálásával Scalzi szembemegy az árral, a sci-fi azon hagyományával, amely reflektálatlanul kezeli az olyan fontos kérdéseket, mint mondjuk a fénysebesség áthághatatlansága. Csak hab a tortán, hogy az olyan hatalmas szuperstruktúrák, szuperklaszterek az univerzumban, mint a Laniakea, folyamrendszerre emlékeztetnek. És ül a poén; ezért Scalzi regénye is bizonyítja, hogy az űropera vidám tudomány. (H. Nagy Péter)

 

Címkék: agave

Szólj hozzá!

A könyv, amely visszaadja Hófehérkét

greyjoy 2017.06.03. 17:05

unnamed_12.jpgIsmét megjelent a Tükör és füst. Az első kiadás óta világossá vált, hogy Gaiman novellái előkelő helyet foglalnak el a posztmodern populáris irodalom aktív kánonjában.

Emlékezzünk csak, ebben a kötetben szerepel a zseniális Hó, üveg, alma, amely a mostohakirálynő szemszögéből írja újra a Hófehérke-történetet. Ezt az alkotást immár kétségkívül a legprofibb újraírásokkal – és Angela Carter másodmeséivel – egy lapon kell emlegetnünk. Nem lehet megunni, sokadszor is működik. Jobb, mint A terror meséje.

Gaiman joggal jegyezte meg: „Szívesen gondolok rá úgy, mint egy vírusra: ha elolvastad, sosem leszel képes ugyanúgy tekinteni az eredetire.” Már csak azért sem, mert a mese egyik szerepköre sem marad identikus, még a mérgezett alma vagy a feltámasztó csók toposzát is ideértve, mégis mindegyikre ráismerünk. Ugyanakkor szimpatikus módon szakít a mesék pszichologizáló értelmezési vonulatával.

A Hó, üveg, alma előadásszöveg helyett elhangzott egy mítoszokról és tündérmesékről szóló nemzetközi konferencián – elementáris hatást keltve. Ehhez nagyban hozzájárulhatott az, hogy a retrospektív elbeszélés (a mostoha már sül a kemencében) olyan műfajközi térbe helyezi az eseményeket, mely például a horror-, vagy vámpírtörténetek beszivárgásaitól sem mentes.

A novella egyetlen kérdésre adott válaszként olvasható: „miféle teremtmény ő?” A történet végkifejletéből arra lehet következtetni, hogy a Hófehérke-mítosz egy olyan variánsával állunk szemben, amely a mostoha halálával veszendőbe ment. Illetve egy olyannal, amely eszerint eltűnt a fennmaradt verzió miatt, ám mégis ez lehetett az „igazi”. S ehhez a feltámadáshoz jól illeszkedik a vámpírfigura szerepeltetése (kontaminálása a Hófehérke-alakkal), mely maga is ezt az attribútumot képviseli.

A Hó, üveg, alma megindult a halhatatlanná válás útján, de a teljes kötet korunk egyik legrelevánsabb megoldási lehetősége arra, hogy miképpen lehet a történetmesélés egyszerre exkluzív és laza. Gaiman mestere ennek a nyitott alkotástechnikának. (H. Nagy Péter)

 

Címkék: agave Neil Gaiman

Szólj hozzá!

Posztmodern istenek

greyjoy 2017.05.28. 12:41

amerikai_istenek_amazon_prime.jpgNeil Gaiman érdeklődése a mítoszok iránt közismert. Műveiben hemzsegnek a különböző hitvilágokból érkezett szereplők, számos utalást találunk ősi és jelenleg is bevett vallásokra. Békésen megfér egymás mellett az északi Odin, a szláv Csernobog, egy angol piskie vagy egy afrikai pókisten. Hozzájuk bármikor csatlakozhat valamelyik hős a DC comics univerzumából, esetleg egy tündér Shakespeare drámáiból. A történelmi vallások alakjai keverednek irodalmi művek szereplőivel, egymástól teljesen különböző (s olykor egymás létét kizáró) mitológiák lépnek interakcióba, a végeredmény mégis egységes, olvasmányos és izgalmas.

Az Amerikai istenek alapvetése meglehetősen egyszerű: az istenekről szóló történetek igazak és az istenek közöttünk élnek. Viszont nem csak egy-egy kiválasztott isten létezik, hanem mindegyik. Gaiman nem válogat: egyformán beleír a történetbe minden olyan istent, akit valaha is tiszteltek Amerika földjén. A bennszülöttek ősi bölényistenétől kezdve a viking felfedezők istenein át, az újkorban behurcolt rabszolgák afrikai pókistenén keresztül az ír és orosz bevándorlók népmeséiben szereplő tündérekig. Ők mindannyian, kiegészülve az amerikai népfolklór jellegzetes alakjaival, mind léteznek és az emberek között élnek. Különleges képességek birtokában, de többnyire észrevétlenül. A regény lineáris menetét az egyes fejezetek végén rövid, pár oldalas elbeszélések szakítják meg, melyek nem illeszkednek szervesen a történet folyamához, de árnyalják a cselekmény mögötti világot. Ezekből tudjuk meg, hogy Odin, Thor és Tyr akkor jelentek meg az újvilágban, mikor először mutattak be áldozatot a számukra, és hogy egy-két ártatlan rituálé, amire az őseink megtanítottak valóban képessé tehet arra, hogy megússzunk számos viszontagságot.

Ezeket az ősi isteneket azonban veszélyeztetik a modern kor istenei, a televízió, a városok és az internet istenei. Az öreg istenek már csak régi erejük töredékével rendelkeznek, a többségüket elfeledték, de néhányan közülük nem hajlandóak feladni a harcot. A felszín alatt háború dúl, melyben a regény főszereplője, Árnyék, kulcsszerephez jut. Választania kell a két tábor között, és be kell avatkoznia ebbe a küzdelembe – bármennyire is szeretne kimaradni a viharból. Ez a választás nem egyszerű, de igazából egy percig sem kérdéses.

A fenti sorok alapján akár azt is hihetnénk, hogy az Amerikai istenek lapjain egy epikus hőstörténetet fogunk találni, istenekkel, hősökkel, és gigantikus csatákkal, melyekben a világ sorsa dől el. Ha azonban ilyen várakozássokkal közelítünk a regényhez, nagyot fogunk csalódni. A nagy elbeszélések ideje lejárt, és ezt Gaiman nagyon jól tudja. Ebben a regényben a skandináv panteon királya, Szerda (más néven Odin, Wotan, a Félszemű, Mindenek Atyja stb.) jobban emlékeztet egy kisstílű csalóra, mint egy főistenre, és a társai is megéltek már jobb időket. Árnyék mégis melléjük áll, ennek pedig egyszerű oka van: Szerda és a társai „lehet, hogy koszosak, szegények és pocsék kajákat esznek, de legalább nem klisékben beszélnek. És úgy vélte, inkább választana egy út menti látványosságot, legyen az bármennyire is csóró, rozzant vagy lehangoló, mint egy plázát.” (Hegedűs Norbert)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Born(e) to be Alive

greyjoy 2017.05.26. 20:09

unnamed_11.jpgAz élvezeten túl, olykor science fiction alkotások esetében (is) érdemes eljátszani a gondolattal, hogy mi történhetett az adott történet előtt. Pontosabban, milyen tudományos áttörés feltételezése vezethetett az olvasott világ paramétereinek kialakulásához. Ehhez nem kell előfeltételeznünk, hogy az író mindezt végiggondolta, vagy pont ezt az utat járta be, a gondolatkísérlet – a mi lett volna, ha?, mi lenne most, ha úgy lett volna akkor? stb. típusú kérdés variációjaként – érdekes eredményekre vezethet.

Jeff VanderMeer Borne című regényében egy olyan világban járunk (egy ún. Vállalat környékén), melyet a gyűjtögetésből tengődő emberek mellett meghibásodott biotechek népesítenek be. A címszereplő, Borne is közéjük tartozik. Különleges képességei vannak. Folyamatosan növekszik, nem távozik belőle semmi, olykor csápokra tagozódik, olyan, mint egy óriási amorf gumitest, és bárkit képes szimulálni. Sajátos definiálhatatlanság jellemzi, de utalás történik rá, hogy egyfajta önállósult haditechnika lehet.

Az ilyen jellegű biotechnológiai konstrukciók akkor lehetségesek, ha sikerült áthidalni a szilárd elektrotechnikai berendezések és a puha szövetek közti eltéréseket (napjainkban ez a folyamat egyébként már megindult). Ez lenne tehát az a tudományos áttörés, amely lehetővé teszi VanderMeer világának működését. A regény azonban nem csak ezért izgalmas, hanem azért is, mert a biotech alakváltó képességét az elbeszélő identitásával kapcsolja össze. Rachel emlékezetének módosítása pedig olyan megoldás, amely remekül passzol a biotechnológiai környezet manipuláltságához. A Borne innen nézve is remekül teljesít, egyedi pozíciót foglal el a weird és a science fiction határán. (H. Nagy Péter)

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Az OM univerzum elmosódó határai

greyjoy 2017.05.01. 19:01

unnamed_1.pngJohn Scalzi Vének történetei és más írások című könyve – az Ötpercesek c. gyűjtemény és a Pénelopé c. vers mellett – két olyan novellát tartalmaz, melyek a Vének háborúja és a Szellemhadtest idején, tehát a sorozat első két részével párhuzamosan íródtak.

A kettő közül a második, A Sagan-átirat: Napló – melyet a fikció szerint Jane Sagan AgyGépe rögzített és a Belbiztonsági Parancsnokság Információ-visszanyerési és Értelmezési Csoportfőnöksége dolgoz fel – különleges megoldással szolgál a ciklusra vonatkozóan. A memória-átirat ugyanis a várakozással ellentétben – a vezető elemző szerint – „adatszegény”, azaz katonai szempontból alulreprezentált, haszontalan, mivel abban „Sagan hadnagy valamiféle romantikus kapcsolatáról elmélkedik”. Az Előzetes feljegyzés szerint ez érdekes lehet egy antropológus számára, de nem helyettesítheti Sagan hadnagy történetét. Számunkra azonban pont ezért érdekes, ez az antropológiai rés ugyanis kapcsolatba hozható a populáris irodalom komplexitásra való hajlamával.

Sagan monológja a Vének háborúja univerzumát alkotó összes résztől eltérő nyelvi regiszterben szólal meg. A háborús krízishelyzet elbeszélése és a konfliktuskezelési stratégiák kibontása mellett ugyanis az intimzóna beíródása képezi a napló gerincét. Ez az autobiográfiai jellegű love story egyfajta határsértés, amelyhez képest elmozdulnak a military sci-fi műfaji kódjai. A populáris jelleg ily módon nem feltétlenül a ciklus egészére jellemző immár, hanem inkább dinamikaként ragadható meg, amely a részek egymás közötti viszonyában bontakozik ki. Sagan „romantikája” innen nézve több mint üres szócséplés. Olyan irodalmi vetület, mely beláthatóvá teszi, hogy a határsértés (pl. a populáris és nem a populáris terepén) – Steve találó kifejezésével élve – nem a művek teljesítménye, hanem az irodalom-felosztás gyakorlatából adódó anomália.

A Vének történetei és más írások egyébként a maga szerkezetével is hozzátesz mindehhez valamit, hiszen a kötetzáró versből kiderül, hogy a háborús kontextusban működő perspektívaváltás az Odüsszeuszt váró Pénelopé találmánya. Ez a H-adaptáció meg „tiszta” science fiction? (H. Nagy Péter)

 

 

Címkék: agave

Szólj hozzá!