Az MA PKK április 30-i szemináriumán Neil Gaiman Sandman képregényei kerültek terítékre. Médianarratológiai szempontból a képregény önálló, narratív médiumként aposztrofálható, (para)irodalmi műfajként kezelendő, amelyet a kilencedik műfajnak is neveznek. Máté Orsolya előadása a képregények vizuális hatásaira, művészi világára fektette a hangsúlyt, melyben a kép és szöveg kettőségének értelmezése is szerepet kapott. A képregények mediativitására jellemző elemek a hangfestészet, az állóképek változatos keretezésének lehetőségei, a szóbuborékok, az ellipszis, ill. a heterokronitás (azaz a befogadás ideje nem előre programozott) stb. A panelek sajátos szerkesztése miatt az olvasás, befogadás nem tekinthető lineárisnak, hiszen a befogadó szubjektum aktivitásától függ, s esetenként indukálhatja az újraolvasást is. A Sandman esetében a vizuális, képi narratíva igen sokrétű, a pop-artos színkezelés mellett az intermedialitás is szerepet kap, hiszen egy-egy panelnek szerves részét képezi pl. az expresszionista Edvard Munch A sikoly c. festménye, vagy Andy Warhol Marilyn Monroe selyemszitanyomatos képsorozatának egy darabja, de a Mucha-féle szecesszió vagy a szürrealizmus mellett a görög mitológia párkái és a Marvel képregények hősei (Batman és Robin, Superman) is megjelennek a paneleken. Mivel a képregény és azon belül a Gaiman-féle Sandman-jelenség vizsgálata egy egész szemeszter anyagát is képezhetné, ezért Hegedűs Norbert előadásában röviden e képregények irodalmi kontextusára fókuszált. Az 1986-os év a médium történetében mérföldkőnek tekinthető, hiszen Frank Miller The Dark Knight Returns és Alan Moore Watchmen c. képregényei már kiléptek a gyerekműfaj kontextusából, s újszerű értelmezésben, szokatlan szemszögből ábrázolták a szuperhősök alakjait. Gaiman Sandman képregényei (1988–1996) is erre a „hagyományra” épülnek, merítve a nyugat-európai folklór, az „álommanó” avagy „homokember” jelenségből. (A Sandman-jelenség kapcsán érdemes utalni az egyes alteregókra is: Wesley Dodds, Garret Sanford vagy Morpheus, valamint a Metallica Enter Sandman c. számára!) A képregényt eredetileg fantasy-horrorként reklámozták, melyben a Végtelenek kapnak kitüntetett szerepet, akik nem emberek, nem istenek, öröktől s örökké valók. Közéjük tartozik Álom (Dream), az álmok ura, Morpheus, Végzet (Destiny), Vágy (Desire), Kétségbeesés (Despair), Pusztítás (Destruction), Gyönyör (Delírium) és Halál (Death) karaktere. Gaiman az angol verzióban eljátszik a Végtelenek azonos kezdőbetűivel, ennek esztétikai hatása a magyar fordításban sajnálatos módon elveszik. 
Mivel egy olyan médiumról van szó, amelyben a kontextust a kép és a szöveg kettőssége alkotja, azok esztétikai és médianarratológiai értéke is megfogalmazódott, miszerint a szöveg magasabb szinten áll a képi világgal szemben (bár a Halált megtestesítő fiatal, feketébe öltöztetett goth lány karakterét látva egy elismerő „kézfogás” mindenképp jár a rajzolóknak J). Gaiman univerzuma egy szinkretista, befogadó világkép, hiszen az „egyiptomi (Bast), norvég (Odin, Thor, Loki) és babiloni (Isthar) istenek éppúgy helyet kapnak a képregényben, mint egyes absztrakt fogalmak megtestesülései (a Káosz és a Rend Urai), bibliai figurák (Káin és Ábel, Lucifer, Remiel), valós történelmi alakok (William Shakespeare, az Egyesült Államok császára), a DC anti- és szuperhősei (John Constantine, Martian Manhunter, illetve maga az eredeti Sandman, Wesley Dodds) vagy a Szentivánéji álom karakterei (Oberon, Puck)” – fogalmazta meg Hegedűs Norbert előadásában. Végül az önreflexióról esett néhány szó: a Sandman a magánmitológia teremtésének iskolapéldája, melynek történeteibe Gaiman nyílt és tropikus formában is beleszövi ars poétikáját úgy, hogy az egyes epizódokban a főszereplő Sandman nem is jut fontos szerephez. (Németh Csilla)
