Nem tudom, volt-e Richard Morgannek olyan elképzelése, amikor belevágott a Hősöknek való vidék c. trilógia megírásába, hogy majd ezzel fogja megreformálni a fantasy műfaját, de ha volt is, hát nincs sok jelentősége. A trilógia első két része ugyanis szinte az összes létező fantasyklisét felvonultatja. Ne higgyünk Joe Abercrombie-nak, Morgan nem hogy nem megy fejszével neki a közhelyeknek, de jószerével nem is bántja azokat. A holtak szavában van minden, ami miatt szeretjük (vagy nem szeretjük) a fantasyt: egymással marakodó birodalmak, vallási és társadalmi feszültségek, a saját világukba eltávozott hosszú életű idegenek (akiket itt nem elfeknek, hanem kiriathoknak hívnak), sárkányok (ott a pont, Brandon Sanderson), démonok, angyalok (!), némiképp sablonos, de szerethető karakterek (a városban idegenül mozgó barbártól a hisztériás zsarnok császárig) stb. Mintha Morgan mindent, de tényleg mindent bele akart volna zsúfolni a könyvbe. És ami a legmeglepőbb: mindez mégis MŰKÖDIK. Fogalmam sincs, hogy mitől, de működik.
Illetve van azért némi fogalmam. Attól, hogy Richard Morgan tud írni. A holtak szava mint szöveg sokkal izgalmasabb az általam olvasott kortárs fantasyk többségénél. Morgan ezen a téren bátran mer kísérletezni. Ha kell, költői, ha kell, alpári, miközben végig remekül egyensúlyoz a különböző regiszterek között. Még az időnként kattogó fordításon keresztül is átjön: ez bizony kiváló nyelvi anyag. Morgan akkor van igazán elemében, amikor a szenvedést és a szexualitást ábrázolja. Hátborzongató, csontig hatoló és felkavaró leírásai valósággal beleégnek az olvasó tudatába.
A könyv szerkezetéről már jóval kevesebb lelkesedéssel tudok csak szólni. Morgan gyakorlatilag ugyanabba a hibába belesétál, mint az első könyvben, Az acél emlékében. A szereplők az első 150-200 oldalon jobbára céltalanul lézengenek, és a cselekménynek a beharangozott HATALMAS VESZÉLY („valami gonosz közeleg”) sem igazán ad lökést egy jó darabig. Ráadásul az író ugyanazt eljátszatja a főszereplővel, mint az első kötetben (Ringil álcázza magát, de könnyedén leleplezik), s az sem válik a könyv javára, hogy Ringil motivációi időnként teljesen légből kapottnak tűnnek (el akarja törölni a rabszolgaságot, mert a gonosz emberek eladták rabszolgának egy távoli nőrokonát).
A könyv utolsó harmada azonban sok mindenért kárpótol. Az események végre felpörögnek, a szöveg pedig magába szippant. Mire a végére érünk, csak azt sajnáljuk, hogy a harmadik kötet magyar nyelvű megjelenésére még várni kell. Remélhetőleg nem sokat. (Keserű József)