MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

Friss topikok

Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa

greyjoy 2017.02.08. 19:56

unnamed_3_1.jpgRobert Jackson Bennett Lépcsők városa című regénye ékes bizonyítéka annak, hogy a műfajközi nyitottság bizony jót tesz egy fantasy-regénynek. Számos kortárs példával is igazolni lehet (a régiekről nem is beszélve), hogy ez a formalizálódásra egyébként is hajlamos műfaj milyen nehezen képes maga mögött hagyni bizonyos, mára már elkoptatott, ezért klisének minősülő elemeket. Blörbökön és reklámcélokat szolgáló szövegekben ugyan viszonylag gyakran olvasható, hogy egyik-másik fantasy-regény kiforgatja a műfaji kliséket, de az az igazság, hogy ez nagyon keveseknek sikerül igazán. Az olyan fantasy, amely képes megújítani a saját hagyományát, pedig tényleg ritka holló (az általam olvasottak közül a következők említhetőek a legutóbbi időszakból: Susanna Clarke-tól A Hollókirály, Neil Gaimantől az Óceán az út végén, Moskát Anitától a Horgonyhely, Scott Hawkins regénye, Az Égett-hegyi könyvtár és – mint az az alábbiakból ki fog derülni – a Lépcsők városa). A fantasy mesével, krimivel, történelmi regénnyel, sőt szappanoperával való kontaminációjára könnyen lehetne példákat hozni, Bennett azonban valami egészen meglepővel rukkol elő: a fantasyt a kémregény műfajával keresztezi. (Ahogyan egy interjúban utalt rá, a regény ötlete egy második világháborús kémregény olvasása közben pattant ki a fejéből.)

A történet Bulikovban, az istenek városában játszódik, amely a Bennett által megalkotott világ egyik legnagyobb városa, s egyben a Kontinensnek nevezett államalakulat központja. Ide érkezik diplomáciai küldetésre Shara Komajd, a szajpúri titkosügynök, akinek elsődleges feladata kinyomozni egy – feltehetően politikai indíttatású – gyilkosságot. A történetről többet nem is szeretnék elárulni, inkább a világépítés térbeli vonatkozásairól ejtenék néhány szót. A Lépcsők városa ugyanis tipikus példája annak, hogy egy fantasyben a fiktív világ földrajza mindig több mint puszta háttér. A regényvilág geopolitikai szempontból a következőképpen tagolódik: adott két, egymással szembenálló ország, a Kontinens és Szajpúr; az előbbiről megtudjuk, hogy – istenei segítségével – évszázadokig uralma alatt tartotta az utóbbit, mígnem a szajpúriak a kadzs segítségével elő nem idézték a Villanás nevű eseményt, amelynek következtében a Kontinens istenei eltűntek (meghaltak?). Azóta a kocka fordult egyet: immár Szajpúr uralkodik a Kontinens (és annak nyomorba taszított fővárosa, Bulikov) fölött.

Az alapkonfliktus révén a regény olyan kérdéseket vet fel, mint: Van-e történelmi igazság? Feloldhatók-e a nagyhatalmak közötti konfliktusok? Mit jelent lojálisnak lenni? Tekinthetjük-e eltűntnek az isteneket, ha az emberek továbbra is hisznek bennük? Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a Lépcsők városa egy politikai traktátus alakját ölti, sietek leszögezni: bár valóban nagy szerepet kap a politika a regényben, a cselekmény és a remekül megrajzolt karakterek egyáltalán nem szorulnak háttérbe. Bennett sokáig homályban hagyja a cselekmény szempontjából legfontosabb kérdéseket, a végén azonban minden titokra fény derül, sőt ezzel egyidejűleg a perspektíva is megváltozik, és másként kezdjük látni a Kontinens és Szajpúr, illetve az istenek és az emberek viszonyát.

Nehéz a könyvről nem szuperlatívuszokban beszélni. Bennettnek nemcsak egy remek karakterekkel megtűzdelt, eredeti, izgalmas és elgondolkodtató sztorit sikerült összeraknia, hanem egy olyan világot is létrehozott, amelyben szívesen lakozik az ember. Vissza-visszatér bizonyos szövegrészekhez, ahogyan a szereplők sétálnak Bulikov utcáin, újra felidéz néhány kalandot vagy szellemességet (a könyvnek kiváló a humora is). S ha mindez nem elég, és még többet meg akar tudni erről a világról, meglátogathatja a szerző honlapját, ahol a The City of Bulikov címszó alatt nemcsak John Petersen lenyűgöző illusztációit találja meg, hanem – a képekre kattintva – további információkat is kaphat az istenek városáról. Külön öröm, hogy a történet folytatására sem kell sokáig várni: a Pengék városa februárban megjelenik magyarul is az Agave Könyvek gondozásában. (Keserű József)

 

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Szimultán időben

greyjoy 2017.01.18. 19:57

unnamed_10.jpgTed Chiang: Életed története

 

Ted Chiang Életed története és más novellák c. kötetét a science fiction egyik legfontosabb elbeszélésgyűjteményének tartják. Greg Bear szerint „Ha nem olvastál Chiangot, nem ismered a sci-fit”. Márpedig a sci-fit feltétlenül érdemes ismerni… Az alábbiakban – egy kis kontextusépítés után – pár mondat erejéig a címadó novellával foglalkozunk (melyből az Érkezés c. film készült).

A tudomány sok-sok időirányt különböztet meg. Néhány ezek közül: az univerzum tágulása jelöli ki az idő kozmológiai irányát; a világ rendezetlenebbé váló szegmensei az idő termodinamikai irányát határozzák meg; az élőlények öregedése az idő evolúciós irányát képviseli, a múlt és a jövő különbsége az idő tapasztalati irányát szabja meg; a fény terjedésének iránya – ugyancsak a múltból a jövő felé – az idő elektromágneses irányát jelenti; a töltések szétterjedése az idő gravitációshullám-típusú irányával áll kapcsolatban. Megkülönböztethetünk továbbá pszichológiai, oksági, részecskefizikai, kvantumfizikai és radioaktivitáson alapuló időirányokat is.

Ha szigorúan a tudomány felől közelítenénk az idő problémájához, akkor mindenekelőtt Einstein relativitáselmélete, Hawking Az idő rövid története c. bestsellere és Lee Smolin Az idő újjászületése c. könyve jelölhetné ki azt a háromszögelési pontot, melyen belül mozoghatunk. Ha viszont a művészet és az idő kapcsolatrendszerét próbálnánk feltárni, erre egy élet munkája kevés lenne. Az időben kibomló folyamatok ugyanis szinte minden művészeti ágat és médiumot érintenek, a ritmustól kezdve a mozgóképekig. Nem is beszélve azokról a művekről, melyek magát az időt teszik témává (Cage-től, Dalítól kezdve a Pink Floydon és az időutazásos sci-fiken át Proustig).

Chiang Életed története c. kolosszális novellája két szálon fut: Louise Banks nyelvész élete nagy eseményéről, egy idegen civilizáció kommunikációs rendszerének megfejtéséről beszél, illetve megszólítva az alanyt és a tárgyat, részleteket villant fel lánya élettörténetéből. Kissé leegyszerűsítve, az első vonal időrendben halad, a másik sztori visszafelé, a haláltól a születésig. Menetközben az idegen nyelv és írás felfejtése összekapcsolódik néhány kulcsjelenséggel és egy különleges időfogalommal. Escher, Borges, Fermat. (Ebből a háromszögelési pontból kiindulva komoly szaktanulmányt lehetne írni a novelláról, de egyelőre nem tesszük.)

Az idegenek nyelve performatív, időfelfogásuk paralel, ezért előre tudják, mi hangzik el egy beszélgetésben. Ennek megfelelően Chiang szövege is önmagába fordul, mediális hurkokat alkot, közben azt teszi, amiről beszél. Ahogy a novella elejében már benne van a vége, úgy fogható fel az a gondolkodásmód is, amely az élettörténetet nem lineáris kód mentén szemléli, hanem szimultán időben. Innen nézve a fenti felsorolás kiegészíthető az idő performatív irányával, mely tehát alkalmas arra, hogy olyan időről is beszéljünk, melynek közege az Escher/Borges-mintázatot előállító nyelv. (H. Nagy Péter)

 

Címkék: ajánló agave

Szólj hozzá!

Richard Morgan: A holtak szava

greyjoy 2017.01.08. 18:09

unnamed_4_2.jpgNem tudom, volt-e Richard Morgannek olyan elképzelése, amikor belevágott a Hősöknek való vidék c. trilógia megírásába, hogy majd ezzel fogja megreformálni a fantasy műfaját, de ha volt is, hát nincs sok jelentősége. A trilógia első két része ugyanis szinte az összes létező fantasyklisét felvonultatja. Ne higgyünk Joe Abercrombie-nak, Morgan nem hogy nem megy fejszével neki a közhelyeknek, de jószerével nem is bántja azokat. A holtak szavában van minden, ami miatt szeretjük (vagy nem szeretjük) a fantasyt: egymással marakodó birodalmak, vallási és társadalmi feszültségek, a saját világukba eltávozott hosszú életű idegenek (akiket itt nem elfeknek, hanem kiriathoknak hívnak), sárkányok (ott a pont, Brandon Sanderson), démonok, angyalok (!), némiképp sablonos, de szerethető karakterek (a városban idegenül mozgó barbártól a hisztériás zsarnok császárig) stb. Mintha Morgan mindent, de tényleg mindent bele akart volna zsúfolni a könyvbe. És ami a legmeglepőbb: mindez mégis MŰKÖDIK. Fogalmam sincs, hogy mitől, de működik.

Illetve van azért némi fogalmam. Attól, hogy Richard Morgan tud írni. A holtak szava mint szöveg sokkal izgalmasabb az általam olvasott kortárs fantasyk többségénél. Morgan ezen a téren bátran mer kísérletezni. Ha kell, költői, ha kell, alpári, miközben végig remekül egyensúlyoz a különböző regiszterek között. Még az időnként kattogó fordításon keresztül is átjön: ez bizony kiváló nyelvi anyag. Morgan akkor van igazán elemében, amikor a szenvedést és a szexualitást ábrázolja. Hátborzongató, csontig hatoló és felkavaró leírásai valósággal beleégnek az olvasó tudatába.

A könyv szerkezetéről már jóval kevesebb lelkesedéssel tudok csak szólni. Morgan gyakorlatilag ugyanabba a hibába belesétál, mint az első könyvben, Az acél emlékében. A szereplők az első 150-200 oldalon jobbára céltalanul lézengenek, és a cselekménynek a beharangozott HATALMAS VESZÉLY („valami gonosz közeleg”) sem igazán ad lökést egy jó darabig. Ráadásul az író ugyanazt eljátszatja a főszereplővel, mint az első kötetben (Ringil álcázza magát, de könnyedén leleplezik), s az sem válik a könyv javára, hogy Ringil motivációi időnként teljesen légből kapottnak tűnnek (el akarja törölni a rabszolgaságot, mert a gonosz emberek eladták rabszolgának egy távoli nőrokonát).

A könyv utolsó harmada azonban sok mindenért kárpótol. Az események végre felpörögnek, a szöveg pedig magába szippant. Mire a végére érünk, csak azt sajnáljuk, hogy a harmadik kötet magyar nyelvű megjelenésére még várni kell. Remélhetőleg nem sokat. (Keserű József)

 

 

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Kulisszatitkok Neil Gaiman műhelyéből

greyjoy 2017.01.06. 18:24

 

covers_413628.jpgNeil Gaiman: Kilátás az erkélyről

 

Neil Gaiman új könyve meglepetést okozhatott számos olvasónak. A Kilátás az erkélyről című kötet ugyanis nem regény, nem novelláskötet, de még csak nem is gyermekkönyv. Olyan írásokat tartalmaz, melyek a non-fiction témakörébe sorolhatók. A könyv hátlapja esszékötetként definiálja az opust – ezzel akár egyet is érthetünk –, de még véletlenül se higgyük, hogy valamiféle homogén és unalmas alkotást tartunk a kezünkben. A Kilátás az erkélyről nem is állhatna távolabb ettől – sem műfajilag, sem tematikailag.

Mi is ez a könyv? Gondolatok, reflexiók gyűjteménye az írásról, a filmekről, a képregényekről, a könyvesboltokról, a zenéről, a történetmondásról és még ezer más dologról. Találunk itt megnyitóbeszédeket, díjátadón elhangzott köszönőbeszédeket, előadások átiratait, könyvekhez írt előszavakat, bevezetőket stb. Ezen műfajok közös jellemzője, hogy általában halálosan unalmasak és teljesen érdektelenek – az ember sokszor át is ugorja őket, és már az elolvasásuk gondolatától is elálmosodik. A Kilátás az erkélyről mégis az egyik legérdekesebb Gaiman-könyv.

Gaimant általában a történetmesélés mesterének tartják – erre többször reflektál is a kötetben –, és bizony a non-fiction szövegekben sem tagadja meg magát. Nem tud úgy leírni egy bekezdést, hogy nem legyen benne egy olyan sztori, amiből mások egy háromkötetes regényt írnának. (Ez talán túlzás, de nem akkora, mint hinnénk.) A bevezetők, megnyitóbeszédek stb. mind a jellegzetes gaimani stílusban szólalnak meg. Ott van bennük mind az az éleslátás, játékosság, irónia, amiért a szerzőt szerethetjük.

Vagyük például a kötet elején szereplő „Négy könyvesbolt“ c. írást, mely egy könyvesboltokról szóló antológia előszava. Ahelyett, hogy az ekkor szokásos sablonokat alkalmazná, Gaiman inkább sorra veszi azokat a könyvesboltokat, melyek „azzá tették, aki“. A rövid, flashbackszerű felvillanásokból szinte láthatatlanul egy történet kerekedik, melyben mindenki magára ismer, aki a könyvek szerelmese. És bár egy szó sem esik az írásban az antológiáról, aminek az elejére került, a bevezető mégis teljesíti a feladatát: a befejezése után könyvesboltokról szóló történeteket akarunk olvasni.

Persze Gaiman régi olvasói már ismerik a szerző eme arcát, hiszen jó szokása, hogy a saját könyveibe is ír elő- és utószavakat, melyek sokszor legalább annyira érdekesek, mint maguk a történetek. Gaiman egyike azon kevés íróknak, akik sajátos stílust teremtettek. Hogy ez a „gaimani stílus“ miből áll össze, azt nagyon nehéz lenne megmondani, de ezt a könyvet olvasva magával a szerzővel gondolkodhatunk el rajta. Az írásokat olvasva aztán kirajzolódik előttünk egy nagyon határozott alkotói magatartás és ars poetica, mely a mindenütt jelen lévő iróniának és kikacsintásoknak köszönhetően soha nem lesz szájbarágós, sem erőltetett.

Gaiman-rajongóknak kötelező ez a könyv, ez egyértelmű. De ajánlhatjuk mindenkinek, aki valaha elgondolkodott azon, honnan jönnek a történetek, miért is jó olvasni, vagy miért fontos a képzelet.

De adjuk oda ezt a könyvet annak az ismerősünknek is, aki szerint a fantasztikus irodalom egyfajta másodrangú irodalom, eszképizmus, menekülés a valóság elől, mely maximum a gyermekek érdeklődésére tarthat számot. Meg fog lepődni. (Hegedűs Norbert)

 

Címkék: agave Neil Gaiman

Szólj hozzá!

A jövő dokumentumai

greyjoy 2017.01.04. 19:43

 

unnamed_1_3.jpgSylvain Neuvel: Alvó óriások

 

 

Az utóbbi időben joggal vált népszerűvé egy olyan regénytechnika, amely a science fiction extrapolációs lehetőségét és a dokumentarista jelleg archivációs képességét kapcsolja össze. Ezekben a művekben általában a túlélők szemszögéből látunk rá valamilyen jelentékeny, sok esetben posztapokaliptikus eseménysorra.

Idézzünk fel néhány példát. David Mitchell Felhőatlasz (2004) c. regényében az ötödik rész, a Szonmi-451 oriszon-tanúsága interjúformában közölt antiutópia 2144 sorsdöntő eseményeiről, melyek egy, a rabszolgaként tartott klónok embertelen kizsákmányolása ellen fellépő csoport tevékenységével kapcsolatosak. A szóban forgó technológia etalonjának számít természetesen Max Brooks Zombiháború (World War Z) c. alkotása (2006), amely interjúkötet az emberiséget csaknem kipusztító járványról. Kötelező darab, a műfaj megkerülhetetlen mérföldköve. Hasonló struktúrájú Daniel H. Wilson Robokalipszis (2011) c. műve, amely a mesterséges intelligencia uralomra jutásának lehetőségeiről szól. (Érdemes megemlíteni, hogy a sok áltudományos marhaságot összeirkáló Nemere István 1977-es regénye, A Triton-gyilkosságok is valami hasonlóra épült: a szöveg jegyzőkönyvekből áll, melyek egy 25. századi fiktív expedíció körül forgó nyomozás dokumentumai.) És így tovább.

Ebbe a kontextusba illeszkedik Sylvain Neuvel első, mindjárt nagy sikerű regénye, az Alvó óriások. A történet beszélgetésekből, újságcikkekből, naplóbejegyzésekből áll. A fragmentumok közötti kapcsolat a komplementaritás elvét működteti, vagyis a részek kiegészítik, továbbfűzik egymást. A megosztott perspektíva érdekessége továbbá, hogy az egyiket a másik felől vagy a másikra vetítve értelmezheti az olvasó, ily módon támpontokat nyerhet az események összeillesztéséhez. A regény ugyanakkor remekül használja ki az ebből adódó vakfoltok keletkezését is; amire nem látunk rá, annak kiderítéséhez egy következő nézőpontra van szükség (ezt jól példázza a mű végén elsütött poén). Mindemellett az óriási testrészek összerakása allegorikusan le is képezi a mozaikhatást, vagyis amivel a szereplők foglalatoskodnak, az lényegében megjelenhet a befogadás alakzataként is. Egyáltalán nem véletlen tehát Neuvel első könyvének bombasikere.

Levezetésképpen megemlítendő, hogy az említett narratív megoldások filmekben is felfedezhetők. Gondoljunk például a True Detective (A törvény nevében) első évadának (2014) parádés szerkezetére, mely nagyban hozzájárult a széria működéséhez (pl. azzal, hogy az idő megkettőződése miatt McConaughey-nek és Harrelsonnak dupla karaktereket kellett alakítaniuk). Vagy ne feledjük a kiváló District 9 dokumentarista eljárásait, melyek a sci-fi filmek dramaturgiáját szokatlan módon rendezték át. A töredékességet ráadásul Blomkamp alkotása is produktív módon kezelte. Például a történetvégi párharc egy graffiti előtt zajlik, melyből csak a NAME szó látszik az épület romossága miatt, de nem tudjuk meg, kinek-minek a nevét idézte a falfirka (amely immár jelöltjét vesztett jelölő). Majd pár perc múlva a főszereplőről azt állapítják meg a híradóban, hogy pusztán egy név, amely szerepet játszott a történelemben. A képi elem ily módon előrevetíti a főhős identitásának elkülönböződését. A név elválasztása a személytől (jelölő a jelölttől) egyben jelzi, hogy az átváltozás következtében Wikus Van De Merwe már nem emberként, hanem idegenként él tovább. De ez már egy másik akta… (H. Nagy Péter)

 

Címkék: agave

Szólj hozzá!

Vége a mesé(lés)nek?

greyjoy 2017.01.03. 14:24

 

A Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet pár hét alatt azzá a Star Wars filmmé lépett elő, amely megosztja a közönséget. Ez a pozíció azonban rendkívül jót tesz a nézettségnek. „Nem lehet annyira jó, ahogy állítják, ezért megnézem” – gondolja a nézők egy része, és elmegy a moziba. „Nem lehet annyira gyenge, ahogy állítják, ezért megnézem” – gondolja a nézők másik része, és szintén elmegy a moziba. Amikor e sorokat írom, a film bevétele elérte a 700 millió dollárt, és jó úton halad a felé, hogy elérje az egymilliárdot.

rogue-one-cast-720x720-720x720.jpg

Ez a határpozíció azonban nem csak a bevételre van jótékony hatással. Az alábbiakban megpróbálok tényszerűen megfogalmazni néhány olyan állítást, amely hozzájárulhat a film sikeréhez. Először is érdemes megemlíteni, hogy a Zsivány Egyesnek kétségtelenül Az ébredő Erő készítette elő a terepet. Valószínűleg az utóbbitól várt horizontnyitás (az újrateatralizálás sokak szerint nem társult kellőképpen a történet innovációjával, ami nem feltétlenül baj, persze) az előbbire már jellemző: az űropera kelléktárát a military sci-fi felől rendezi át. Illetve a multikulturális jelleg itt is megfigyelhető, ahogy a főszereplő szintén hölgy (még ha Daisy Ridley alakítását nem is közelíti meg Felicity Jones játéka, hiányérzetet azonban mégsem kelt). A szereposztás kapcsán feltétlenül meg kell jegyeznünk viszont, hogy az egyik kulcsszerepet arra a Mads Mikkelsenre bízták, aki az európai filmipar egyik legmegbízhatóbban teljesítő egyénisége. Ez telitalálat. (Nem kisebb dolog múlik rajta, mint a Halálcsillagba épített hibáért „felelős” karakter tökéletesen hiteles alakítása, ami mindjárt az első jelenetben nyilvánvaló.)

Ha már szóba került, maradjunk egy picit az első jelenetnél. A film elején nem a kultikus, dőlt betűs szöveg úszik be a képbe, hanem egy komplett jelenetet kapunk, amely megalapozza a családtörténetet. A jelenet az említett Mikkelsenre épül (remekbeszabottak a közelképek), illetve a széthulló család motívuma elindítja a főszereplőt kalandos útján, amely az apa keresésével társul. Ugyanakkor maga a történet egy másik film kezdőjelenetének, pontosabban egy fontos szöveghelynek a kiterjesztéseként nézhető. Ez a szövegrész így hangzik: „Javában dúl a polgárháború. Titkos támaszpontjukról a felkelők először hajtottak végre sikeres támadást a gonosz Galaktikus Birodalom ellen. Az ütközet során hírszerzőik megkaparintották a Birodalom csodafegyverének titkos terveit.” A Zsivány Egyes a szóban forgó ütközetről szóló háborús film. Egy csomó jó karakterrel, akik életüket áldozzák a Halálcsillag tervrajzának megszerzéséért.

chirrut3.jpg

A történetvezetés kiváló arányérzékről tanúskodik. A három harmad közül az utolsó egy többfrontos ütközet, amely beletorkollik az első Star Wars film, az Egy új remény kezdetébe. Túlzás nélkül állítható, hogy az utolsó két percért (is) érdemes megnézni a Zsivány Egyest. Darth Vader elképesztő módon akciózik, Leia hercegnő indulása pedig egybeesik a Star Wars univerzum születési pillanatával, ily módon több mint nosztalgia. A sok utalás persze összefűzi a Zsivány Egyest a másik családi sagával, a Skywalker család történetével, de ezek kibogozása nélkül is működik a sztori.

Mindemellett a film legnagyobb erénye véleményem szerint az, hogy mentes az idealizálástól, és éppen ez által kínálja fel a nézőnek a Star Wars univerzumhoz való hozzáférés új aspektusát. Mese helyett a mi világunkra is emlékeztető megoldásokkal (pl. széthúzás, terror) a Zsivány Egyes felnyitja a szóban forgó világ horizontját. Giacchino penge zenéje – amelyet rekordidő alatt rakott össze – csak hab a fekete tortán.

H. Nagy Péter

 

 

Címkék: star wars

Szólj hozzá!

Megjelent az MA PKK monográfiák 1. kötete, H. Nagy Péter új könyve.

greyjoy 2016.12.19. 18:01

Az Alternatívák a popkultúra kapcsolatrendszereit elemzi hat fejezetben. Az első blokk az oktatás és a tudományos gondolkodás felől tekinti át a tömegfilm és a populáris irodalom lehetőség-feltételeit, miközben kitér a sztárkultusz kérdéskörére is. A második blokk a kánonképződés felől vizsgálja a populáris irodalom néhány alapszövegét, és figyelmet fordít az alternatív kánonok (sci-fi, fantasy, horror stb.) megváltozott helyzetére. A harmadik blokk a populáris irodalomban működő intertextuális és médiumközi stratégiákkal foglalkozik, kiemelve egy-egy centrális jelentőségű problémakört (pl. az emberkép változásait). A negyedik blokk a kortárs popkultúra talán legfontosabb jelenségéről, Lady Gagáról szól, többek között a művésznő médiastratégiájáról, az irodalmat is inspiráló tevékenységéről és show-inak felépítéséről. Az ötödik blokk film- és klipelemzéseket tartalmaz, H. R. Giger alkotásait kezelve kontextusként, illetve a Star Wars-franchise-hoz közelít. A hatodik blokk a populáris kultúrával kapcsolatos kritikai reflexióra épül, két jelentékeny monográfia alapján; majd a kiadványt bibliográfia és filmográfia zárja.

unnamed_9.jpg

E könyvben tehát kapcsolatrendszerek dinamizálódnak, vissza-visszatérő főhősökkel, mint Darwin, Hawking, Gaga; illetve olyan lehetséges társítások kerülnek szóba, melyek növelhetik valamely jelenség vagy mű komplexitását. Az adott alkotások és médiakonfigurációk jól működnek szakmai-tudományos diskurzusokban, ugyanakkor egyértelműen a nagyközönségnek szólnak. A Mátrix például azért lehetett olyan népszerű anno, mert tökéletesen eltalált valamit az adott időszak tapasztalati (technomediális) szövetéből. Míg a Mátrix világához hétköznapi, a valósághoz pedig virtuális elemeket rendel hozzá a film látványkészlete (az utóbbi számítógépes szimuláció), ezen a megfordításon keresztül mindenki számára elérhető közelségbe került realitás és medialitás felcserélődésének képlete a fikción belül, miközben a készítők-befogadók világát ugyanez határozza meg: a néző átmediatizált közegként ismeri fel újra saját technokulturális környezetét. Ilyen jellegű mintázatok és átjárási útvonalak teszik aktuálissá a popkultúra-kutatás újabb, médiaelméletek utáni fejezetét.

 

1 komment

Harc a szemgolyóért – a vizuális kultúra határán

greyjoy 2016.12.05. 15:29

 

Nincs olyan városi ember, aki ne látott volna graffitit. Ott vannak mindenhol: falakon, a vonatok oldalán, van, amikor legálisan és van, amikor illegálisan készülnek. Sokakban felmerül a kérdés, hogy ezeket az alkotásokat vajon hogyan kéne „értelmezni”, vagy legalábbis van-e olyan értékük, mint más képalkotásoknak. A jól elkészített, művészi graffiti, vagy street art alkotás (pl. Banksy) ugyanis nem keverendő össze a falfirkákkal.

unnamed_4_1.jpg

Ezzel a témakörrel foglalkozott az idei év utolsó szemináriumán (nov. 30-án) az MA PKK. A rendezvényen ezúttal is szép számban gyűltek össze az érdeklődők. H. Nagy Péter bevezetőjében felvázolta a „harc a szemgolyóért” kifejezés médiatörténeti jelentőségét, az arcképfestés eltűnését a fénykép megjelenésével, illetve a public art és a street art vetélkedését. Érdekességképpen kitért a képmanipulációra, megemlítve az ún. szellemképeket, melyeket relatíve mi magunk is egyszerűen el tudunk készíteni (csupán hosszú expozícióra kell állítani a készüléket). Hogy miért is került a fotó/fénykép készítése a felvezetésbe? A kérdés megválaszolásához figyelembe kell vennünk, hogy a graffitik olyan alkotások, amelyek ki vannak téve különböző külső fizikai hatásoknak (időjárás, a falfelület megsemmisülése, vandalizmus stb.), éppen ezért nagyon is sérülékeny és nem időtálló alkotások, legyenek bármennyire is jelentősek.

unnamed_5_1.jpg

A fotó helyzetünkben archivációs szerepet kap, vagy ahogy H. Nagy kifejtette: „materiális és immateriális mozzanat kereszteződése az idő megfagyásának vizuálisan rögzített pillanatában”. Kiselőadása végén még megemlítette, hogy a District 9 című filmben is számtalan graffitivel találkozhatunk, az egyiken a töredékes Name (magyarul név, de nincs ott, hogy minek a neve) kiírás szerepel, amely fontos párhuzama a főszereplő idegenné válásának is (aki után szintén csak egy jelölt nélküli név marad). Ezután Roger Waters The Wall c. koncertfilmjéből láthattuk a Comfortably Numb c. dalt, amely szó szerint dinamizálja a falat.

unnamed_6_1.jpg

A szeminárium második felében Németh Csilla mutatta be Horváth Tamás fényképész fotósorozatát, amelyet az érsekújvári graffitikről készített. Németh Csilla a bemutató előtt egy térképen prezentálta az egyes graffitik helyét, és érdekességképpen mutatott olyan párképeket is, amelyek két különböző időpontban készültek (pár év különbséggel), ezek jól reprezentálták a külső erők tevékenységét. A szeminárium ezúttal is jó hangulatban zajlott.

 unnamed_7_1.jpg

A kutatócsoport jövőre folytatja munkásságát, hogy tovább tágítsa a kultúra különböző aspektusainak határait. (N. Juhász Tamás)

 

Címkék: graffiti szeminárium

Szólj hozzá!

Ajánló: Harc a szemgolyóért: érsekújvári graffitik fotósorozaton (szeminárium)

greyjoy 2016.11.25. 12:52

unnamed_6.jpg

Az MA PKK következő szemináriuma a vizuális kultúrával foglalkozik. Az érzékelés eseményszerűségére épülő akciót H. Nagy Péter és Németh Csilla vezetik Horváth Tamás fényképész Érsekújvárban készült fotósorozatának felhasználásával. Helyszín a Selye János Egyetem Tanárképző Karának kari olvasója. Időpont: 2016. november 30. (szerda), 16:00 óra. Várunk minden érdeklődőt!

 

Címkék: graffiti szeminárium

Szólj hozzá!

Közösségi oldalak

greyjoy 2016.11.21. 07:48

 

Mi is az a közösségi média, és milyen jelenségekkel találkozhatunk ezeken az oldalakon? Ezeket a kérdéseket boncolgatta az MA PKK október 16-án, legutóbbi szemináriumi ülésén. Sánta Szilárd az internettel és a közösségi oldalak fejlődésével kapcsolatosan tartott remek előadást.

unnamed_5.jpg

Ezt követően a mémekkel foglalkozhattunk. Az internetes mémek esetében azt kell figyelembe vennünk, hogy alapsablonokra épülnek, amelyeket aztán a felhasználók módosítanak, reagálva egy adott jelenségre, eseményre. Az is fontos ezzel kapcsolatban, hogy milyen közösségekben, mennyire gyorsan terjednek el – ezek aztán a későbbiek során pontosan visszakövethetőek. (H. Nagy Péter inkább a képmanipulációt tartaná megfelelőbb kifejezésnek, ugyanis az eredeti mém pl. Dawkinsnál másként funkcionál, de annak egy módosított változata, a digitális mémállomány feltétlenül tanulmányozandó témakör.)

Érdekességképpen szóba került az is, hogyan növelhetjük a lájkok számát, mi az az egyszerű „trükk”, amivel elérhetjük, hogy megnőjön az oldalunk látogatottsága: felhasználóként szerintem már mindenki találkozott olyan videókkal, amelyekben macskák szerepeltek. Sánta Szilárd hozzátette, hogy amennyiben még szmájli ikont is használ a megosztó, ebben az esetben újabb százalékokat is elérhet a lájkvadászatban. Az est másik előadója Keserű József volt, aki a közösségi oldalakat egy másik szempontból elemezte, mégpedig a fórumok kapcsán, amelyekre szintén a közösségi platformok előfutáraiként tekinthetünk. Az előadás második felében pedig a könyves blogokra tért ki, az olvasók/felhasználók reakciójáról szólva, illetve arra, hogyan kezelik ezeket a reakciókat az egyes kiadók.

unnamed_1_2.jpg

Ezt követően szóba került az is, hogy az ezeken az oldalakon megjelenő értékelések mennyire megbízhatatlanná váltak az utóbbi időkben, például a goodreads oldalán található éves top 10-ben szereplő fantasy-könyvek nagyjából 90 százalékát olyan kötetek teszik ki, amelyek leginkább a tizenéves fiatal lányok kedvencei (ezek minőségben viszont messze nem érik el egy jól megírt fantasy színvonalát). Bár ezen a szemináriumon talán egy picit kisebb volt a létszám, ám mégis jó hangulatban telt el, és olyan kérdések kerültek szóba, melyeket minden felhasználó már legalább egyszer feltett magának. (N. Juhász Tamás)

 

Címkék: szeminárium

Szólj hozzá!