(Baka L. Patrik írása. Megjelent: Új Szó, 2014. október 18.)
A populáris kultúra vizuális aspektusai címmel megtartotta második szimpóziumát az MA PKK.
(…)
A történelem az élet tanítómestere?
A múlt arra van, hogy tanuljunk belőle, és mégsem sikerül – ezzel a gondolattal indított L. Varga Péter, aki A történelem „érzéki képei” – trauma és fikció a Kennedy-merénylet és a Ceauşescu-kivégzés megjelenítéseiben címmel tartotta meg előadását. A kutató a történelmi események kapcsán arra a kérdésre kereste a választ, miként lehet egy, már lezárult és elmúlt eseményt érzékivé, kvázi számunkra is meg- és átélhetővé tenni? A történészi, értékelő szaknyelv ehhez bizonyosan nem elegendő. A korabeli fotók, esetleg videó felvételek azonban már közelebb vihetnek bennünket az átéléshez. A matériával való érintkezés útján ugyanis egy tapasztalat előtti stádiumba kerülünk, hiszen a leíró narratíva helyett a tárgykörnyezet tanulmányozása és érzékelése hívja elő bennünk az adott kor érzésvilágát.
L. Varga ezután hozta játékba korunk egyik legolvasottabb populáris szerzője, Stephen King nemrég megjelent, 11/22/63 című regényét, melyben a főszereplőnek az a feladata, hogy megakadályozza a Kennedy elnök ellen elkövetett merényletet, hiszen az számos, negatív hatással van a jövőre. A főhős időutazást hajt végre a jelenből, azaz úgy szembesül Kennedy korával, hogy közben ismeri a jövőt. A regény lapjain így feszül egymásnak a múltról alkotott narratíva és a konkrétan benne való lét. A főhős a jövő tudatában ott is fenyegetettséget érzékel, ahol a kor tapasztalatai alapján biztosan nem fedezne fel hasonlót. Mondhatni, jeleket keres, és mindent a merénylettel hoz kapcsolatba. A tér indokolatlanul baljóslatúvá válik, és az emberek is emiatt torzulnak.
Az előadás második felében Szőcs Petra A kivégzés című kisfilmjével foglalkoztunk, melynek gyermekszereplői a szülők múltelfojtása miatt kívül maradtak Ceauşescu diktátori működésének korán, az őket körülvevő történéseket sem hozzák azzal kapcsolatba, noha a kötődések evidensek volnának. A múlt tapasztalatával nem rendelkező gyerekek a kisfilmben újrajátsszák a kivégzést. Úgy helyezkednek vissza a történelembe, hogy az alapvető információkról sincs tudomásuk, szemben a környezetükkel. (Viszonyításként idézzük fel itt ismét King karakterét, aki úgy szembesül a történelemmel, hogy a környezetéhez képest többletinformációval bír.) A múlttal való objektív, érzelmi érintkezés tehát, amennyiben azt a jelenből kívánjuk elkövetni, semelyik felkínált megoldás szerint sem egyszerű, és még kevésbé nem biztos, hogy sikeres lehet.
A racionalitás felfüggesztése
Sz. Molnár Szilvia előadása a peremműfajok két markáns eljárására, a világ- és a látványvilág-építés jelenségeire összpontosított, Az X-Térség látványvilága Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájában címmel. Az előadás alapvetően az első, Expedíció című kötet fő kérdésére hívta fel a figyelmet: miként is reagál az ember, amikor az idegenséggel találkozik, az ilyen helyzetek ugyanis önmagunk megismerésében is egészen új dimenziókat nyitnak. Mivel a kötetben megjelenő fenyegetés végig ismeretlen marad, a Déli Végek horrorként aposztrofálható, hiszen az X-térségről nem tudni, mikor, ki által és hogyan jött létre. Első ránézésre ismerős, idilli, utópisztikus világ tárul elénk, de idővel kiderül, hogy az emberi ok-okozatiság ott működésképtelen. Az X-térség lényei folyamatosan változnak, együtt az univerzumukkal. Az alakok betöltik a teret, terjednek, mindenütt ott vannak, változtatják a halmazállapotukat. Leginkább olyanok, mint a szürrealista festők lényábrázolásai. Az állandó külső felfüggesztése, a be-becsúszó anomáliák s a főszereplő szűk látótere tovább erősíti a feszengő érzést, de ahogy a világ hatására benne is változás kezdődik, a közeg is mind megismerhetőbbé válik. A Földön az ember tesz mindent emberivé, míg az X-térségben a természet integrál magába mindent. És kiderül: az idegenség megértése megfigyeléssel inkább elérhető, mint ha a sajátosságokat az emberi racionalitás mentén kívánnánk megmagyarázni.
Egy más univerzum térképe
Az alap hipotézis, melynek mentén Keserű József felépítette a Térképek a fantasy-irodalomban című előadását, az volt, hogy az emlegetett műfajt a különleges fajok és a cselekmény jellegzetes jegyein túl alapvetően az különbözteti meg a többitől, hogy hatalmas hangsúlyt helyez a háttérvilág bemutatására. A fantasyben – és több más spekulatív fikciós műfajban – a miénktől eltérő világ bontakozhat ki, saját földrajzzal, történelemmel, mitológiával. A megatextus beszűrődése ezekben a történetekben folyamatos, és a világot befolyásoló tényező is egyben, amely sokszor nagyobb olvasói érdeklődésre tarthat számot, mint a központi cselekmény maga. Az ilyen műveket olvasva mozaikszerűen rakjuk össze az univerzumot, melyben úgy mozgunk mi is a karakterekkel, mint egy párhuzamos világban.
A fantasy-könyvekben gyakorta beillesztett térképek egyfajta materiális hozzáférést is lehetővé tesznek az adott világhoz. Irodalmi művekbe helyezett térképekkel legelőször Danténál, Morusnál, valamint a Biblia egyes kiadásainál találkozhattunk, a kérdést azonban, hogy mára alapvetően melyik műfajt is jellemzik, igen nehéz megválaszolni. Az biztos, hogy fiktív világoknál a térképek nagyban segíthetik a tájékozódást (Dmitry Glukhovsky: Metró 2033), de akár az olvasó önálló kalandozását is lehetővé tehetik az adott univerzumban (szerepjátékok). A térképek az egyes történetek részeivé válhatnak (J.R.R. Tolkien: A hobbit), és érzékeltethetik az idő múlását is, hiszen ezer év elteltével ugyanaz a világ egészen másként festhet (J.R.R. Tolkien: Szilmarilok). A térképek tehát lehetővé teszik, hogy még jobban belehelyezkedjünk az egyes világokba, s amint arra Keserű is rámutatott, a térképolvasás a világ felfedezésével is analógiákat mutat.
A maszkulinitás diadala és vége
Hegedűs Norbert Fantasztikum és festészet – Boris Vallejo művészete című előadása korunk legelismertebb fantasy-festőjének a munkásságát tárgyalta. Vallejo alapvetően a kidolgozott emberi test dinamikus ábrázolására koncentrál, heroikus fantasy-környezetekben. Noha a művész eleinte reklámcégeknek készített plakátokat (Nike, Axe), egyre inkább előtérbe kerültek nála a fő érdeklődési területét tükröző festmények, melyek tizenkettesével, lényegében évente láttak napvilágot, más és más, fantasy-ihletésű naptárakban. Ezeket visszanézve jól nyomon követhető az alkotó fejlődése. Vallejo készítette el egyebek mellett a Tarzan-történetek, a Conan-sorozat és több Asimov-mű borítóját is. Az alkotó egyszer elmesélte, pályája kezdetén, amikor hűtőszekrényeket népszerűsítő plakátokat festett, olyannyira dühbe gurult, hogy a hűtők helyett egy dühöngő barbárt mázolt a vászonra. Mint kiderült, később ez az irányvonal vált számára a leginkább gyümölcsözővé. Vallejo máig először kézzel festi meg a képeit, s csak azután készíti el azok digitalizált változatát és megannyi variánsát, szín-, árnyalat- és háttérváltoztatásokat eszközölve rajtuk. Fényképek alapján dolgozik; mondhatni azokra húzza rá a kívánt univerzum vagy karakter jellegzetességeit.
A szimpózium utolsó előadása A maszkulinitás formái a popkultúrában címet viselte, és lényegében rákapcsolódott a Hegedűs által bemutatott, jórészt maszkulin jellegű Vallejo-életműre. Sánta Szilárd előadásából kiderült, a kidolgozott férfitest filmes ábrázolása az ’50-es években indult útjára, lényegében a posztmodern egyik velejárójaként. Ide tartoznak például a Tarzan-mozik, vagy később az Arnold Schwarzenegger, Mel Gibson és Bruce Willis nevével fémjelzett filmek. Az úgynevezett „men’s studies” már a ’40-es évektől létezik, de a nemek tudományai az ezredfordulóhoz közeledve nyertek csak igazán teret. Mindez nem véletlen, hiszen a férfiasság fogalmának értelmezésében is ugyanekkor álltak be változások. Amíg korábban egyöntetűen a maszkulinitás dominált, innentől kezdve a férfiak feminizálódása vált megfigyelhetővé. A kor művészetében fontos szerep jutott a szembenállások ábrázolásának is. Így jelentek meg egymás mellett a már említett maszkulin és feminin alakokon túl a különböző osztályokba, fajokba sorolható férfiak, az elnyomó és a humoros apák, a fiúk és az apák, az elnyomott férfiak és az elnyomott nők. A korábbi izommozi-korszak után (amely a nőiséget lényegében csak díszletként kezelte) egyre inkább a sérült vagy a feminin férfiak ábrázolása kerül a középpontba. A fantasyk férfiképe is mind nagyobb változáson esett át, hiszen a Vallejo által megfestett alakokat – Conant vagy Tarzant – egyre femininebb külső adottságokkal bíró figurák váltották fel. A maszkulinitástól való folyamatos elmozdulás tehát nemcsak a mindennapjainkra jellemző, hanem a peremkultúra műveit tekintve is igaz.
Ps. Az öt előadást egy oldott hangulatú beszélgetés követte, sok érdemleges hozzászólással. A moderátor H. Nagy Péter volt.
