Kim Stanley Robinson 2312 című regénye a science fiction egyik legnagyobb pillanata. Többszöri újraolvasásra is hallatlanul jól működik. Sőt, a cselekményt megakasztó listák, kivonatok és úgynevezett kvantumséták funkciója az újraolvasás során érvényesül igazán; mivel a mozaik elemeinek rakosgatása a műegész tudatában és egyben halasztódó távlatában lesz igazán élvezetes.
A megszakítást jelentő szövegrészek fragmentumok, melyek optikai értelemben is átrendezik a regényfelületet: a listák szimpla kifejezéseket, a kivonatok szintaktikailag befejezetlen részleteket, a kvantumséták pedig pixelszerű, hézagos narratív elemeket tartalmaznak. Mindhárom a történet valamely konkrét komponensére utal, ily módon nyerhetők kontextusok például a földi történelem jövőbeli alakulásához. A belső utalásrendszer feltárása azonban csak a játék egyik része.
A 2312 szoros kapcsolatban van Kim Stanley Robinson több regényével is (ha nem az összessel). Több gondolatmenet szól az Aurora legfőbb dilemmájáról, a csillagközi utazás kivitelezhetőségéről és az emberi faj planetáris rögzítettségéről. Emellett számos utalás történik a regényben a különféle városkonstrukciók fényében New York (onnan nézve múltbéli) állapotára is, amely kellő részletességgel a szerző New York 2140 című alkotásában lesz kifejtve, és szolgál majd egy másik történet színhelyeként.
A külső utalások szempontjából pedig egy olyan művel létesít kapcsolatot a 2312, melynek koncepciója szintén a történet idejének egy korábbi korszakára vonatkozik. A 2312-ben jó párszor értesülünk arról, hogy az emberiség szétrajzásának egyik, a technológiai szingularitás utáni fázisa az Accelerando. A szituáció természetesen Charles Stross Accelerando című remek produkcióját idézi metonimikusan, nem identikus formában.
Az utalásháló felől szemlélve érdekes továbbá, hogy a 2312 ide vonatkozó passzusai a szóban forgó időszak hibáiról beszélnek. Ezzel összefüggésben szóba kerül egy, az emberiség történelmét befolyásoló, másik hibás tényező is, a Mars rapid terraformálása. Ez felidézheti Kim Stanley Robinson Mars-trilógiájának alapdilemmáját, a Mars lakhatóvá tételének technológiai processzusát és emberi hátterének dinamikáját. A kvabushumanoidok megjelenésének interplanetáris cselekménymintázata pedig visszautal a Stross-mű (és akár egy egész műfajtömb) poszthumanizmusára.
A felvillantott szövevény gazdagítja a 2312 megközelíthetőségét, növeli a komplexitást, de nem nélkülözhetetlen feltétele az olvasásnak. Kim Stanley Robinson hihetetlenül felkészült íróként magában a regényben is futtat olyan önreflexív szálakat, melyek kommentálják az események hozzáférhetőségét és az előzményeket. A szövegközi megkettőződések ily módon egy olyan többszólamúság részei lesznek, amely a történet bonyolítását akkor is érzékelhetővé teszi, ha az olvasó a 2312 világát önmagában érzékeli. Az eredmény így is rendkívül rétegzett marad.
A világ-, a karakter- és a nyelvépítés tehát egyaránt annak szolgálatában áll, hogy az olvasásban egy pillanatig se legyen üresjárat. A regény maximálisan tudatosítja, hogy a sci-fi nem redukálható egyetlen stratégiára, nem puszta reprodukció és nem is automatikus jelhasználat. Kim Stanley Robinson képes megújítani a sci-fi komplexitását és médiatechnikáját a kultúrtechnikai szöveg és az olvasás kreativitása felől. Ez azonban nem merül ki néhány ötlet szétírásában. Robinson – a „hosszú posztmodern” kontrasztjában – kinyitja a sci-fi-írásmódot a jövő felé. (H. Nagy Péter)
