Richard Shusterman Pragmatista esztétika c. gondolatmenetében szerepel egy izgalmas szembeállítás: „túl korai lenne levonni azt a következtetést, hogy a populáris művészet egyetlen klasszikusa sem fog fennmaradni az esztétikai élvezetek tárgyaként. Könnyebb elképzelni, hogy egyesek megmaradnak, mint azt elhinni, hogy manapság is sokan olvassák Homéroszt puszta kedvtelésből.” Ez a Homéroszra vonatkozó valószínűtlenség mondjuk Thomas A. Szlezák Homérosz c. könyvének fényében azért valamelyest árnyalható, ugyanakkor érdekes módon összefügghet a populáris irodalom egy korszakos tendenciájával.
Harold Bloom Elégikus töprengés a kánonról c. esszéjében egy helyen arra hívja fel a figyelmet, hogy egy klasszikus mű olvasása hirtelen önnön lehetőségeinek elidegenített változatába csaphat át, mely folyamatot éppen a populáris elem modellálhatja. Milton újraolvasásának processzusa a következő tapasztalattal szembesítette minden idők egyik legfontosabb kánonkutatóját: „Noha a költemény [Milton Elveszett Paradicsoma] klasszikus formájú bibliai történet, olyan hatást tett rám, mint amit általában a fantasy-irodalom vagy a sci-fi szokott, nem pedig a hősköltemény. Valahogy nagyon különösnek láttam.”
Ez a hasonlat, melyben a hősköltemény idegenségének váratlan felbukkanása ölt alakot, nagyon beszédes abból a szempontból, hogy a hatáseffektust a nem klasszikus felől írja le. De talán még fontosabb, hogy ebben a hasonlatban a szöveg különössége úgy jelenik meg, mint ami eltöröl valamit a hősköltemény és az említett peremműfajokba sorolható darabok között. A fantasy és a sci-fi művek olvasása ezek szerint modelleket kínálhat a klasszikusok befogadásához, újraolvasásához? Nézzünk erre két változatot!
David Gemmell Trója-ciklusa egy sor ragyogó ötlettel gazdagítja, illetve módosítja a trójai háború homéroszi változatát. A szereplők között Akhilleusz és Odüsszeusz nincs kitüntetett pozícióban, az eseményeket egyaránt látjuk a trójaiak és az akhájok, a királyok és a katonák, a férfiak és a nők, a gyermekek és az aggastyánok, a győztesek és a vesztesek szemszögéből. A történetből hiányoznak az istenek, viszont az elbeszélés számos mítoszt fűz össze a trójai mondakörrel (pl. a rómait és a mózesit). Másrészt olyan világ ez, amely tudatában van önnön mitizálhatóságának: „Mi vagyunk Trója harcosai. Itt fogunk harcolni, és lehet, hogy meghalunk, de a regénket majd elmesélik, és Trója neve nem merül feledésbe.” Emlékezzünk csak Szlezák alapján: Homérosznál a dal a hírnév médiuma.
A jelenség viszont úgy is megközelíthető, hogy egy rég letűnt közösség (és kultúra) számára a homéroszi változat volt az elsődleges, egy mostani számára azonban a gemmelli lehet az. Ha a trójai háború történetét a fantasy kontextusában olvassuk, megnyílhatnak a történet olyan csatornái, melyek addig elzárva maradtak. Gemmell műve tehát azzal szembesít, hogy a hősi epika populáris áthelyezése visszavezethet a mítoszig, és képes újradinamizálnia annak alapjait. A különbségek itt tehát afelé mutatnak, hogy Homérosz verzióját a gemmeli kiemeli statikus zártságából, és hozzáférhetővé teszi a populáris kontextusok hozzárendelésével. Ez bizony kedvez az újraolvasásnak.
Dan Simmons nem kevésbé kiváló Ílion-duológiája a legösszetettebb science fiction művek közé tartozik. Már az alapötlet, hogy a trójai háború áthelyeződik a távoli jövőbe és a Marsra, elég bizarrnak tűnik, és nyilvánvalóan magyarázatra szorul. Nos, mindez technológia kérdése. A földi világ radikális átalakítását követően a poszthumánok elhagyják a bolygót, egy bránlyuk segítségével összekötik Tróját a marsi Olympos Monsszal, a kvantumteleportáció felhasználásával pedig görög istenekként élnek tovább. Ez a kapcsolatrendszer azt eredményezi, hogy a krónikások adatvédelme ellenére a homéroszi világ lépten-nyomon átalakul, a háború többszörös eltérülése aztán az Iliász zárlatánál siklik ki véglegesen, Akhilleusz ugyanis Patroklosz halálát követően – Hektórral az oldalán – az istenek ellen fordul.
A történetet és a rengeteg részletet itt nincs mód kifejteni, egy fontos mozzanatot azonban fel kell elevenítenünk. A Földön maradt, régi értelemben vett emberi kolóniák egy torinói lepelnek keresztelt médiumon keresztül követhetik – mintegy élő közvetítésben – a trójai háború eseményeit. A poszthumán technológiával ily módon a görög istenek előállíthatóvá válnak, melyet a lepelmédium a virtuális valóság elvén tálal, egyetlen adatfolyammá olvasztva össze szimulációt és valóságot. Ebben a jövőbeli világban tehát Homérosz eposzának transzmedializálása lesz a kitüntetett szórakoztató mű(világ). Tökéletesen világos innen nézve, hogy Dan Simmons alkotásának Homérosz nem csak az egyik kötelező intertextusa, hanem a megismételhetetlen verziója; ami azt is jelenti, hogy a sci-fi szintén képes lehet újraalapozni az antik olvasmányok iránti érdeklődést.
Ha ezek után puszta szórakozásból kézbe vesszük Homéroszt, nehéz lesz szabadulni a gemmelli és a simmonsi ötletektől. De talán nem is szükséges, hiszen az eposzok filológiai érdekű olvasását jótékonyan kiegészíthetik a regénytechnológiai beszivárgások. Azok a megoldások (Héphaisztosz szerkezeteitől a poszthumán lényekig), melyek lehetetlenné teszik, hogy visszazuhanjunk a trójai események homéroszi változatába. Az irodalom eredete ebből kiindulva nem más, mint közvetítő közegek folyamatosan áthelyeződő rendszere. (H. Nagy Péter)
